A japán katasztrófa székely szemmel

http://polgarielet.ro/index.php?option=com_content&task=view&id=4275&Itemid=77


Írta: Zsidó Ferenc
2011. március 29.
Beszélgetés Balázs K. Attila keresztúri karatéssal, „katasztrófa-túristával”

- Először foglald össze röviden, milyen célból utaztatok Japánba - oly szerencsétlenül épp a természeti katasztrófa idején?
- Mesterünk, Fazakas István, személyes meghívást kapott a tavaly Erdélybe látogató Japán Karatefederáció (JKF) nagymestereitől. Három ember fogadására vállalkoztak a japán nagymesterek, és így Fodor Violával (3 dan) együtt én is abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy csatlakozhattam a csapathoz. A kiutazás célja a tapasztalatcsere volt, a japán edzésformák megismerése, különböző edzőtermek (dozsók) meglátogatása.

- Mennyire befolyásolta tervezett programjaitokat a katasztrófa?

- Vendéglátóink mindent nagyon pontosan beterveztek, mondhatni szusszanásnyi időnk sem volt. A legelső nagy földrengés két programpont között ért, útban egy ebédről egy edzésre, egy autóban, egy piros lámpánál. Láttuk, amint az aszfalt hullámzik az autónk alatt, és az emberek kitódulnak az utcára. Nem volt kellemes élmény. Az atomreaktornál történt bajok miatt az energiaszolgáltatás akadozni kezdett a következő napokban, a benzinkutak is zárva voltak. A benzinhiány, az energiahiány (sokszor órákig nem volt áram) és az állandó kisebb-nagyobb földrengések hozadékaként elég sok betervezett programpont elmaradt. Például egy karate-bajnokság, amit nem rendeztek meg, hiszen egy nagy sportcsarnokban sok ember kellett volna összegyűljön az állandó földrengésveszélyben, vagy elmaradtak egyes edzőterem-látogatások, mert a mester cégének segítenie kellett egy beomlott áruház rendberakásánál, vagy egy másik esetben épp az edzőterem károsult olyan mértékben a rengés után, hogy le kellett bontani.

- Hogyan fogadták a japánok a csapást - hogyan ítéli meg egy székely ember a japán jellemet?
- Időnk elég nagy hányadát autóban töltöttük, és tudni kell azt, hogy Japánban az autók 99 százalékában televízió van. Ez az oka annak, hogy rögtön tudtunk mindent, amit az információs csatornán közvetítettek. Legelőször szemet szúr az embernek az, hogy a híreket a maguk realitásában mutatják be, nincs szenzációhajhászás, és ha lehet, csak pozitív dolgokat közölnek: a romok között új életet adó anyát mutatják, az újrakezdést, és nem töltenek órákat mások szerencsétlenségét bemutató filmekkel, nem bénul le egy ország a gyásztól, hanem ami van, abból törnek előre, összeszorított fogakkal, szinte még magukkal szemben is kíméletlenül. Társadalmuk picit egy jól felépített hangyatársadalomhoz hasonlít, amelyik a hátára véve az elesetteket (és pontosan munkát adva mindenkinek) építi újra a helyet, ahol élnie kell, függetlenül a körülményektől. Nagyon fejlett közösségtudattal rendelkező emberekről beszélünk, akik a polcon levő utolsó öt üveg vízből négyet ott hagynak mások számára, a legnagyobb vízhiány és fertőzöttség idején, míg nálunk meg egymás arcát törik be az emberek egy kis szenteltvízért.

- A sajtó valószínűleg felfújta az ügyet, szenzációt csinált belőle. Valójában mennyire volt súlyos szerinted a természeti csapás?
- Valószínűnek tartom, hogy Amerika eltúlozza picit, a japán cég pedig, amelyik a reaktorokat működteti, a valóságosnál veszélytelenebbnek mutatja be a helyzetet. Az igazság valószínűleg valahol a kettő között van. Mi a helyzet rosszabbodásától, és attól tartva, hogy az állandó földrengések miatt esetleg lezárják a reptereket, vagy esetleg egy még nagyobb méretű atomkatasztrófa következik be, jobbnak láttuk, ha egy előbbi járattal elhagyjuk az országot.

- Átkozzátok a pillanatot, amelyikben útnak indultatok?

- Egy pillanatig sem gondoljuk úgy, hogy negatívan kellene megítéljük a Japán utunkat, hiszen olyan tapasztalatokat szereztünk, olyan emberi nagyságok nyilatkoztak meg a szemeink előtt, amilyent még nekem személy szerint nem volt alkalmam tapasztalni, és persze nagyon sokat kaptunk a karate, emberi tartás, életfelfogás, problémakezelés tekintetében is. Ha nagyon önző lennék, azt is mondhatnám, hogy e nélkül a katasztrófa nélkül nem lett volna alkalmunk – ha egy villanásnyi ideig is – testközelből betekinteni a japán ember csak könyvekből ismert lelki világába.