Osztolykán Ágnesről másképpen

A nagy érdeklődés miatt szerettünk volna elérni a frissen kitüntetett Osztolykán Ágnest, de valahogy nem jön össze. Addig is kérjük olvassák el a vele készített riportot amely még 2010-ből származik

168 óra: Lehet más a cigánysors - Osztolykán Ágnes példája
A cigány politikus roma tolvajt üldöz az Andrássyn

A Jobbik és a Fidesz között ül a patkóban az LMP kicsiny frakciója, tagjai közt egy törékeny cigány politikusnővel. Aki, ha kell, a jobbikosokat okítja a parlamenti folyosón, máskor meg roma zsebtolvajt üldöz az Andrássy úton. Osztolykán Ágnes érzi a felelősséget. KRUG EMÍLIA rajzolta meg a portréját.
Amikor Vona Gábor zakója alatt gárdista mellényben érkezett a parlament alakuló ülésére, ő divattervező által készített cigány viseletben jelent meg. Azt mondja, furcsa félelmet érzett tarka kendőben a sötét zakók, atillák és bocskaik világába lépve. Két hétre rá viszont azon kapta magát: a Parlament folyosóján jobbikosok gyűrűjében magyarázza: barlanglakásban élő cigányokon számon kérni, hogy gyerekeiket miért nem járatják iskolába, olyan, mint hajléktalanon azt, miért nem jár dolgozni a multihoz.

