Van-e esély középtávon Székelyföld autonóm státusát elérni.
„Végignézve az erdélyi autonómiatörekvések kronológiáját, leginkább akkor nyílt esély ennek megvalósulására, amikor valami külső körülmény a román felet arra késztette, hogy enyhüljön az ezzel kapcsolatos álláspontja. Annak idején szovjet nyomásra jött létre a Magyar Autonóm Tartomány, aztán a kilencvenes évek végén a Nyugat felé kellett bizonyítani, hogy a román kisebbségpolitika megfelel az elvárásoknak. Most viszont nem érzékelhető külső nyomás. Reális egyáltalán középtávon székely autonómiáról beszélni?
„Szerintem egyáltalán
nem, de ennek több oka van. Van egy külső ok, amit ön említett. A harmincas
évek végén a magyar kormány és a revíziók nyomása kényszerített ki apró
engedményeket a román nemzetiségi politikában. Az ötvenes évektől a nyolcvanas
évekig Moszkva temperálni tudta Ceauşescuék magyar kisebbséghez való viszonyát.
A kilencvenes évek közepén-végén, a NATO-csatlakozás előtt pedig amerikai
ösztönzésre történt enyhülés. Ez az engedménypolitika azonban soha nem
veszélyezteteti a román állam fő vonásait, például a területi egységet – vagyis
a románok soha nem gondolkodnak föderális szövetségi államban, illetve etnikai
alapú autonómiában. Az adminisztratív regionalizmust ugyan nem utasítják el, de
nyilvánvaló, hogy Székelyföld alapvetően magyar jellegű régió lenne.
Az autonómiának
azonban van egy belső akadálya is. Nézzük meg a katalán példát: az elszántságuk
mellett a nemzeti társadalom elképesztően magas fejlettségi szintje is
figyelemre méltó. Szervezetten és többnyire békésen tudtak fellépni a maguk
védelmében, miközben sikeresen tudták kezelni a legmodernebb médiumokat is, és
egyértelműen megnyerték a médiacsatát: bemutatták a szabadságért küzdő
katalánokkal szemben fellépő „elnyomó, fasiszta” Madridot.
Ez a nemzeti alapú, de
civil szervezettség Székelyföldön szinte teljesen hiányzik. Ez az egyik
legszegényebb régió Romániában, ahol a mindennapi kompromisszum kultúrája
dominál, az elit kontraszelektált, és nagyon erős a közösségi
beletörődés. Milyen székely lobbi az, amely nem képes irodát működtetni
Washingtonban vagy Brüsszelben? Ebbe a helyzetben jött a kettős állampolgárság
lehetősége, ami egy teljesen legitim történet, viszont kizárja az etnikai
alapú, területi autonómia lehetőségét.”
Ha elsőként a nemzeti
kisebbségek jól működő területi autonómiájára – mint olvashattuk a bevezetőben
is – mindig a katalán példa volt a hivatkozási alap a magyar politikusok
számára, utána mindig következett a másik pozitív megvalósulás, a dél-tiroli.
Példának ugyan mindkettő megtette, csakhogy valamiről nem szívesen esett szó
soha, csak szakmai berkekben. Ezt pedig nem tudomásul venni maga az önbecsapás.
Fentebb Bottoni már megfogalmazta, hogy a kettős állampolgárság kizárja
az etnikai alapú területi autonómiát, az interjú folyatásában ezt bővebben
épp a dél-tiroli helyzetet bemutatva részletezi:
„Mert vagy az egyik
működik vagy a másik, Például a dél-tiroli németek az autonómia keretében
mindent megkapnak Olaszországtól, amit csak lehet, ezért fel sem merül az
elszakadás. Viszont ahhoz, hogy az olaszok ebbe belemenjenek, Ausztriának
gyakorlatilag le kellett mondania róluk. A magyar-román viszonylatban minden
megtörténne, csak ez nem.”
A folytatásban a
kérdezőpartner előbb a magyar miniszterelnök egy autonómia melletti párti
felhívását felidézve, kíváncsi arra, Bottoni miként kommentálja ezt, majd arról
faggatja őt, vajon elképzelhető olyan autonómia teória, melyre érdemben
reagálhat Bukarest.
