Egyre több elkeseredett magyar ember keresi a kiutat egy zavaros, kiszámíthatatlan világban. Sokuk számára elég egy hangzatos mondat, egy harsány gesztus, egy „új remény” ígérete – és máris követni kezdik azt, aki elég ügyesen tud szerepelni. Szomorú, de egyben emberi jelenség ez. Hiszen aki csalódott, aki fáradt, az könnyebben hisz azoknak, akik egyszerű válaszokat adnak bonyolult kérdésekre.
De óriási lesz az ébredés, amikor ezek az emberek szembesülnek a valósággal.
Mert az a személy, akit ma sokan már-már messiásként ünnepelnek, nem is olyan régen még a Fidesz első sorában tapsolt, a hatalom asztalánál ült, és a kormány legbelsőbb köreiben mozgott. Aztán egyik napról a másikra „felébredt”, és hirtelen ő lett a nemzet új megmentője, a „nép hangja”, az „új erő”. De ne feledjük: az igazi jellem nem a díszletek váltogatásában, hanem a következetességben mutatkozik meg.
Sajnálatra méltók azok, akik most még hisznek ebben a politikai átváltozásban. Nem azért, mert ne lenne joguk reménykedni vagy kételkedni a jelenlegi rendszerben – hanem azért, mert rossz helyre teszik a hitüket. Egy olyan ember mögé sorakoznak fel, aki maga is része volt annak a hatalomnak, amit most elítél – és aki eddigi pályája során nem az állandóságról, hanem az alkalmazkodásról volt híres.
Könnyű azt mondani: „csak Orbán ne!” – de ez nem elég. Aki csak ellenségképekben gondolkodik, és nem építő szándékkal, hanem bosszúvággyal lép a politikai porondra, az soha nem lesz valódi megoldás. Csak egy másik arc a díszletben.
A valódi hazafiság nem a múlt eltörlését jelenti, hanem annak vállalását. Nem dühből születik, hanem felelősségből. És nem abból fakad, hogy melyik párt asztalánál ül az ember, hanem abból, hogy kit, hogyan és miért képvisel.
Eljön majd az idő, amikor a most rajongók is felismerik ezt. Akkor már késő lesz visszakérdezni: „Hol voltatok, amikor még lehetett látni az igazságot?” De talán nem késő még most sem.
