https://kronika.ro/velemeny
A latin, illetve
francia eredetű tendencia kifejezés magyar megfelelője az irány, irányzat,
áramlat szavak, de tágabb és főleg politikai értelemben, valamely elképzelés,
törekvés kiteljesedésének az iránya. Az emberiség több évezredes történelmi
múltjának folyamán rengeteg ilyen tendenciát láthattunk és nem ritkán
többirányú tendenciák álltak egymással szemben, és okoztak súlyos vitákat, sőt
véres háborúkat.
Logikusan feltehető a
kérdés: miért nem halad az emberiség egy közös irányba?
Hiszen történelmi
tapasztalataink és fantasztikus elméleti és gyakorlati ismereteink segítségével
könnyen felmérhetjük jövőnk lehetőségeit, kilátásait. Tehát szükség volna egy
közös irányvonalra!
Revízió,
szocializmus, fogyasztói társadalom
Kisebb népeknek,
nemzeteknek néha nagyon nehéz bizonyos tendenciák közül a legmegfelelőbbet, a
legjobbnak ígérkezőt kiválasztani. Hozzánk közel álló példa erre Magyarország
két világháború közötti külpolitikája. A magyarság számára elfogadhatatlannak
látszó Trianon utáni helyzet indokolta a külpolitika irányvonalában a
Kárpát-medence területi változásainak revízióját. A későbbiekben ez a
célkitűzés mérséklődött, és bizonyos mértékig a status quo elfogadásának elve
győzedelmeskedett. A harmincas évek Európájában, a hatalmi egyensúlyváltozás
után azonban olyan diplomáciai feladat hárult ránk, amelynek megoldására az
akkori külpolitika nem rendelkezett határozott és megfelelő vonalvezetéssel. A
második nagy háború kitörése előtt, a semlegesség helyett ismét csatlós állam
szerepét vállaltuk, és nem az eddigi győztesek, hanem a vesztes és szintén revízióra
készülő Németország oldalán léptünk be egy számunkra teljesen értelmetlen
háborúba. A többit már tudjuk. A háború utáni öszszeomlás után, 1945–1948
között már szinte lehetetlen lett volna saját érdekeinknek megfelelő politikai
irányt választani, a nagyhatalmak ránk kényszerítették a „szocialista”
tendenciát. Aztán sok évtizedig tartó hidegháborús status quo után, szintén
külső befolyásra, beléptünk egy új, ismeretlen világba, és igyekeztünk olyan
kapitalista társadalmat kialakítani, ahol lényegében minden a pénzről szól,
legfontosabb a termelés és a fogyasztás állandó növelése, szóval a fogyasztói
társadalom rabszolgái lettünk. Ha tehát az utóbbi száz év magyar politikai
(társadalmi) tendenciáit sorra vesszük, akkor három nagy irányvonalat láttunk:
revízió, szocializmus, fogyasztói társadalom. Persze ezek mellett apróbb
igyekezetek (tendenciák) is léteztek, és léteznek. A logikus kérdés most az
lenne, hogy a fent említett évszázad magyar történelmében a magyar társadalom,
a magyar nép, szóval az összmagyarság megelé- gedett, boldog életet tudhatott-e
magának. A válasz kétségtelenül: nem. A Horthy-rendszer még féleudális
társadalmában az arisztokrácia jól, a középosztály tűrhetően, a parasztság és
proletariátus szegényen élt. A szocializmusban az osztályharc felosztotta a
társadalmat, és a vörös terror könyörtelenül elseperte a másképp gondolkodót.
