(részlet)
A xiongnu népnév és a magyar ön névmás közötti kapcsolat lehetőségét Kovács Vilmos vetette fel „Látjuk-e a fától az erdőt?” című kéziratában. Szerinte a xiongnu népnév avesztai hyauna változatából „…az oszétban χī-on, χe-un ’ön, saját, hozzátartozó, vér szerinti rokon, nőági rokon’, a magyarban pedig – a h- törvényszerű elhagyásával – ön, régi een, en ’saját’ lett.”.
A magyar ön névmás viszont egyértelműen finnugor örökség. Az oszét szó viszont – feltéve, ha tényleg a xiongnu népnév származéka – a szoros történelmi kapcsolatok, az egykori kétnyelvűség révén megőrizhette annak eredeti jelentését. Visszakapcsolva a xiongnu-magyar kapcsolatok kérdésére, ez után jogosan vethetjük fel, hogy a xiongnu népnév ősmagyar eredetű.
Az ázsiai hunok nevét a korabeli kínaiak többféle módon jegyezték le, de a legismertebb és valószínűleg leghitelesebb alak a 匈奴 xiōngnú. Ennek archaikus kínai kiejtést minden kutató másképp rekonstruálta. Az újabb, immár megbízható kutatók közül William Baxter szerint a név Han és Zhou dinasztia korabeli kiejtése *x(r)joη-na (Baxter 779, 798), Axel Schuessler szótára alapján az archaikus kiejtés *hoη-nâ, a késői Han kori pedig *hɨoη-na(Schuessler 404, 541).
A xiōngnú és a későbbi hun népnév közötti kapcsolatot sokan vitatták, azonban a hunok nevének az útjukat követő lejegyzései is egyértelművé teszi a névazonosságot, egyúttal a népnév idő közbeni átalakulását is illusztrálja. A hunok nyugat felé tartó útját jelző néhány népnév: avesztai x͘yoana pehlevi χyōn, óind hūṇa, szogd xwn~γwn (hun) a szír hwny’(hunāyē), az örmény hon, görög ὺνοι és oὐ̃ννοι, valamint a latin huni, hunni. A kínai nyelven feljegyzett, de már szogdiai hun uralkodóra utaló 溫那 wēn-nà, (’onna) a göröghöz hasonlóan már a szókezdő *h– elnémulását mutatja (Atwood).
Visszatérve kiindulópontunkhoz, vagyis a magyar önnel való feltételezett kapcsolathoz, a szókezdő h– fokozatos eltűnése egybevág a várttal, azonban kérdéses a magánhangzó hangértéke. Nem zárhatjuk ki, hogy az a fenti nyelvekben ismeretlen, a magyarhoz hasonló palatális hang volt, amelyet különböző módokon helyettesítettek, de ezt igazolni sem tudjuk. A türk népnév analógiája alapján azonban egyértelmű, hogy az ü hangot legtöbb esetben u-val írták át. A Schuessler féle –ɨo– pedig a lehető leghitelesebb átírása egy –üö– diftongusnak.
Direkt módon még a német Hüne „óriás”, középfelnémet hiune, ófelnémet hûn (Kluge 155), sem igazolaja az ü hangot, habár ez a szó hunok nevének közvetlen átvételéből származhat, de az ófelnémetben valójában nem volt még meg a mai magyar ü, ömegfelelője. Megvolt viszont az ó északiban és valószínűleg ugyancsak a hun népnevet őrizheti a skandináv Yngling dinasztia neve. Esetleg az utóbbi igazolhatja csak, hogy a hunok nevének első magánhangzója labiális hang, nagy valószínűséggel –ü– lehetett.
Ez a magánhangzó – bármilyen is lehetett a pontos hangértéke – úgy tűnik az idők során nem változhatott sokat, viszont a Krisztus előtti 318-tól a késő-római korig tartó időszak alatt a népnév fokozatosan rövidült. A kiejtés változásának a folyamata az ajakkerekítéses hangokat nem ismerők, illetve maguknak a hunoknak a nyelvében a következő képen rekonstruálható: *hi̯oηna/*hüöηnä > *hi̯unna/*hüönnä > *hi̯un/*hün >*un/ün. A hun népnév fejlődési iránya tehát megegyezik a magyar ön szó azzal egyidejű hangfejlődésével.
