2018. július 16.,
Gyakran hallani mostanában szolidaritásról, és legtöbbször olyankor használják – főleg politikai célokból – amikor valaki, vagy valakik nem igazodnak a felülről irányított politikai elképzelésekhez. Brüsszelben például az a szolidaritás, ha elfogadjuk az általuk kitalált kvótarendszert, a NATO vezérkara pedig a szolidaritást úgy képzelné, ha minden tagország emelné az ún. védelmi kiadásokat.
Nos, a szolidaritás ennél több. A latin eredetű szó a franciába ment át a leggyorsabban, és elsősorban egy közös és kölcsönös kötelességvállalást jelent, amihez szorosan kapcsolódik az egymás segítésének, talán ösztönös megnyilvánulása. Az emberi szolidaritás legmarkánsabban a vallási tanításokban fogalmazódott meg, mint az egyik legfontosabb egyetemes emberi érték. Ez az értelmezés elsősorban a társadalomra vonatkozik, és gyakorlatilag a legkisebb társadalmi egységben, a családban a legerősebb, szűk környezetünktől távolodva egyre gyengül. Az ember elsősorban családjával, gyermekeivel, szüleivel szolidáris, aztán következnek a barátok, az ismerősök, a közösség, amelyhez tartozik, a nemzete, a hazája, és kiszélesítve természetesen az egész emberiség.
Ha a világ mai helyzetét nézzük, talán a legégetőbb kérdés éppen a hiányzó szolidaritás. Az ENSZ, mint világszervezet, állandóan az emberi jogokról beszél, minden évben – a sok többi között – megtartják az emberi jogok világnapját, de az igazi emberi jogok csak nagyon kevés országban érvényesülnek, és még a mi nyugati, civilizált,jóléti társadalmunkban is gyakran felmerül az emberi jog kérdése. Persze, mint mindenről, erről is lehet vitatkozni, csak vannak tények, amelyek, sajnos, azt igazolják, hogy sem az emberi jogok, még kevésbé az emberi szolidaritás, nem jellemzőek világunk egészére.
Mivel a téma kimeríthetetlen és óriási anyagot követelne, csak két nagyon jellemző, napjainkban lezajló eseményt emelek ki példaként.
Az Oroszországban zajló labdarugó-világbajnokság, mondhatni vidám, lelkes hangulatát megzavarta a Thaiföldön barlangban rekedt fiatalok, tragikusan induló, de végül sikertörténetként befejezett eseménysorozata. A thaiföldiek kiszabadítását az egész világ figyelte, és ritkán tapasztalt nemzetközi szolidaritás támogatta a segélyakciót. A részleteket mindenki ismeri a képernyőről, de a kérdés logikusan következik: nem élhetnénk sokkal jobban, ha ez a szolidaritás, mindig, és mindenütt jelen lehetne földi életünkben?
A napokban aztán olvashattuk, hogy eredményesen telt a NATO-konferencia. Hát persze, hogy eredményesen, főleg a nemzetközi hadiipar számára. Különben, a NATO-főtitkár szavai szerint – a NATO „a legerősebb, a leghatékonyabb és legmegbízhatóbb szövetség, amelyet valaha látott a világ”. Még egyszer kihangsúlyozom: annak a kb. 115-120 világcégnek, amelyek mindenkinek szállítanak fegyvert, ha azt jól megfizetik. Különben az emberek úgy gondolják, hogy egy ország ipara csak a saját országa számára állíthat elő fegyvert, és nem az ellenség számára. Naiv elképzelés. A világháborúban az angolokat a Boszporusznál angol ágyúkkal lőtték a törökök, és az osztrák–magyar hadsereget a galíciai fronton az oroszok a Skoda gyár fegyvereivel tizedelték. A most megígért és a törököknek szállítandó amerikai F–35-ös vadászgépeket is lehetséges, hogy a testvérnép kurdok ellen fogják bevetni. Az ellenségnek fegyvert adni a kezébe? Ezt minden ország törvénykönyve súlyosan bünteti. Ha ezt egy átlagpolgár teszi meg, hazaáruló, és akár halállal is büntethetik, de ha aLockheed Martin, Boeing, Thomson, Rheinmetall teszik ezt, akkor semmi nem történik. Ez is szolidaritás.
A 28 NATO-tagállamnak a közeljövőben meg kell emelniük védelmi költségvetésüket, és ez a bruttó hazai termékük (GDP) legalább két százalékát kell elérje. Trump amerikai elnök már 4%-ot is emlegetett. Nem játszanék itt számokkal, nincs értelme, csak úgy zárójelben említem, Németország évi GDP-je 3,4 billió dollár, az angoloké 2,6, a franciáké 2,4. Ebből minden gimnazista kiszámíthatja, hogy mennyi az a bizonyos 2%. Ijesztő számok, és ez a töméntelen pénz fegyverre kell. S ha ezt nem így gondoljuk, nem vagyunk szolidárisak. A világ 100 legnagyobb fegyvergyártó cége, a múlt évben kb. 375 milliárdos forgalmat produkált, ugyanakkor egy afrikai gyermek havi étel- és gyógyszerellátását kevesebb, min 20 euróval tudnánk biztosítani.
Nem tudom, hogy merre megy a világ, de vannak dolgok, melyeket egyszerűen nem tudok megérteni. Mi, magyarok pl. szeretnénk békében élni, de saját megszokott környezetünkben, saját elképzeléseink szerint, anyanyelvünket használva, szüleinktől és tanítóinktól tanult alapvető kulturális ismeretek birtokában. Az idegenekkel nincs semmi bajunk, de nem szeretnénk tőlünk nagyon távoli és ellenségesen viselkedő civilizációk bevándorlóival megosztani amúgy sem zökkenőmentes életünket. Az Egyesült Nemzetek Szövetsége ezt másképp látja, szerintük nem vagyunk elég szolidárisak, mert nem fogadjuk szívesen pl. a nehézsorsú afrikai menekülteket, akik az éhezés és nyomor elől Európába menekülnek. Vannak tehát elképzelések, melyek ezt a régi világot teljesen átalakítanák, a szuverén nemzetállamok létezését már nem tekintik szükségesnek, és egy teljesen új világrend kialakításán munkálkodnak. Aki ezt ellenzi, az nem szolidáris. A fegyvergyártók, akiket viszont okvetlenül támogatni kell, ennek az új világrendnek a támogatói.
Nehéz kérdések, érdemes elgondolkozni.
Hollai Hehs Ottó, Németország
