2019. augusztus 12.
Százhetven éve, 1849. augusztus 13-án a szőllősi síkon, a teljhatalommal felruházott Görgey Artúr tábornok vezetésével a magyar sereg letette a fegyvert, az 1848/49-es magyar szabadságharc elbukott az orosz túlerővel szemben. A tavaszi hadjárat során a magyar sereg mindegyik hadszíntéren létszámhátrányból képes volt megverni a császári hadakat. Az osztrák hadvezetés joggal tartotta aggasztónak a helyzetét, ezért a tizennyolc éves Ferenc József császár 1849. május 21-én találkozott Varsóban I. Miklós orosz cárral, katonai segítséget kért a magyarok ellen, amit az orosz uralkodó szívesen teljesített és Paszkievics herceg parancsnoksága alatt a Kárpátok keleti szorosain 200 000 orosz katona özönlött be a magyar területre, ezzel a szabadságharc sorsa gyakorlatilag megpecsételődött. A magyar kormány, elsősorban pedig Kossuth Lajos komolyan reménykedett egy orosz–magyar különbékében, ezért július 30-án a szabadságharc jogosságát kifejtő államiratot fogalmaztak meg és küldtek el az orosz táborba, majd augusztus 6-án indult el Pöltenberg Ernő tábornok és Beniczky Lajos ezredes a második magyar államirattal, amelyben a kormány megüzente, hogy a magyar nemzet az események akkori állása szerint szívesen látná, ha Szent István koronáját valamelyik orosz nagyherceg viselné. Az orosz fővezér azonban nem fogadta a magyar követeket, az ő nevében tábornoka Rüdiger rövid levélben válaszolt, miszerint hadserege csak katonai kérdésekről tárgyalhat és csak a hadsereggel. Augusztus 9-én érkezett meg Görgey és hadteste Aradra, akkor még ismeretlen volt a Temesvár melletti csata kimenetele, a vereség híre a városba augusztus 10-én, az esti órákban érkezett meg. Ennek hatására augusztus 11-én a minisztertanács reggeli ülésén a kormányzó kezdeményezte, hogy Görgeyt hivatalosan is hatalmazzák fel a cári sereg képviselőivel való tárgyalásra, szerinte a tábornok volt az egyetlen személy, „ki egy még legyőzetlen hadsereg élén, az ellenséggel még tiszteletet parancsoló állásból alkudozni, vagy a körülményekhez képest másvalamit tenni képes”. Görgeynek nem sok választása maradt: vagy az osztrákok, vagy az oroszok előtt teszi le a fegyvert, vagy szélnek ereszti a katonáit. Ez utóbbi lépéstől a déli magyar hadsereg felbomlásának szörnyű képe rettentette vissza – joggal. Az osztrákok előtt való meghódolást úgy értelmezte volna a világ, hogy egy törvénytelen lázadás bukott el, a lázadók pedig meghódoltak a törvényes uralkodó előtt. Az oroszok előtti – feltétel nélküli – fegyverletétel mást üzent: azt, hogy Európa két legerősebb katonai hatalmának seregeivel szemben nincs mód további fegyveres ellenállásra, mert csak értelmetlen tömeges pusztulás az eredmény. Görgey augusztus 11-én a haditanács elé vitte a kapituláció kérdését és a jelen lévő 80 törzstiszt és tábornok (két ellenszavazattal), úgy döntött, leteszik a fegyvert. Nem igaz tehát, hogy Görgey egymaga döntött volna a megadásról, másrészt – a döntéshozó személytől függetlenül – felelős döntés született, ugyanis, ilyen katonai helyzetben, a harc csupán értelmetlen vérontás lett volna.
Miután Kossuth, a szabadságharc vezetője nem számíthatott arra, hogy akár Haynau, akár Paszkievics tárgyalásba bocsátkozik vele, 1849. augusztus 11-én megírta lemondólevelét, és a fogalmazványban többek között kijelenti: „…a nemzetgyűlés megbízásából eddig általunk gyakorlott polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat ezennel Tábornok úrra ruházom”. A korábbi kormányzóelnök még ugyanezen a napon elhagyta Aradot és Orsova irányába, török földre indult. Augusztus 12-én a magyar sereg Világosra vonult, a Bohus-kastélyban Bohusné Szőgyény Antónia látta vendégül a vezérkart és a menekülteket, de egy hadikórházat is berendezett a sebesültek számára. Itt fogadta Görgey az orosz delegációt, akiket Frolov tábornok, vezérkari főnök vezetett. A két tábornok (Görgey és Frolov) a kastély déli szárnyában lévő szobában tárgyalt, a kerek asztal mellett, és megállapodtak a fegyverletétel pontos módjáról, mely szerint annak helye: a szőllősi róna, Pankotán túl, a malomárok mentén, ideje augusztus 13-a délután 3 óra; az orosz sereg Borosjenő felől érkezik, a magyarok pedig Világosról. Amikor a malomcsatornához közeledtek, Görgey kíséretét kissé hátrahagyva, az orosz sereg parancsnoka, Rüdiger tábornok elé lovagolt és néhány barátságos üdvözlés után átnyújtotta a hat pontban összefoglalt követelményeket, valamint a honvédsereg létszám- és fegyverzetének kimutatásait, azután elkezdődött a fegyverletétel. Mire a nap lement, valóban mindennek vége volt, Görgey szótlanul lovagolt el a lefegyverzett sereg előtt, a honvédek utoljára éljenezték meg a fővezérüket, aki szólni akart hozzájuk, de nem jött ki hang a torkán, csak hirtelen leborult a lova nyakára. A közvélemény a fegyverletételért indokolatlanul árulónak bélyegezte, holott Görgey azt remélte: mivel Aradon és Világosnál minden felelősséget magára vállalt, a győztesek csak őt végzik ki. Az oroszok azonban presztízskérdést csináltak abból, hogy a magát nekik megadó tábornok életét megkíméljék, így az osztrákok Klagenfurtba internálták, és ott élt 1867 novemberéig, míg 13 társa Aradon mártírhalált halt. A szörnyű vádat Görgey életének hátralévő 67 évében igazi katonához méltó nyugalommal viselte, 98 évesen, 1916. május 21-én távozott az élők sorából, sírja a Kerepesi temetőben található. Számos író foglalkozott Görgey életével, köztük Móricz Zsigmond, aki kétszer is találkozott vele, és a Nyugat folyóiratban közölte beszélgetésüket; Németh László kétrészes drámát írt róla Az árulócímmel; Illyés Gyula Fáklyaláng regényében foglalkozik a hadvezérrel, Kosáry Domokos (aki disszertációját is róla írta 1936-ban) A Görgey-kérdés és történetekétkötetes írásában számos valós történelmi tényt ismertet.
2009. augusztus 15-én egy fegyverletételi emlékmű felavatására került sor Kisiratoson. Az emlékművet a Szent György Lovagrend ajánlotta fel és tervezője, készítője dr. Füredi Gábor képzőművész, a rend békéscsabai priorja. Az emlékművet eredetileg a szőllősi rónán, a malomárok partján szándékoztak felállítani, de semmi garancia nem volt, hogy az ott megmaradhatott volna.
Most, 170 év távlatából, amikor egy dicsőséges kor tragédiájára emlékezünk, eszünkbe jutnak a magyar sereg fővezérének szavai: „Az igaz ügy örökre veszve nem lehet”.Dr. Vajda Sándor
