2012. július 19. SAS PÉTER
„Barátaim, rómaiak, földijeim, / Figyeljetek rám. / Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni.” – kezdődik William Shakespeare Julius Caesar című színművében Antonius gyászbeszéde. Valami hasonló jellegű búcsúztatás vette volna kezdetét nem is olyan régen Nyirő József végső hazatérése alkalmából Székelyudvarhelyen.
Az utolsó pillanatokban kiderült, nem lehet eltemetni az elhunytat. Akkor próbáljuk parafrázisát venni a halhatatlan Shakespeare-i mondatnak, miszerint „dicsérni jöttem Caesart, nem temetni” – hátha így jutunk valamire. Rövidesen kiderült, megdicsérni sem lehet az elhunytat. Erre utaltam a címben, itt állunk egy temetetlen halottal, akit az angol klasszikus író- és költőfejedelem segítségül hívása ellenére sem eltemetni, sem dicsérni nem lehet. Ez az a helyzet, melynek megoldásához legalább egy olyan találékony elme szükségeltetne, mint amilyen Uz Bence is lehetett, akit tudvalevőleg irodalmi formájában Nyirő József szült, ilyenformán a székelyudvarhelyi történések az írónak az élet írta legújabb kalandját jelenthetik. Nem teológiai, hanem sajátosan csavarintos észjárása bizonyításaként, hogy a halál után is létezik élet.
A Nyirő Józsefről szóló újabb híradások fellendítették korábban szegényesebbnek tűnő irodalmát, olyanok olvasták sorait, akik korábban valószínűleg egyetlen könyvét sem vették kezébe. A könyvtárakban is leporolták az 1940-es évek erdélyi napilapjainak eddig békésen szunnyadó bekötött évfolyamait, az Erdéllyel kapcsolatos tudásanyag a Keleti Újság nevének ismeretével is bővülhetett. A kutatások eredményeként Nyirő József új arcát, eddig kevésbé, vagy egyáltalán nem tudhatott új énjét ismerhettük meg.
Hogyan kerülhettünk ebbe a megalázó tudatlanságot sugalló helyzetbe? A hivatalos, magas szintű politikai levélváltások magyar részről született válaszai azt mutatják, politikusaink nem tarthattak volna előadást ebben a témában a mindentudás egyetemén. De nem is ez a dolguk. Ők szakértőikre támaszkodva, a tőlük kapott információk birtokában alakítják ki egyéni(eskedő) formában megszülető politikai megnyilvánulásaikat. Nem tudom, kik lehettek a téma tanácsadói, nem tartozom az elithez, a vezető értelmiségek között sem tartanak számon. Vajon nem lehetett-e már korábban tudni, hogy az 1941-es weimari írókonferencián a Magyarországot képviselő Nyirő József milyen nyilatkozatot tett? Ehhez elegendő lett volna felütni Radnóti Miklós 1989-ben megjelent naplóját, hogy ezzel kapcsolatos bejegyzésében mit örökített meg. Vagy átnézni a korabeli országgyűlési naplókat, hogy az Erdélyi Párt képviselőjeként miket mondott. Mindezek ismeretében a korabeli időszak kontextusába helyezve rámutatni, hogy egyes politikai jellegű, utólag, a mából visszatekintve valóban vállalhatatlan, kimagyarázhatatlan és menthetetlen megnyilatkozásai mellett vannak olyan novellái és regényei, melyek jogán helye lehet az erdélyi, nagyobb merítéssel az egyetemes magyar irodalomban.
Utólag könnyű okoskodni, vethetné fel valaki, s igaza van. Immár sokadszor és bizonyára nem utoljára ismételten önmagunk után kullogunk. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen olyan személyiséghez pozitív jelzőket társítani, akinek a homlokán még meg sem száradt a fasiszta bélyeg, vagy inkább billog. Politikai megnyilvánulásaiban, képviselőként megfogalmazott soraiban átüt lelkesedése a Német Birodalom, Hitler és más német vezető személyek iránt. Ez egy szövetséges állam közéleti személyiségének a hangja, akinek rajongását megokolhatja az irántuk érzett hála túlcsorduló érzése. A háláé, mely a Románia kérésére összeült döntőbíróság ítéletét követően Észak-Erdély – szülőföldje – visszacsatolásáért olyan végletekig kisarkított formában nyilvánult meg. Túlfűtött lelkülete, életére korábban is jellemző szélsőséges döntései – például a papi hivatás igenlése majd megtagadása – eredményeképpen törvényszerűen a vesztesekkel együtt bukott.