Ma a lehetőségek korlátlanok, de aki nem tud harcolni, nem könyököl, vagy nem
elég tehetséges, hogy felemelkedjen, az a vesztesek között marad. Ez még nem is
volna nagy baj, ha egy igazságos szociális rendszer mindenkiről gondoskodna. A
vadkapitalista szellem azonban annyira beférkőzött a magyar köztudatba, hogy a javak
igazságos elosztásáról nálunk sem beszélhetünk, de ez sajnos sehol a világon
nem létezik. A belső bajokat talán a nemzeti társadalmak idővel orvosolnák, ha
nem lennénk ismét függőségben kívülálló erőktől. Idén májusban volt 13 éve,
hogy Magyarország az Európai Unió tagja lett. Ez akkor óriási sikernek
számított, ma is vannak, akik lelkesen szerencsés történelmi fordulatnak, igazi
felemelkedésnek tartják a csatlakozást. Vannak azonban erős bíráló hangok is,
hiszen Brüsszel politikáját sokan diktatórikusnak ítélik, és visszautasítják a
nemzeti belügyekbe való beavatkozást. Nem állok egyik oldalhoz sem, az igazság
valahol középen van. Az Unió valamilyen formában tényleg egyesíti Európát,
rengeteg előny származik a tagságból, főleg fiataljaink igazán szabadnak érzik
magukat, oda utaznak, ahova akarnak, látják a világot, tanulhatnak,
dolgozhatnak, tapasztalatokat gyűjthetnek. Az uniós tagságnak gazdasági előnyei
vannak, és ellensúlyozza a provinciális gondolkodásmódot. A dolgok azonban
egyáltalán nem mennek rendben. A mai világpolitika annyira zavaros és
átláthatatlan, hogy nincs egyetlen felelős gondolkodású politikus Európában,
aki meg tudja, vagy meg meri mondani, mi lesz az Unióval, Európával, az egész
világgal mondjuk egy hónap vagy egy év múltával. Az emberek nagy része nem
foglalkozik politikai kérdésekkel, nem érdekli, mi lesz holnap, a mindennapos
gondok lekötik idejét, és örül, ha a családja problémáit rendezni tudja. Európa
nagyvárosaiban a karácsonyi vásárok helyszínét betongyűrűvel fogták körül, így
védekezve a terrorista támadások ellen. Az utóbbi évek leggyakrabban emlegetett
szavai a migráció, menekültek, terrorizmus voltak, az évnek nem volt olyan
hete, hogy valahol ne robbanjon bomba, vagy ne tartóztassanak le gyanús
személyeket. Nem volt hadüzenet, nincs háború, igazában nem harcolunk, de
védekezünk egy alattomos, és látszólag legyőzhetetlen ellenséggel szemben.
Meddig mehet ez így?
Nincs
szükség uniformizált falanszter világra
Rengeteg az elmélet a
világpolitika jelenéről, alakulásáról, a veszélyekről, ezek elhárításáról, a
jövőnkről. Ha az ember a peszszimista előrejelzéseknek hinne, elmenne a kedve
az élettől. Eligazodni viszont nagyon nehéz, hiszen választani kellene
tendenciák tucatjai közül. Az egyik fő irányzat, amelyet elsősorban
balliberális körök támogatnak, egy teljes egészében globalizált világ, egy
hatalmas multikulturális társadalommal. Ez a társadalom, ahogy egyesek
elképzelték, és sokan ma is hisznek benne, nyílt társadalom lehetne, ahova
mindenkit befogadunk, mindenki egyenlő, nincsenek vallási, faji, nemzetiségi
ellentétek. Igazán szép álom, de egyelőre utópia, nem megvalósítható. De minek
is, a világ így szí- nesen nagyon szép, éppen a sokrétűsége, ami csodálatos,
elbűvölő. Sok ezer nyelv, sok száz nemzet, megannyi hit és vallási különbségek,
más és más mentalitás. Nincs szükségünk uniformizált falanszter világra. A
konzervatív felfogás szerint ha túlélte a hatalmas történelmi múltat, akkor az
emberiség így maradhat, a törzsi, illetve családi hagyomá- nyokkal, a
nemzetállamok egymás mellett élésével, és ha még rengeteg baj és veszély
fenyegeti is létünket, a biológiai és erkölcsi törvények betartásával
átbukdácsolhatunk a nehézségeken is. A globalizációra szükség van, de nem
minden tekintetben. A világ problémáit közösen kell megoldani, mert másképpen
ezek nem megoldhatók. A túlnépesedés, az energia- és vízhiány, a javak
egyenlőtlen elosztása, a fegyverkezés megszüntetése, a veszélyes klímaváltozás,
ezek mind csak közös akarattal, együttesen kezelhető problémák. A világgazdaság
globalizációja viszont kimondottan a nemzetközi óriáscégek érdeke. A jelszó
továbbra is a GDP állandó növelése. Hogy ez meddig mehet, azt senki nem tudja,
de az törvény, hogy az erőltetett fogyasztás végső fokon önpusztításhoz vezet.
