2012. június 13. Írta: Czirják Árpád
Kik fogják ma Marosvásárhelyen a színházat megváltani? Kik? – Azok a pályakezdő tehetségeink, akik az elmúlt 22 évben az első adandó alkalommal elmentek innen jobb helyekre (hadd ne soroljam név szerint őket), miközben az RMDSZ egyik szlogene az évtizedek óta szajkózott „szülőföldön magyarul”, no meg „minden magyar számít” (de csak szavazáskor), mely sokaknak már éhségcsillapító pirulaként sem működik? – Kik fognak hát, ó, ma Marosvásárhelyen jó színházat csinálni? – Kik fogják ma Marosvásárhelyen a színházat megváltani? – Kik? – Azok a mesteri fokozatú végzőseink, akik egy kivételével [6] több hullámban több tucatnyian is mind elmentek [7], és nem jöttek vissza soha, legfennebb egy kivétellel: Viola Gábor az, de ő is csak KÁMSZ-vendég ma Marosvásárhelyen... Hát... – A színész álma, ha nem is éppen ép, de azért még: szép... – Szép álmokat, hát, ó, marosvásárhelyi színésze(in)k!
A színész álma, hogy a Nemzet Színésze legyen. Ez a csúcs, de belőlük csak 6 férfi és 6 nő van, épp, mint Jézus tanítványainak száma, mint ahány hó van egy évbe, és körükbe csak úgy lehet kerülni, ha valaki meghal, és a hátramaradottak életrajzod alapján beszavaznak. Havi 500.000 forint nettó, fejenként. Akár egy képviselő. De ó, Nemzet Színésze nincs Kossuth-díj nélkül. Kossuth-díjat igaz, hogy minden március 15-én osztanak, de csak 60 fölöttieknek, hisz ez egyféle életmű-elismerés, de ugyanakkor a nyugdíj megelőlegezése is, hahhh! 12 millió forint nettó, fejenként. Egy szép kis tágas kétszobás lakás ára, akár Budapest belvárosában, s még marad is nem épp kevéske. No de Kossuth-díjat nem kap csak az, akinek van már Jászai Mari-díja. Ezt pedig csak azok a társulati tagok kapják, akik az államilag fenntartott intézményes kőszínházi struktúrákban fel tudnak valamit mutatni, nemcsak régiségben, hanem minőségben is, legyen az egy-egy KRITIKUS-, vagy akár UNITER-díj, de többszöri jelölés is megteszi. Az 50-en is túl vannak, s a havi több ezres nettót saját melójukból megkeresik. 200.000 forint, nettó, fejenként. Nem sok, de jól jön. Marosvásárhelyen? – Név szerint: Szélyes Ferenc, Győrffy András, dr. B. Fülöp Erzsébet. Ők azok!... Hááát, így van ez: Kr. e. a IV. században, Athénban, Periklész idején, a demokrácia csúcsszázadában is így volt ez: a jó színészek jól éltek, a rosszak meg rosszul, de olyannyira, hogy a legrosszabbakat egy-egy előadás után úgy elverték a nézők, hogy az többet életében nem merte a lábát Athénba betenni. Ma sem különb a színészek helyzete. Sokan vannak – hajh, igen, bizony, ma már ők is! –, mint bármely szakmában:
Túltelített a piac
Ez jót tesz a konkurenciának: csak a jók maradnak meg, a rosszak kihullnak a rendszerből, mint a pelyva. Nevezzük ezt nyugisan darwinizmusnak, sokat nem tévedünk (egyesek vadkapitalizmusnak, piacgarázdálkodásnak tartják). A színház, mint bármely más művészeti ág: meritokratikus – így van ez jól. A Biblia is ezt írja: a jócselekedeteket meg kell jutalmazni, a rosszakat meg büntetni, a pedagógusok igen jól tudják ezt (nem úgy országunk igazságszolgáltatása, mely sok gyilkost még ma se zár be). Ennélfogva a rossz színészeket ki is rúgják a színházból, ma már ez sem nagy kunszt, van bőven, kivel lecseréljék. Sok, még nem nyugdíjazott színésznek több éve nincs