Egy prófétai figyelmeztetés nyomában
1961 januárjában Dwight D. Eisenhower, az Egyesült Államok akkori elnöke búcsúbeszédében olyasvalamire hívta fel a figyelmet, amit az amerikai történelem egyik legnagyobb belső fenyegetéseként azonosított: a katonai-ipari komplexumra. Ez az összefonódott hálózat hadiipari vállalatokból, lobbistákból és kormányzati szereplőkből áll, akiknek közös érdeke a háború folyamatos fenntartása.
Eisenhower szavai mára ijesztő élességgel igazolódnak. Több mint fél évszázaddal később az Egyesült Államok gyakorlatilag permanens háborús állapotban él – legyen szó Irakról, Afganisztánról, Líbiáról vagy éppen a terrorizmus elleni globális harcról.
A hadiipari komplexum új arca – Végtelen háború, végtelen profit
A hidegháború utáni korszakban a katonai-ipari komplexum nem eltűnt, hanem átalakult. Az új ellenség nem egy ország, hanem egy elmosódott, megfoghatatlan fenyegetés: a „terrorizmus”. Ez a láthatatlan ellenfél nemcsak ideológiailag, hanem gazdaságilag is tökéletes választás a háborútól függő rendszer számára. Nem lehet legyőzni, de lehet ellene harcolni – örökké.
Ez a harc hatalmas nyereséget termel a hadiipari beszállítóknak és a biztonságipari vállalatoknak. A drónok gyártása, a rakéták újratöltése, a titkos hírszerzési programok és a biztonsági infrastruktúra mind-mind milliárdos üzletek. Eközben az amerikai költségvetés olyan mértékű forrásokat csoportosít ezekre a célokra, amelyet korábban szociális programok vagy egészségügyi kiadások kaptak.
A háború mint gazdasági motor
Miközben a legtöbb háborús áldozat az alsóbb társadalmi rétegekből származik, a haszon az elit kezében összpontosul. Katonai vállalkozók, pénzügyi tanácsadók és politikusok egyaránt jól járnak a háborús helyzet fenntartásával.
A Belbiztonsági Minisztérium például olyan cégeknek oszt ki szerződéseket, amelyek biztonságtechnikai szolgáltatásokat vagy eszközöket biztosítanak – ezekbe a cégekbe való befektetés akár évi 12%-os hozamot is hozhat, ami különösen kedvező egy stagnáló gazdaságban. A 16 amerikai hírszerző ügynökség pedig több mint 100 ezer embert foglalkoztat, éves szinten csak a „fekete költségvetés” (titkos programok) 52,6 milliárd dollárt emészt fel.
A politikai rendszer foglyul ejtve
A lobbisták kulcsszereplői ennek a rendszernek. Nem csak arról van szó, hogy biztosítják a védelmi költségvetés folyamatos növelését, hanem arról is, hogy maguk is részesednek a haszonból. Michael Chertoff, a Belbiztonsági Minisztérium korábbi vezetője például egy olyan céget képviselt, amely a repülőtereken bevezetett testszkennereket gyártotta. Az eszközök megbízhatósága kérdéses volt, de ez nem akadályozta meg azok bevezetését – később selejtezték is őket, miután a gyártó profitját bezsebelte.
A politikai döntéshozók – mindkét pártból – gyakran támogatják a háborús kezdeményezéseket, függetlenül attól, hogy a közvélemény mit gondol. A katonai-ipari komplexum egyszerre gazdasági és politikai erő, amely biztosítja a háborús költségvetések fennmaradását még akkor is, ha a társadalmi programokat közben leépítik.
A háború hazatér – A belbiztonság örve alatt
Nemcsak külföldön, hanem belföldön is érzékelhető a hadiipari logika terjedése. Az Igazságügyi Minisztérium például olyan „terrorelhárító” akciókat hajt végre, amelyekben gyakran alaptalan vádak születnek. Egyes vízipipaboltokat például terrorizmus finanszírozásával vádoltak meg – később minden vádat ejtettek.
Ez a rendszer már nem a valódi veszélyek elhárításáról szól, hanem arról, hogy indokolják a költségvetési növekedést, fenntartsák a munkahelyeket, és igazolják az újabb technológiák vagy hatáskörök bevezetését. Így épül ki egy önfenntartó, önmagát újratermelő hadigazdaság
Egyensúlyvesztés a demokráciában
Eisenhower figyelmeztetése ma érvényesebb, mint valaha. A katonai-ipari komplexum nem csupán gazdasági struktúra, hanem a demokrácia egyik legnagyobb kockázata. Olyan erő, amely képes felülírni a közakaratot, átformálni a politikát és befolyásolni az élet minden területét – békében is, háborúban is.
A kérdés az: ki mer szembeszállni ezzel a gépezettel?