A szomorú az egész bonyolult világpolitikában az, hogy az okos szót sehol nem
hallgatják meg, nem szakértők, nem jóindulatú értelmiségiek, tudósok döntik el,
hogy mit kellene tenni, hanem konok, önző, bizonyos érdekcsoportokat kiszolgáló
politikusok kezében a döntések joga, akik sajnos buták is. Ezen felül a még
létező, és egymással rivalizáló szuperhatalmak önző geopolitikai törekvései
akadályozzák az együttműködést. A világnak erre nincs szüksége, ellenkezőleg,
éppen a szuperhatalmi együttműködés kisegítené a bonyolult helyzetből. A már
említett globalizációs tendencia olyan erős, hogy teljes leállítása szinte
lehetetlen. De sokat lehet rajta javítani. Ott kell alkalmazni, ahol a szükség
és az érdekek közösek. Európa legnehezebb, szinte megoldhatatlannak látszó
problémája ma a menekültválság. A gazdasági érdekek a munkaerő-utánpótlást
látják megoldani a délről érkező migránsokkal. Téves elképzelés, mert Afrika
lakossága olyan mértékben és ütemben szaporodik, hogy még hoszszú évekig onthatja
menekültek millióit Európa felé, akiket integrálni kellene, de
életkörülményeikről is gondoskodni kell, tehát évről évre újabb és újabb problémák
elé állítják a kontinenst. Az egyedüli megoldás, ha Afrikát a leggyorsabb
tempóban és természetesen közös akarattal, erővel megsegítjük, elindítjuk a
gazdasági felfejlődés útján. Ha ez nem történik meg, a mai Európa elveszett. A
terrorizmus, bár a migrációval felerősödött, lényegé- ben nem más, mint az
iszlám fanatikus, ortodox szárnyának antiglobalizációs, antikeresztény
mozgalma. Ez elsősorban Amerika-ellenes, és olyan nyugati életforma ellen
tiltakozik, amely teljesen távol áll a vallási alapokon nyugvó iszlám
társadalomtól. Bizonyított tény, hogy az erősen vallásos iszlám soha nem tud
megbékülni a szekularizált Nyugattal. Sajnos ezt az ellensé- ges hangulatot
csak növeli a nyugati társadalomban felfedezhető, egyelőre lassú, de mégis
tisztán felfedezhető távolodás a keresztény gondolkodásmódtól. Mi azt hisszük,
hogy ha távolodunk a hitünktől, hízelgünk a bevándorló muszlimoknak, a valóság
azonban az, hogy a teljesen hitetlent még jobban gyűlölik. Ha nem vagyunk
eléggé óvatosak, akkor minden, amit az utóbbi kétezer év európai kultúrájaként
ismerünk, rövid idő alatt elveszhet.
Hallgassunk
Huntingtonra!
Ideje volna például
közszemlére tenni a kilenc éve elhunyt amerikai politológus, Samuel P.
