Borzalmas egy kedves kolléga halála kapcsán akár egyetlen mondatot is leírni. Hát ha még az egyúttal a legjobb barátok egyike volt, majdnem ötven esztendeig, s annak idején, pályafutása kezdetén amolyan, őt sok mindenben eligazító pártfogója, tanítómestere.
Szörnyű leírni: Kilin Sándor nincs többé, hogy ezután csak emlékezetünkben él – és természetesen számtalan, az aradi, jó ideig az országos magyar sajtóban megjelent cikkében. Nem hinném, hogy cikkeit számontartotta, hiszen soha, sehol nem akart parádézni, dicsekedni velük: megírta, amióta lehetett, azt, amit gondolt, érzett, előtte pedig a sorok között próbált – mint minden igaz újságíró abban a korban – az olvasó szívéig, elméjéig jutni.
Az egyetlen (minden kétséget kizáróan a legérdemesebb) volt az aradi újságírók között, akit a Magyar Újságírók Szövetsége, úgy másfél évtizede, Aranytollal tüntetett ki munkássága elismeréseként. Sokszor kérdeztem tőle az utóbbi években: miért nem ír könyvet, hiszen hosszú – idén éppen ötvenéves – pályafutása alatt olyan dolgokat élt át, tapasztalt meg, amelyek rendkívül tanulságosak lehetnek a későbbiek számára. Ugyan, ne szamárkodj, intett le mindig. Pedig még jól emlékszem azokra a beszélgetéseinkre, amikor 35-40 vagy 45 évvel ezelőtt megjegyezte az akkori idők egy-egy elképesztő bődületére, a funkcionáriusok packázására: ezt le kellene jegyezni, hogy ne felejtsük el, valamikor (minthogy akkor nem lehetett) jó cikket írhatnánk belőle.
Nem jegyezte le, nem írta meg, sajnos, emlékezetből sem, pedig roppant érdekes lett volna a visszaemlékezés gyermekkoráról (tanítócsaládban nőtt fel, apja Kisjenőben kántortanító, majd Aradon neves iskolaigazgató volt), moszkvai, majd kolozsvári egyetemi éveiről, kürtösi tanárkodásáról, de talán főleg arról a fél évszázadról, amit az aradi magyar újság szolgálatában eltöltött. Szolgálatában, mondom, mert a legnemesebb értelemben vett szolgálat volt az nyugdíjazása, majd Magyarországra költözése után is.
Legutóbbi – mint mindig: okos, egyéni, összetéveszthetetlen hangvételű, kiváló elemzőkészséggel és nagy mesterségbeli tudással megírt – vezércikke július 21-én jelent meg, amikor már, bizonyára maga se tudta mennyire, súlyos beteg volt. A rá következő szombaton immár visszajáró nehéz fájdalmakra panaszkodott, holott soha nem szokott.
Próbálom elhessegetni magamtól az utolsó képet, amikor battonyai házuk előtt, segítséggel, beszállt az érte küldött mentőautóba s azzal búcsúztunk, hogy (a külön kocsiban utazó feleségével és fiával együtt – ragaszkodott hozzá, hogy családja elkísérje) rövidesen találkozunk az orosházi kórházban, ahova kivizsgálásra utalták be. Mintha érezte volna, hogy utolsó napjaiban, perceiben családjával együtt kell lennie. Ott azonban megállapították, hogy nagy a baj, s Gyulára, a jobb felszereltségű megyei kórházba vitték, ahol az életmentőnek remélt műtét közben csütörtökön kora délután megállt a szíve. Újraélesztették, a gépek még pár napig életben tartották.
Nyolcvanadik születésnapját tavaly (november utolsó napján született 1935-ben) családjával és néhány volt kollégája, barátja társaságában ünnepelte. Dehogyis gondoltuk, hogy az utolsó lesz. Most már, sajnos, tudjuk.
Hatalmas, s az aradi magyar újságírás számára pótolhatatlan veszteség ért bennünket halálával.
Nyugati Jelen
Szerkesztőségi megjegyzés
Öszintén sajnáljuk hogy Kilin Sándor kollágánk eltávozott az élők sorából. Együttérzünk a családjával, szertteivel és a kollégáival.
Az Erdélyi Polgár szerkesztőségi gárdája nevében mi is búcsúzunk Tőle!
Nyugalma legyen csendes, emléke legyen áldott!