Íme, a kérdések,
illetve az arra adott válaszok:
„– Orbán Viktor egy
ízben úgy fogalmazott, hogy mindennap harcolni kell az autonómiáért…
– Sajnos a
székely belső társadalmi fejlődés igénye helyett van egyfajta csodavárás,
mindenki Magyarországtól várja a megoldást. A helyi elit lényegében a Fidesz,
illetve Orbán Viktor irányítása alatt működik, mindenki Budapesthez igazodik,
mert onnan jön a pénz – csak sajnos ugyanolyan irányított módon, mint
Magyarországon, a mi csökkenti a hatékonyságot.
– Létezhet olyan
autonómiakoncepció, ami román részről tárgyalási alap lehet?
– Ennek nem sok
realitását látom. Amikor viszont a huszonhatodik székelyföldi autonómiatervvel
áll elő valaki, akkor már a magyarok többsége is legyint. Az autonómiaharc egy
nagyon invenciózus dolog, kell hozzá szervezettség, érvek, elszántság.
Elszántságot nem látok, csak egy klasszikus kelet-európai beletörődést és a
túlélőösztön működését. Jelentős az értelmiségi elvándorlás is – de akkor ki
fogja artikulálni a magyar autonómiaigényt politikailag, társadalmilag, gazdaságilag?
Azok, akik ma ilyen álmokat szőnek, újra és újra becsapják magukat és saját
társadalmukat is.”
Katalónia, az
autonómia vagy függetlenedés dichotómiája az interjú végéhez
közeledve újra előkerül. Vele együtt mindannak kapcsán, amit szóba hoz Bottoni
a kisebbségi érdekérvényesítés békés vagy erőszakos megoldásairól, a sajátos
nemzetállami gondolkodásokról és azok hátteréről, újra főszerep jut a kérdőjeleknek.
Azok nem az interjúszövegben fellehetők, az olvasottak nyomán bennünk
sokasodnak, s ezzel bizonyára nem csak mi vagyunk így.
A dialógus utolsó
kérdéseire adott válaszokból elénk táruló látlelet cseppet sem megnyugtató.
Abban a kortárs világban, mely a nemzetállamok reneszánszáról szól, az erdélyi
magyarság pedig két eltérő felfogású nemzetállami logika közé kényszerült,
Bottoni úgy látja: ebben az évtizedben a romániai magyarság „semmilyen
gesztusra nem számíthat.”
„– A globalizációval
szembeni nemzetállami reakciók elvileg nem kedveznek az államokon belüli
autonómia- vagy függetlenségi törekvéseknek. Viszont a katalán példa ezt mintha
cáfolná, nem?
– Igen, ugyanakkor azt
a magyar érvet is relativizálja, miszerint a nyugat-európai autonómiák mindkét
fél megelégedésére működnek. A nyugati példák – a baszk mozgalomtól az írekig –
azt is mutatják, hogy az érdekérvényesítés nem nélkülözte az erőszakos
megoldásokat. Szerencsére Erdélyben nincs hagyománya a fegyveres, gerilla típusú
civil ellenállásnak – de ezt nehéz megmagyarázni a románoknak.
Az erdélyi magyarok
ráadásul két nemzetállami logika közé szorultak. Orbán trianoni
Magyarországban, de virtuális nemzetegyesítésben gondolkozik, a románok pedig
igyekeznek kizárni a nemzeti kisebbségeket a nemzetépítési folyamatból, sőt,
azt egyenesen velük szemben határozzák meg. Ebben a szituációban a magyar
autonómiatörekvések román részről nemzetbiztonsági kérdésként merülnek fel, és
paranoiás félelmeket váltanak ki. Ehhez adódik a közelgő nagyromán centenárium,
amit a többségi társadalomnak úgy kell ünnepelnie, hogy közben borzasztó a
közhangulat, utálják a politikusaikat, nem érzik a gazdasági növekedést –
kifelé mégis boldog, dicsőséges és harcias ország képét kell mutatniuk. Attól tartok,
hogy a következő két-három évben semmilyen gesztusra nem számíthat a romániai
magyar közösség.
– A belső
megerősödés lehetséges autonómia nélkül vagy ez egy „róka fogta csuka” helyzet
lesz?
– Az autonómia nem
eszköz, hanem cél. A belső társadalmat kellene megerősíteni az
iskolarendszertől kezdve az egészségügyig, a helyi gazdaságig – fejleszteni
mindazt, a mitől az emberek jobban élnek helyben. És persze őrizni, erősíteni a
magyar identitást is. Szükséges az anyaország támogatása, de ha belül nem mozdul
meg valami, akkor kívülről nagyon nehéz ezt előidézni, és nem is biztos, hogy
célszerű.”
