2014. július 8., Árus Zsolt
Immár jó sok nap telt el azóta, hogy megyénk elnökének rekord-hosszúságú szövege szabályszerûen elárasztotta a hazai magyar sajtót. Eredetileg beleolvastam, s arra a következtetésre jutottam, hogy ez érdemben nem különbözik lényegesen korábbi, szintén a neve alatt megjelent szövegektõl, tehát nem érdemes foglalkozni vele. Késõbb azonban, emberekkel beszélgetve rá kellett jöjjek, hogy ez bármennyire igaz, mostani írásának van egy olyan veszélye, amire oda kell figyelni. Ez pedig az aláíró által betöltött tisztségbõl következik.
Nem tudom hányan tudtak összegyûjteni annyi erõt, hogy elejétõl végéig elolvassák a szöveget, de ha vannak ilyenek, azok talán egyetértenek velem abban, hogy ha az ember rengeteg szót ír le egymás után, akkor fennáll annak a veszélye, hogy azokból estenként mondattani szempontból helyes, de egymásnak ellentmondó értelmû mondatok is kikerekednek. Hadd idézzek ennek alátámasztására csak két mondat-csoportot:
1. “És szerencsénkre, az Ungureanu-kormány bukását követõen, amikor ellenzékbe került az RMDSZ, és amikor úgy tûnt, minden el van veszve, környezetvédelmi miniszterré egy olyan bihari román asszonyt, PSD-s politikust neveztek ki – Rovana Plumbot –, aki amikor szembesült azzal, hogy milyen akciók folynak megyénk hulladékgazdálkodási projektjének elbuktatása céljával a minisztérium környékén, odacsapott az asztalra és azt mondta, ennek legyen vége, majd nagyon hamar meglett az aláírt támogatási szerzõdés.”
“Meggyõzõdésem, nekünk nem az Európai Uniót kell ostoroznunk támogatáspolitikájáért, hanem azt a becsontosodott bukaresti mentalitást, hogy mindent elvonnak a vidéktõl a fõváros és néhány nagyváros jóléte, fejlõdése érdekében, vissza pedig csak csontokat, morzsákat adnak.”
2. “A perelés, petíciózás egyfajta közéleti attitûd, szerepfelfogás, amelynek megvan a helye és a szerepe a közéletben, erre vannak a pártok (EMNP, MPP), politikai érdekképviseletek (RMDSZ), közéleti ügyek iránt elkötelezett civil szervezetek (SZNT). De nem ez a dolga és szerepe egy helyi közigazgatási intézménynek, mint a megyei tanács vagy helyi tanács.”
“Természetesen adódhatnak olyan helyzetek, amikor törvény adta jogukkal élve a helyi, megyei tanácsok is petíciózásra, tiltakozásra kényszerülnek, például egy hátrányos regionalizációs kormányzati elképzelés ellen,...”
“Mondhatunk bármit, szidhatjuk Románia regionális beosztását meg mindenét, de valljuk be: nemzeti közösségünk megmaradására a legnagyobb veszélyt a fiatalok, értelmiségiek elvándorlása jelenti.”
Ezekben azonban nincs semmi meglepõ, némi malíciával azt is mondhatnám, hogy az volna a furcsa, ha koherens, lényeges gondolatokat megfogalmazó írás jelenne meg Borboly Csaba aláírásával. A gond ezzel az írással ott van, hogy ilyesmiket is leír:
“Az oly sokat dicsért, hivatkozási alapként kezelt dél-tiroli autonómiamodell nem a gazdaságról szól, hanem a többnyelvûség biztosításáról, …” – miközben köztudott, hogy a provincia parlamentje és kormánya igen széles hatáskörökkel rendelkezik a többnyelvûség területén kívül is, s ezek közül egyik legjelentõsebb az ott begyûlt adókkal való gazdálkodás, aminek igen nagy szerepe van a gazdasági fejlõdésben is.
Vagy itt van ez: “Nem beszélhetünk viszont dél-tiroli gazdasági modellrõl, ugyanis a tartományt körülvevõ, olaszok lakta régiók legalább olyan fejlettek gazdaságilag, mint Dél-Tirol.” – ami ismét hamis. Ugyan Olaszországban valóban az északi régiók a fejlettebbek, de ezek közül is kiemelkedik Dél Tirol, köszönhetõen a provincia autonómiájának.
A sort nem folytatom, ennyibõl is látszik, hogy az írás ugyan hemzseg a hamis megállapításoktól (ha jobban belegondolunk, az igazi kérdés az, hogy vannak-e benne igazak is?), a konklúziója pedig egy: mit nekünk Dél Tirol, mi itt sokkal jobban vagyunk mint az a szerencsétlen észak-olasz régió. Ha ezt XY mondja, akkor lelke rajta, maximum jól ki lehet nevetni a tudatlanságáért, de egészen más a helyzet akkor, ha egy párt vezetõ politikusa, egy megye elsõ embere írja le ugyanezt, mert akkor ez komoly fegyver politikai ellenfeleink, a román hatalom kezében. Megszakadhatunk annak a bizonygatásában, hogy minket itt elnyomnak, diszkriminálnak, ha azzal szemben a kormány elõ tudja rántani ezt az írást, ami annak pont az ellenkezõjét állítja. Márpedig ha egy felelõs beosztásban levõ magyar ember írja le ezeket, annak súlya van, hisz (feltételezhetõ, hogy) õ pontosan tudja, mit beszél.
Úton-útfélen rebesgetik, hogy mióta bûnügyi kivizsgálás zajlik ellene, azóta Borboly Csaba már a szavak szintjén sem az autonómia élharcosa. Jól mutatja ezt például az, hogy idén Székelyföld napok helyett ismét megyenapokat szervezett, illetve hogy hosszú évek gyakorlatával szakítva idén nem egy, hanem két megyedíjat osztottak ki, egyiket egy magyar, másikat egy román személyiségnek. (Eddig ilyen téren nem számított a nemzetiség, csak az érték, a teljesítmény.) Ezen cselekedetek sorába illeszkedik az az írás is, ami nem csak a valósággal nincs köszönõ viszonyban, de frontális támadás annak a pártnak a programja, törekvései ellen, amelynek a színeiben mandátumot nyert. Nem áll módomban eldönteni, hogy a szóbeszéd igaz-e, az ellenben kétségtelen, hogy ezek a dolgok azzal teljes összhangban vannak. Ilyen körülmények között – még ha elsõ látásra meglepõ is – befejezésként hadd mondjam el, hogy van a Borboly-eposzban egy olyan mondat, amivel teljes mértékben egyetértek. Ez így hangzik:
“Nézzünk szembe a valósággal, azzal, hogy önös anyagi vagy politikai érdekbõl, de bizony a legnagyobb kártevõi nemzeti közösségünknek az elmúlt években magyar emberek voltak.”
