2015.03.12.
Forrás: csedoattila.blogspot.com
Igen, bármekkora csapást is jelent ez számunkra, bármennyire nehezünkre is esik, be kell ismernünk: Marosvásárhely elveszett. Mikor, hogyan és miért veszett el a magyar jogokért való küzdelemben frontvárosnak számító Marosvásárhely?
Az biztos, az 1989-es politikai változáskor, azaz a gengszterváltáskor – szinte azt írtam: Lepsénynél – még megvolt – legalábbis a remény. Annak reménye, hogy egyszer – akkor azt hittük: hamarosan, belátható időn belül – egyenrangú polgárként élhet itt a magyar. Hogy lesznek jogaink, hogy visszaadják nekünk mindazt, amit a nacionálkommunista éra alatt jogban, tulajdonban, reményben elvettek tőlünk. A magyar közösségtől.
Annak dacára, hogy a decemberi „forradalmi lendület” által az utca kövezetére sodort iratok között volt, amely azt bizonyítja, miként szándékozta a bukott rezsim, elsősorban Kárpátokon túli területekről betelepítendő románokkal megváltoztatni, a románság javára átbillenteni az etnikai arányokat, mi mégis reménykedtünk.
Akkor mégis, mikor és hogyan is veszett el Marosvásárhely? Talán megegyezhetünk abban, hogy egy, az első világháborút követő impériumváltással kezdődött folyamat eredményeként jutottunk el idáig.
A pontot, ahonnan visszafordíthatatlanul elindultunk a lejtőn, a központilag generált és levezényelt márciusi magyarellenes pogromot követő, a becslések szerint 15 ezer embert érintő tömeges kivándorlás jelentette. Lássuk be: az utcán nyertünk ugyan, de azt követően a különböző titkos tárgyalóasztaloknál veszítettünk. Ekkora veszteség egy vásárhelyinél jelentősebb számú közösséget is alapjaiban rengetne meg.
Ne feledjük: akkoriban épp azok mentek el, akikben megvolt a bátorság, önbizalom – a kellő tudással és felkészültséggel társulva – ahhoz, hogy országot váltva is helytálljanak az életben. S akik feltételezhetően mostanra értek be a közösségi szerepvállalásra. Ők azok, akik a leginkább hiányoznak ma Vásárhelyről. Pótlásukra – annak ellenére, hogy hallottunk jelentős tisztségeket betöltő politikust is kidolgozandó Marosvásárhely-stratégiáról hadoválni – nem került sor. A jelenlegi állás szerint már nem is fog.
A folyamat következő stációjaként mindenképpen a polgármesteri szék elvesztését kell tekintenünk. 2000-ben fordult elő először, hogy választott román polgármester került Marosvásárhely élére. Hogy ez mennyiben tudható be a helyi politikusok bénázásának – alig több, mint másfélszáz szavazaton múlott, de az RMDSZ vezérkara nem tartotta érdemesnek megóvni, újraszámlálást követelni –, s mennyiben a megváltozott etnikai arányoknak, nos, az pontosan nem tudható.
Szintén az ezredfordulóra tehető az etnikai arányok átfordulása, a román lakosság többségbe kerülése is. A 2002-es népszámlálási adatok szerint a 150 041 lelket kitevő összlakosságból 75 533-an (50,34%) románok, 70 108-an (46,73%) magyarok. Ez az arány azóta is folyamatosan romlik, ami károsan befolyásolja a helyi magyarok önbizalmát, önértékelését.
Csak súlyosbítja a helyzetet a hibát hibára – sokak szerint árulást árulásra – halmozó helyi politika. A 2000-es választásoktól eltelt másfél évtized alatt folyamatos kudarcélményeknek kitett magyar lakosság mára egy reménytelen, fásult, hitehagyott, vert tömeg benyomását kelti. Ilyenné tették a politikusai, akik vereségről vereségre bukdácsolva – az RMDSZ polgármesterjelöltje háromszor maradt alul a jelenlegi városvezetővel szemben –, különböző bukaresti céloknak alávetve, önös érdekeket követve sorsára hagyták a mára másodrendű állampolgári státusukba belenyugodni látszó helyi magyarságot.
Az ami a MOGYE-n folyó magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés körül folyik, a város magyar jellegének már nem is körmönfont módon, hanem primitiv erőszakossággal történő felszámolása, a magyar kultúrának a város köztereiről való kiszorítása stb. megannyi bizonyíték arra, hogy Marosvásárhely – magyar szempontból tekintve – elveszett.
A Székely Nemzeti Tanács 2013-as hagyományteremtő székely szabadság napi rendezvénye után még felhorgadt a város magyar lakóiban a büszkeség, az önbecsülés, de a tény, hogy a remek kezdés után, a folyamat megszakadni látszik – idén már nem volt elég akarat és elszántság szembenézni a polgármesteri tiltással, hatalmi packázással –, nos mindez csak tovább rontotja a közhangulatot, fokozza a fásultságot.
A felsoroltak, azt hiszem, kellően bizonyítják a címbéli állítást, hogy Marosvásárhely bizony elveszett. És ezt bárki láthatja, aki hajlandó őszintén szembenézni a valósággal. Szentgyörgyi László PolgárPortál