is már igazán színpada, Marosvásárhelyen is élnek többen így, a legismertebb példák manapság talán a két friss RMDSZ-tanácsosjelölt listavezetőnk: dr. Gáspárik Attila Csaba, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának (Kelemen Hunor kulturális miniszter nevezte ki, mint egyetlen versenyvizsgázót), ill. a (marosvásárhelyi polgármester-jelölt, Frunda György-tulajdonú) Gaga Rádiós Nagy Istvánnak az esetei, bár az igazsághoz hozzátartozik egy-egy gruppenhecci fellépésük is (ha ezt egyáltalán színháznak lehet-e még nevezni). [1] Jaj! Természetesen a színészeket – papíron – annak rendje s módja szerint (ha betöltötte a 65-öt és van legalább 35 év régisége) nyugdíjba lehet küldeni, a valóságban azonban addig maradhat színpadon, amíg pszicho-fizikai szempontból az orvosok erre alkalmasnak tartják, lásd: dr. Farkas Ibolya, Makra Lajos, Kárp György eseteit. S a kezdők? Boldogok, ha szerepet kaphatnak. Bármit. Bárhol. Akár Budapesten az Új Színházba is, ez nem gond. [2]De ha nem, alternatív-függetlenként kezd el próbálkozni, no, nem Marosvásárhelyen... A színész dolga a rá szabott szerep lehető minél kvalitásosabb realizációja, a szereposztás nem rá tartozik. Főleg, ha jól meg is fizetik. Aztán jöhet az állandó társulati tagság, havi 700 lejes minimálbérrel. Évtizedig lehet fogyókúrázni. Az alkotó-művésznek jót tesz a fájdalom. Jöhet aztán szép lassan a telt ház, a kritikák. Legyen minden nap fellépése. Legyen minden hónapban új bemutatója. Előadása jusson el minél több helyre, minél rangosabb fesztiválokra, lehetőleg a POSZTra is! Írjanak róla jót! Írjanak róla jók! Írjon róla a SZINHÁZ! Kapjon díjakat is. Előadását tévések is vegyék fel! Kapjon fizetésemelést is, na ez már nehezebb, de nem lehetetlen... Fél évszázados kora előtt képes legyen megkeresni saját melójából a havi néhány ezret, nettóba! És nyugdíjas korára egy szép interjú-kötetet! Sőt: doktorátust is, még ha nem is világhírűt, de bolognait! Igen. Mindezt szép lassan, fokozatosan el lehet érni. Sok munkával. Akinek mindene a színház... Akinek a színház a mindene... Akinek nincs más semmije... Akinek más semmije sincs... Egy életforma... Függővé tesz. Ha nincs: elvonási tünetek jelentkeznek. Kérdezzék csak meg Győrffyt, Szélyest, B. Fülöpöt! Ők már csak-csak tudnak valamit, tanítnak is, bolognain, efelől kétség ne essék, igaz, előbbit mikházi csűrszínháza foglalja le!
De a huszonéves pályakezdőknek nincs más választásuk,
mint az RMDSZ minden évben meghirdetett Communitas színházművészeti alkotói ösztöndíjára pályázni, elég egy önéletrajz benyújtása, s kedvező elbírálás esetén havi 700 lej nettó, fejenként, pluszba, akár bújtatott fizetésemelés, albérleti hozzájárulás, kerek-perec egy éven át. Nem sok az ugyanakkora minimálbérhez csapva, de kezdésnek ez sem rossz ott, ahol sok kicsi sokra megy, s a még nem nyugdíjazott, de színpad nélküli marosvásárhelyi színészeknek még ez is igencsak nagyon fájhat... Lakásfelújításra, családalapításra, s felhagyni a fogyókúrával – ó, viszlát 90-60-90-es playmate-méretek –, azonban megteszi. És ha a budapesti Nemzeti Színház tagjának lenni nem is, legalább a Tompa-vezette KÁMSZ-, vagy a Bocsárdi-vezette TÁSZ-tagságról álmodozni, mert egy-egy KRITIKUS-, vagy UNITER-jelölés nélkül ma már ez (előbbi)ek sem lehetségesek...
