Újra csak meglepett bennünket a kedves barátunk. Olvassák, érdekes dolgokra hívja fel a figylemet, csak lenne aki okuljon... (Erdélyi Polgár)
2012. november 20.
A törvényhozás, a végrehajtó hatalom, és az igazságszolgáltatás szerepét az ország alaptörvénye határozza meg, a hatalmi ágak szétválasztásának elve szerint. A körülhatárolt mozgástér ellenére a hatalmi ágak közti kapcsolat nem mindig felhőtlen. Leginkább a törvényhozás részéről hangzik el az a vád, hogy a végrehajtó hatalom túl gyakran hoz sürgősségi rendeleteket és ez által átveszi a törvényalkotók szerepét. Nemrégiben az államelnök abbéli aggodalmát hallhattuk, hogy a parlament az igazságszolgáltatás függetlenségére tör, ellenőrzése alá akarja vonni. Ez utóbbi a maga rendjén az ideiglenes államelnök figyelmét hívta fel, hogy nyilatkozataival ne befolyásolja a független igazságszolgáltatást. Úgy tűnik, hogy a hatalmi ágak mindegyike nem is annyira a demokratikus berendezkedést, mint saját hatáskörének a sértetlenségét félti.
Október végén az igazságszolgáltatás és a törvényhozás közti konfliktusnak lehettünk tanúi, ekkor került a szenátus napirendjére a Mircea Diaconu szenátor összeférhetetlenségére vonatkozó jelentés megvitatása. Ennek alapjául az a történet szolgált, amely 2008-ban kezdődött: a választások nyomán szenátori mandátumot nyert színész a szenátus véleményét kérte a tekintetben, hogy összeférhetetlen-e az általa eddig betöltött színházigazgatói állás a betöltendő szenátori tisztséggel. A felsőház úgy ítélte meg, hogy Diaconu mindkét munkakört betöltheti egyidejűleg. Két évvel később az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség ezzel ellentétes álláspontra helyezkedett, megállapította, hogy a két tisztség összeférhetetlen. Az Ügynökség jelentése ellen fellebbezett a szenátor, ám beadványát első fokon a bukaresti táblabíróság, majd másodfokon, végleges és visszavonhatatlan ítélet hozva, a legfelsőbb bíróság is elutasította, megerősítve az összeférhetetlenség tényét.
A szenátusi vita során elhangzott az, amit a bíróság is elismert: a szenátor önhibáján kívül került az igen kellemetlen helyzetbe, kollegái felelősek azért, hogy engedélyezték számára a szenátori tisztség betöltését. Több felszólaló hívta fel a figyelmet arra, hogy mind a törvényeket, mind a bírósági végzéseket tiszteletben kell tartani. Mégis, mikor szavazásra került sor, a szenátus felülbírálva a bírósági döntést, elutasította az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség jelentését. Hogy ez megtörténhetett, abban része volt Frunda György szenátornak is, aki két ízben, a vita során, majd a szavazás előtt is, a házszabályra hivatkozva titkos szavazást kért. A névtelenség védő homályából 32-en úgy látták jónak korrigálni az egykori tévedést, hogy bajtársuk védelmezése céljából újabb hibát követtek el, semmibe véve egy végleges bírósági ítéletet.
A nyílt szavazás jóval felelősségteljesebb, így joggal feltételezhetjük, hogy más eredmény született volna, mint a titkos véleménynyilvánítás során.
Ami pedig a szenátus házszabályzatát illeti: megtalálható az intézmény honlapján. Titkos szavazást, kötelező jelleggel csupán a következő alkalmakra ír elő: a szenátus elnökének megválasztása és visszahívása, az állandó bizottság tagjainak visszahívása, a kormány elleni bizalmatlansági indítvány, és a mentelmi jog megvonása.
