2019. 08. 10. Szőcs László
Ahogy minden évben, hatvanmillió olasz ezúttal is úgy gondolta ferragosto környékén, hogy eljött az édes semmittevés, a dolce far niente ideje, de a manapság legfontosabb talján más véleményen volt. Matteo Salvini, a bevándorlásellenes európai jobboldal vezéralakja épp az uborkaszezont találta a legalkalmasabbnak arra, hogy robbantson, és felmondja a kormánykoalíciót az Öt Csillaggal.
A tanácstalanságra jellemző, hogy a római képviselők a sajtót hívogatták, tudnak-e valamit az újságírók Salvini szándékairól, ami egy olasz kolléga szerint legalábbis annyira szokatlan, mintha hirtelen a hotelek kezdenék lopkodni a törölközőket turistáktól.
De a dolog valójában már hónapok óta érlelődött. Salvini megerősödött az európai parlamenti választások után, a másik kormányfőhelyettes, a csak nevében öt csillagos Luigi Di Maio pedig meggyengült. A két dudás egyre nehezebben fért meg a Rómához címzett csárdában.
Abszurd önmagában már az is, hogy a két pártvezér helyett egy nevető harmadik, a politikai pehelysúlyú Giuseppe Conte lett tavaly a miniszterelnök. Conte nemcsak technokrata, de professzor is: az olaszok gyakran eljátsszák, hogy egy magát angolul is választékosan kifejező, a spagettin kívül más étel elfogyasztására is képes tanult embert, professorét emelnek a kormányfői székbe, hogy aztán Merkellel vacsorázzon és Brüsszellel megállapodjon. (Ami sokszor ugyanaz.) Így futott korábban be Romano Prodi és Mario Monti.
Ha – ahogy Salvini szorgalmazza – valóban kiírják az új választásokat, a helyzet alapvetően megváltozhat. De a bevándorlásellenes európai jobboldal erős embere dupla vagy semmit játszik: politikai túlélése a tét. A felmérések szerint a Ligának a májusinál is nagyobb lehet a támogatottsága, amit érdemes lehet mielőbb mandátumokra váltania, de az is lehet, hogy a sok lúd disznót győz, és a végelszámolásnál nem Salvininek áll majd a zászló. Adjunk továbbá a formaságokra is. Conte kormányfő egyelőre bizalmatlansági indítvány elébe néz, Mattarella elnöknek pedig még ki kell írnia a választásokat.
Túl sok a ha. Két dolog azonban sicuro, azaz holtbiztos Olaszországban. Az itáliaiak egyrészt nem mentesülnek egyhamar a migrációs nyomástól, miután rövid idő alatt 600 ezer bevándorló zúdult rájuk. A Földközi-tengeren át pedig újabb és újabb csoportok indulnak útnak lélekvesztőkön Észak-Afrikából Európa (értsd: az olasz partok) felé, hogy aztán fényes tekintetű német migránsmentők érkeztessék őket az európai (értsd megint csak: olasz) kikötőkbe. Salvini fő politikai üzenete márpedig az: elég a bevándorlásból!
A másik bizonyosság a gigantikus olasz adósság. Az adófizetők vállát több mint kétezermilliárd eurónyi, a GDP 132 százalékát kitevő ilyen teher nyomja. Az olasz gazdasági élet ura és parancsolója a lo spread, az a felár, amelyet az irányadónak számító német kötvényhozamokon felül meg kell fizetni ahhoz, hogy Róma pénzhez jusson, értékesíteni tudja az állampapírjait. A drágaság uralta mai világban semmi sincs ingyen, de egy eladósodott országnak maga a pénz kerül a legtöbb pénzbe. És Olaszország nem vicc.
Ha – elméletileg – képes valami megroggyantani az euróövezetet, az az EU ma még negyedik, a britek távozása után pedig a harmadik legnagyobb gazdaságának egy potenciálisan elhúzódó adósságválsága. A reformok keretében Salvini az adócsökkentés híve, de ez egyben épp az egyik olyan pont, ami csak élezte a feszültséget az Öt Csillaggal.
Nem riogatás, hanem tény: az EU két nagy krízist élt át az elmúlt tíz évben. Egy görög adósság- és egy alapvetően német migrációs válságot. Olaszország is bőven érintett mindkét problémában