Nem ő az egyetlen személy vagy téma az erdélyi irodalom-, vagy művelődéstörténetben, aki vagy ami – kikutatlansága/kibeszéletlensége okán – még nagy vitákat fog kelteni. Ezek közé tartozik az észak-erdélyi zsidóság tragédiája, melyet meghatározott az a tény, hogy sorsukat – egységes közigazgatás lévén – a magyarországi törvények befolyásolták. Ideje lenne nagyobb lendületet adni az ismeretlen levéltári források feltárásának, hogy lehetőség szerint elkerülhessük a hasonló jellegű, botrányba fullasztott eseteket. Uz Bencének az egyik történetben sikerült egy szegény halott asszonyt az élők között utaztatva hazavinnie otthonába, a havasok sajátos törvényű hazájába. Vajon lesz-e valaki, aki a halott szerzőt, Nyirő Józsefet visszavonhatatlanul belopja a Hargitára, a halhatatlan székely eposz birodalmába?
A hogyan tovább kérdésére utalva, az ügy megoldása felé újabb lépést téve, korábban ugyancsak ismerhető, tudható, már olvasható értékelés-kísérletet szeretnék a Nyirő-kutatók, a politikusok, az érdeklődők és az olvasók figyelmében ajánlani: Hegedűs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka címen 1976-ban megszületett irodalomtörténeti összegzése egyik portréját. Hiszen itt többről van szó, mint egy temetésről, egy kegyeleti aktusról. A tét az, lesz-e, lehet-e helye Nyirő Józsefnek a magyar irodalomban, a tankönyvekben, a nemzet már eddig is meglehetősen heterogén személyiségekkel és életművekkel jellemezhető Panteonjában. A hivatkozandó szerző kiinduló mondata a mai helyzetre is igaz, meg nem haladott látlelet, a lehető legpontosabban visszaadja megfogalmazója immár több mint harminc éves dilemmáját: „Élete és életműve előtt zavartan, tanácstalanul áll, aki jellemezni akarja. Annyi ellentétes jelző érvényes egyéniségére is, műveinek irodalmi értékére is, hogy végeredményben egyik jelző sem hiteles.” A továbbiakban mindazt a lehető legkeményebben és legelítélhetőbb módon a szemére vetette az Égi Bíró megmérettetésén már túlesett Nyirő Józsefnek, ami most az újdonság, a reveláció erejével hathat. „Papként a szeretet szószólója volt, hitehagyottként a gyűlölködése, politikusként és publicistaként háborús uszító, tömeggyilkosságok felbujtója, háborús bűnös. Emigránsként előbb a gyűlölet megszállottja, majd önostorozó bűnbánó, önkínzó megtérő, aki szerzetesként önsanyargatással tagadja meg életét, művészetét.” Ennél erőteljesebben nem lehetne összefoglalni mindazt a vádhalmazt, ami Nyirő Józseffel szemben megfogalmazható. Hegedűs Géza egyetemesen elutasítónak tekinthető mondatai ellenére mégsem ítélte a legsúlyosabb, embert érhető büntetésre, a felejtésre. „Kétségkívül tehetséges író volt, kétségtelenül eltévelyedett lélek lett, életében aligha találhatott volna bűneire bocsánatot. De a már halott író életműve – ez a rendkívül egyenetlen, zűrzavaros életmű – mégis olyan örökség, melyből előbb-utóbb ki kell válogatni a maradandó értéket. Mert jó néhány novellája, különösen a koraiak közül, és önéletrajzi regénye, az Isten igájában akkor is irodalmunk maradandó értékei közé tartozik, ha írójuk a történelem viharában emberileg is, művészileg is Isten igájából az ördög igájába hajtotta fejét.”
Ha egyszer megtörténik az újra – szülőföldjén a végleges – temetése, az előbbi mondatokat el kellene mondani ismét, akkor is, hogy könnyebb legyen neki a föld és a mi lelkiismeretünk