A TESz szerint az ön az ő (HB iv, uvt) a finnugor *sɤ̈ tő *η névmásképzős származékának fejleménye, az ön pedig az ő-nek -n névmásképzős alakja. Mivel a mai nyelvek összehasonlítása útján a magánhangzó pontos értékét nem lehet megállapítani, az őnévmás fejlődését így lehet leírni: finnugor *se > ugor *ϑɤ̈η > ősmagyar *hɤ̈η, > ómagyar *iü, *üö ˃ mai magyar ő. Az ön pedig: ősmagyar *hɤ̈ηnä >*hɤ̈nnä > korai ómagyar önn, enn, ünn. A kettős mássalhangzót tartalmazó forma eszerint a TESz véleményével ellentétben az ön névmás korábbi alakját őrizheti (TESz 2:27). Az ősmagyar korra rekonstruálható forma tehát megegyezik az archaikus kínai *hoηnâ, eredetileg valószínűleg *höηnä hangalakú, illetve a késő han kori kínaiak kiejtésében *hɨoηna, valószínűleg *hi̭öηnä/hüöηnä hangalakú népnévvel. A különbség csak az, hogy a népnév alapján pontosabban lehet rekonstruálni a hangalakját. Az eddigi elképzeléseinkkel csak annyiban ütközik ez a rekonstrukció, hogy nem számoltunk az ősmagyar ö, valamint diftongusok, jelenlétével. Azt talán már sohasem tudhatjuk meg, hogy nyelvjárási jelenséggel állunk-e szemben, vagy elképzeléseink voltak tévesek.
Jelentéstanilag a népnév azt hiszem, nem szorul magyarázatra.
Még egy adalék, amely talán a népnév még korábbi hangalakjára világít rá a védikus syonákirályi cím, vagy népnév. Hogyha tényleg kapcsolatban áll az Aveszta x͘yaona népnevével (Bailey 39), akkor nem kizárt, hogy annak nagyon archaikus ugor kori *ϑɤ̈ηnä hangalakját őrzi. Az óind s ugyanis visszaadhat egy idegen ϑ hangot is. Az óind s hangnak egyébként az iráni h a szabályos megfelelője, ami jól jelzi az iráni és a magyar nyelv hasonló hangfejlődését.
Ön szavunknak közvetlen népnévi jelentése nem maradt fenn, azonban az elavult ín„szolga”, és a máig élő ínség „szegénység, nyomor” szavak korai alakjai nagymértékben egyeznek az ön hangváltozataival (TESz 2, 208). Nagyon valószínű, hogy az ín népnévi eredetű, tehát az eredetileg saját megnevezésre utaló büszke népnév egy új uralkodó osztály nevének átvétele után előbb „köznép” jelentésű lett, majd degradálódott és a szegénység, szolgaság nevévé vált.
Irodalom:
Abaev, V. I. 1965: K alano-vengeszkim lekszicseszkim szvjazjam. Europa et Hungaria – Congressus Ethnograficus in Hungaria, Budapest, 16-20. X. 1963, Akadémiai Kiadó, 517-537
Atwood, P. Ch. 2012: New Throughts on an Old Problem. Slavica Publishers, 27-52 https://scholarworks.iu.edu/dspace/bitstream/handle/2022/15172/Atwood.Huns+and+Xiongnu-1.pdf?sequence=1
Bailey, H. W. 1985: Indo-Schythian Studies: being Khotanese Text VII. Canbridge 1985, 25-41
Baxter, H. W. 1992: A Handbook of Old Chinese Phonology. Mouton de Gruyter, Berlin
Baxter, H. W. – Sagart, L. 2014: Old Chinese reconstruction, version 1.1 (20 September)
Collinder, B. 1977: Pro hypothesi uralo-altaica. Suomalais-Ugrilaisen Seuren Toimituksia, 158, 67-73
Gabain, A.-M. 1949: Animal traits in the army commander. Journal of Turkish Studies, 1, 95-112.
Honti L. 1999: Ugor alapnyelv: Téves, vagy reális hipotézis? Budapesti Uráli Műhely I. Ugor Műhely, 19-41.