– Az egyik csóválta a fejét, de a másik leintette, hogy igazam van. Figyeltek és meghallgattak. Persze tudom, nem fogom megváltoztatni a világlátásukat, de talán a bogarat elültethetem a fülükbe.
Ágnes néha azzal felel Vonáéknak: neki ugyan nem kell bemutatni a vidék problémáját, hogy milyen a zsákfalvakban élők helyzete, miként néz ki egy cigánytelep. Hisz ő is egy nyolcszáz lelkes szabolcsi faluban, Csengersimán nőtt föl. Idejének jó részét a nagyanyjával töltötte, mert a szülei több műszakban dolgoztak a közeli cipőgyárban, betanított munkásként. Tízéves lehetett, amikor először kuporodott a régi fotel peremére, hogy felolvasson a már rosszul látó nagymamának. Az Egri csillagokkal kezdték, és nemsokára Ágnesnek dobozszámra rendelték a könyvklubból az olvasnivalót.
Jól tanult. A kis falusi iskola énekkarának vezetője – a tanárokkal karöltve – kezdte pedzegetni: latba vetné pesti kapcsolatait, hogy a kislány a fővárosba járjon gimnáziumba. Így került Ágnes rózsadombi elitsuliba.
– Rajtam kívül szinte mindenki a második kerületben élt, mégsem volt fontos, honnan jöttem. Csak azon nevettek, ha azt mondtam: jösztök a büfébe?
Idővel a tájszólás elkopott, a kezdetben beszedett kettesek, hármasok kifényesedtek. Ágnes az apja mentalitását örökölte. Ha nehézség jön, ahelyett hogy hátrálna, ötöt lép előre. Ráadásul a faluban akadtak ellendrukkerei, akik azt remélték, beletörik a bicskája a kis cigánylánynak. Hát csak azért se.
Mire érettségire került a sor, a nagymama halálába belebetegedő édesanyja rokkantnyugdíjas lett, az édesapja idénymunkákból próbálta eltartani a családot. Ágnes pedig az ELTE jogi előkészítőjére járt. Ám az idősebb diákoktól megtudta, bár komoly a rosta, a neves jogászdinasztiák sarjai mégis könnyebben átcsúsznak rajta. Ő viszont biztosra akart menni, ezért inkább a miskolci egyetem jogi karára felvételizett. Két ponton múlt. De felajánlottak neki egy helyet az akkor induló politológián. Ahol sokadik generációs értelmiségi fiatalok váltották meg napról napra a világot.
– Illett állást foglalni az ideológiai skálán: jobbos, balos, netán liberális vagy? És itt már előkerült, hogy honnan jöttem. Miskolcon jelentős a roma populáció.
Ágnes a rózsadombi években kitartó munkával elhitette önmagával: nem is látszik rajta, hogy cigány. Ő lepődött meg legjobban, amikor később egyik osztálytársa felvilágosította: dehogynem.
Később büszke lett különlegességére. De abban egyáltalán nem volt biztos, hogy hivatásaként is cigányügyekkel akar foglalkozni. Nem szerette a skatulyákat. Bár már otthonosan mozgott a budapesti roma értelmiségi körökben, szakdolgozatát a hajléktalanellátásból írta. Nem akart roma politológusként díszbohóc lenni egyik pártnál sem, inkább a tanári szakot is elvégezte.
Az egyetem után a VIII. kerületben korrepetált fiatalokat, tartott pályaorientációs tanácsadást. Egy évig a Soros Alapítványnál jogvédelemmel, médiával foglalkozó programvezető volt. Aztán Soros kivonult az országból, ő pedig munka nélkül maradt, a férje még a színművészetire járt. Albérletükre is alig futotta. Pénzügyi asszisztens lett az ENSZ Nemzetközi Migrációs Szervezeténél. Jó társaság, de száraz munka. Végül 2002-ben, a kormányváltás után jött a lehetőség, roma referenseket kerestek a különféle szaktárcákhoz felállítandó Romaügyi Hivatalba.
– Választhattam, hogy vállalkozóként pályázatokat írogatok, vagy belülről próbálom alakítani a rendszert. Úgy tűnt, nemcsak pozíciókat akarnak létrehozni, hanem lépéseket is tenni.
És a köztisztviselői poszt lehetőséget adott az albérletek ördögi köréből való kikászálódásra. Hitel húsz évre, önerő nélkül.
Az LMP színeiben került be az Országgyűlésbe
A tizedik kerületi társasház tetőterében családias hangulat, ahány szoba, annyi szín. Ágnes férje már több mint egy éve Amerikában van, ösztöndíjjal kommunikációt, művészetet hallgat. A kisfiuk a keresztmamától hívja anyát, menjen már érte.
Amikor Ágnes terhes lett, épp a Világbank, Soros és az ENSZ együttműködéséből létrejött Roma Évtized program osztályvezetője volt a Szociális és Munkaügyi Minisztériumban.
– Soha nem vállaltam politikai szerepet, mert nem láttam olyan erőt, amelynek céljaival egyetértenék. Amikor viszont az LMP-sek 2009 elején megkerestek, hogy olvassam el a programjukat, úgy éreztem, melléjük tudok állni.
Az EP-listán a 12. helyet, az országgyűlési választásokkor a fővárosi listán a másodikat kapta meg. Mostanában sokat rohan.
– A munka nehéz és gyors, nincs idő levegőt venni. Néha hajnali fél egyre érek haza, és csak ide-oda dobálom a gyerekem.
De belejön.
– Volt bennem kétkedés, nem csupán dísznek kellek-e. Ám csak az elmúlt két hétben nyolcszor szólaltam fel. És amikor a családtámogatási törvényről vagy a roma integrációról szóló vitában elhangzó mondataim hallatán a terem felbolydul – kíváncsiak rám a fideszesek és a jobbikosok is –, az ember úgy érzi, tenni tud valamit. Felelősségem van nemcsak az LMP, de a sajátjaim iránt is. Meg lehet mutatni, hogy vannak köztünk, akik felkészültek, szakmai alapon politizálnak.
Hogy akkor mit is csináltak a roma politikusok eddig a parlamentben?
– Nem tudom. Nem érezték a felelősség súlyát, vagy tán nem értettek hozzá. Szerintem generalistának kell lenni, generálni kell. Matolcsy György egyik meghallgatásán beszélt például a szakképzetlenek támogatásáról, én meg bemutattam egy ormánsági példát, amelyben a rászorulók tanulásért cserébe munkalehetőséghez jutottak. Aki járt szobafestő-mázoló képzésre, kapott pénzt, hogy kifesse a saját házát. Matolcsynak tetszett az ötlet. Úgyhogy most mindent elkövetek, hogy külön is beszéljek vele.
A szeme csillog, miközben beszél. Szerinte sikerei mögött a kitartása áll, és az, hogy a szülei mindig hittek benne.
Beszélek neki a vidéki riportok élményeiről, a mezítlábas, koszos, iskolaidőben az utcán futkározó cigány gyerekekről, az árokparton üldögélő szülőkről.
Hol ott a motiváció, a lelkesedés?
Édesanyjával és édesapjával
Azt mondja, közösségeket kell építeni. Helyben elég egy-egy ember, aki bírja idővel, energiával, lelkesedéssel. Hitet önt azokba, akik húsz éve munkanélküliek, hogy ők is higgyenek majd a gyerekekben, a tanulás fontosságában. De akkor persze nem lehet a cigány gyereket külön padba ültetni. Nem lehet közösségfejlesztés címén egy kis szabolcsi faluban jógaklubot működtetni jó pénzért, se kosárfonó-tanfolyamot szervezni, miközben a kosár kereslete a nulla felé tendál.
– Korábban roma nők mellrákszűrési programjában vettem részt, egy orvossal jártuk a vidéket. Felháborodva kérdezte, a segélyből miért vesznek a cigány asszonyok kólát, csokit, csupa egészségtelen ételt. Mondtam, hogy azért, mert akinek a tévére szűkült a világlátása, annak a fogyasztás örömét a Mars csoki jelenti, és nem az avokádó. Megsértődött, de végül belátta. A jobbikosoknak, a fideszeseknek is azt magyarázom: nem lehet hatalmi szóval, büntetve segíteni. Nekünk pedig nem szabad erőből, bokszolva küzdeni. Inkább okosan, szép szóval.
Persze az LMP nehéz helyzetben van. A roma felzárkóztatást komplex programként kezelik: együttesen oktatást, szakképzést, munkahelyteremtést, a nők helyzetének javítását, lakhatást. Ha jól politizálnak, egy-két javaslatuk talán megvalósulhat. Ágnes szeme mégis csillog. Zárásképp történetet mesél:
– Ahhoz a bizonyos rákellenes programhoz szerettem volna megnyerni egy fiatal és tehetséges színésznőt, aki az egyik női magazinban elmondta, ő is cigány. A szereplést viszont nem vállalta, azt mondta, fél a cigányoktól, mert megkergették egy villamosmegállóban. Neki is elmondtam: egyszer az Andrássy úton ültem néhány kolléganőmmel egy cukrászdában, amikor láttam, hogy a mellettünk ülő három jól öltözött cigány férfi egyike lenyúl egy táskát, és elindul vele. Én meg rohantam a magassarkúmban a tolvaj után, és kiabáltam neki. Megállt mellette egy autó, beadta a táskát, elhúzott a sofőr. Én meg – utolérve a tettest – az arcába vágtam: az ilyenek miatt általánosítanak, szégyenítenek meg mindannyiunkat! Nem lehet ezt csinálni. Elővette a telefonját, két perc múlva visszajött a kocsi, és kiadták az ablakon a táskát. Mert ilyen is van!