Huntington 1996-ban megjelent, A civilizációk összecsapá- sa és a világrend
átalakulása cí- mű könyvét. Elsősorban politikusainkat kötelezném arra, hogy
lassan, figyelmesen olvassák át a tanulmányt, és hasonlítsák öszsze a szerző
akkori állításait a világ mostani eseményeivel. Már a könyv indítóoka is
beigazolódott, hiszen Huntington válaszként írta Francis Fukuyama amerikai filozófus,
közgazdász azon állítására, miszerint „az emberiség ideológiai fejlődése
lezárult, és egyetemessé lesz a nyugati liberális demokrácia mint az emberi
kormányzás végső formája.” Azóta láthattuk, hogy a liberális demokrácia éppen a
végkorában leledzik, és a történelem nagy tempóban óriási átalakulások előtt
áll. Huntington szerint bele kell nyugodni, hogy bár a nyugati civilizáció
egyedi, de nem egyetemes. A Nyugat befolyása a világ menetére hanyatlóban van,
ugyanakkor az ázsiai civilizációk felemelkedőben, elsősorban a „Nagy-Kínáé”,
ami nem pusztán elvont koncepció, hanem gyorsan növekvő kulturális és gazdasági
realitás. Sokkal több baj van viszont az iszlámmal, amelynek politikai,
társadalmi és főleg vallási szerkezete, identitásfogalma merőben különbözik a
nyugati társadalomban tapasztaltaktól. Az iszlám és a keresztény kultúra
keveredése életveszélyes, egyik oldalnak sem használna, mindkettőt rombolná. A
sokszor emlegetett Eurábia – az arab világ és Európa integrációja –
sikertelenebb elképzelés, mint a fából vaskarika. Akik ezt kitalálták és
gazdasági megfontolásból erőltetik, azok veszélyeztetik Európa jövőjét. A mi
nyugati civilizációnk megtartása, amely nagy részben a keresztény kultúra
alapjain fejlődött naggyá, csak akkor lehetséges, ha az amerikaiak is
megerősítik nyugati identitásukat, és segítik a más civilizációk felől érkező
támadások kivédését. Sajnos ezt az igyekezetet egyelőre nem látjuk a tenger
másik oldaláról, az amerikaiak saját magukkal vannak elfoglalva, és nem
tágítanak geopolitikai, szuperhatalmi elképzeléseiktől. A világ, Európa jövője
sokban függ attól, mennyire tudjuk mi, a keresztény Nyugat a szintén nyugati
találmányt, a jelenleg alkalmazott globalizációs tendenciát ha nem is végleg
kizárni, de legalább lefékezni, negatív hatásait kiszűrni. Mert a globalizáció nem
csupán a tőke szabad áramlását jelenti, hanem új, számunkra idegen eszmék
beáramlását. A globalizáció egy határok nélküli világban érzi jól magát, a
nemzet fogalma egy ilyen világban ismeretlen. Ha fékezzük ezt a tendenciát,
automatikusan fékezzük a tőke és a nagy világcégek politikai befolyását például
Brüsszelre és a nemzeti kormányokra. Ha sikerülne legalább részben visszatérni
a regionális fejlesztésekhez, ha saját magunk dönthetnénk, mit termelünk és hol
értékesítjük, ha nem várnánk idegesen, mennyi pénzt kapunk jövő- re
Brüsszeltől, ha több függetlenséget tudnánk magunknak biztosítani, akkor a
menekültkérdés is szinte magától megoldódna. Fontos végre megszabadulni az
idegen hatásoktól, a kívülről, felülről és célzatosan érkező irányvonalaktól, főleg
azoktól, amelyek nincsenek párhuzamban a nemzet érdekeivel. Az is lényeges,
hogy ezek a sajátosan nemzeti érdekek ne legyenek kizárólagosak, hanem a
szomszédos államok érdekeivel álljanak összhangban. Ezért jelentős például a
visegrádi négyek együttműködése.
HOLLAI HEHS OTTÓ A
szerző Németországban
élő publicista