Álmodni szép, álmodni jó, álmodozni kell és lehet is. De nem a tettek felett – üzeni nekünk még ma is több mint 180 év távlatából Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde c. világdrámája által. „Karod erős – szíved emelkedett / Végetlen a tér, mely munkára hív...” - mondja Az Úr Ádámnak Madách Tragédiájának záróképében: a nézőnek teljesen mindegy, hogy mit játszanak a színházak (egy teljes évadban lehet akár csak tragédiákat műsorra tűzni, ahogy Marosvásárhelyen Kárp György igazgatása idején ez meg is történt), ám annak minősége legyen kiváló! Piros pontos, ezüst csillagos, à la óvoda! Mert ha nem, megint csak a perifériákra szorul Marosvásárhelyen is a színház, akárcsak évtizedek óta ez van már máshol is: Szatmár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, s nézhetjük az állami magyar tévécsatornákon szombat esténként a kiváló színházi közvetítéseket: máshonnan... Szeretjük a színházat. Megköveteljük a minőséget. Nincs az a néző a világon, aki örülne talminak, s ne ismerné el a zseniálist, mert nincs buta néző a világon, mely lenézhető lenne középszerű előadások véget nem érő sorával! Marosvásárhelyen színházunkkal azonban hajlamosak vagyunk elfogultak lenni, mint szülő a gyermekével, s talán épp ez a saját magunk mocsarában tapicskáló magatartásunk süllyeszt-zülleszt, s miközben ódákat zengünk-harsogunk itthon talmiról, [3] ó, vajh' nem-e válunk mi is nevetségessé, midőn megmérettetésre, valós számadásra az összehasonlítás alkalmával tágabb értelemben Kisvárdán kerül-e sor?!... – Mikor fogjuk végre már mi is a mindenséggel mérni magunkat? Túl kicsinyesek voltunk, s ma is azok maradtunk. Nem látunk saját udvarunkon túl, csak harsogjuk a hatalmas nagy téveszméinket, immár (ál)európai köntösbe tálalva... [4] Túl kicsinyes ez a Marosvásárhely, bár egy-egy Sütő Andrást, Székely Jánost, mint kiváló drámaírókat azért a XX. sz. második felében valahogy csak-csak kiadott magából... De ma? – Mi van ma Marosvásárhelyen a színházunkkal?
[1] dr. Gáspárik Attila Csaba legutóbb 2010-ben volt színpadon látható, Svejkként (most ugyane színház vezérigazgatója), ill. az akadémiai Guppi-ban (ahol tanít is), miközben valójában már 2002 óta nincs (állandó) színpada, Nagy István pedig a néhány napja bemutatott A komédia művészete c. előadásban kapott (13 év színpadi kényszerszünet után) főszerepet.
[2] Lásd a marosvásárhelyi végzettségű Koncz Andrea esetét, aki Kodolányi János Földindulásában Pozsgai Zsolt rendezésében lép fel – az előadást Gabnai Katalin marasztalta el –, vagy éppen A. Kiss Bora esetét, aki a marosvásárhelyi Hahota Kabarétársulat dr. B. Fülöp Erzsébet-rendezte óriási sikerű Nyakig pácban c. kabaréműsorában több mint 50 x lépett fel szerte Székelyföld kisvárosaiban...
[3] Lásd a helyi, RMDSZ-párti Népújság c. napilap Múzsa-, szombati kulturális mellékletének szerkesztője, Kaáli Nagy Botond tollából származó, többnyire „a miénk mindig jó” („ne verd, csak simogasd”)-stílű színikritikáit.
[4] Lásd a színház frissen indíttattatott facebook-, ill. youtube- (mint tartalom nélküli formaság) profilját.
[5] A 2007-ben, Alexandru Colpacci (Párizs) rendezésében, és Nagy Dorottya címszereplésével bemutatott Yvonne, burgundi hercegnő óta a színház egyetlen előadását sem jelölték sem KRITIKUS-, de sem UNITER-díjra.
[6] Utoljára 2010-ben vett fel a színház friss, helyi végzőst, Gecse Ramóna személyében, akinek összes mesteris évfolyamtársai mind Budapestre szerződtek.
[7] Póka Csilla, Kézdi Imola, Kátai István, Gecse Noémi, Fazakas Júlia, Bocskor Salló Lóránt, Domokos László, Győry András, Simon Andrea, Béres-Günther Attila, Ari-Nagy Barbara, Kovács Ágnes Anna (+), Király Kinga Júlia, Katona László, Bodolai Balázs, Zajzon Zsolt, Darabont Mikold. Mindegyikük a legjobb mai magyarországi színházak legjobb színészeinek sorában találhatók (kivéve Kézdi, ill. Bodolai KÁMSZ-esetét).
