„Ilan Mor, Izrael Állam magyarországi nagykövete hívott meg pár napja a nagykövetségre; megtisztelő, hogy kíváncsi a véleményemre, egyúttal innen is puszilom a mandiner fideszes kommentelőit – remélem, most, hogy minden feltételezésük fényesen bebizonyosodott, legalább két vagonnal előrébb soroltak.”
Fenti kis bejegyzést egy Ceglédi Zoltán nevű „közéleti szereplő” ejtette meg Facebook-oldalán.
Fenti kis bejegyzés arról szól (arról akar szólni), hogy Ceglédi Zoltán szerint a tény, miszerint az izraeli nagykövet magához hívta csevejre, az antiszemiták szemében bizonyítékként fog szolgálni saját zsidóságára, és ebből következően őt legalább két vagonnal előbbre fogják sorolni a deportálandók listáján. Az antiszemiták pedig, akik azon túl, hogy antiszemiták, még gyilkos hajlamú és/vagy szándékú igazi nácik is, a fideszesek között keresendők, mégpedig azon fideszesek között, akik kommentelik a Mandiner portál által idézett cikkeket. Meg hát úgy, különben is, érti mindenki, ugye? (És ezen a ponton aztán össze lehet kacsintani…)
Ilyenkor persze mindig az a kérdés, érdemes-e felháborodni, hiszen ezeknek éppen az a céljuk. Hogy provokáljanak. Ugyanezért fejtette ki a Lunacek nevű EU-képviselő elvtársnő is az első Békemenet kapcsán, hogy ott antiszemiták meneteltek. Ő is hazudott, aljas és szemét módon, de nemcsak úgy véletlenül, hanem ezzel a szándékkal. Az aljas és szemét provokálás szándékával.
És Ceglédi is ezért hazudik aljas és szemét módon – ami persze mindezen túl attribútuma is őneki. De ez a tudás nem segít a lényegben, ettől még a kérdés ott marad a levegőben: Érdemes-e, szabad-e, kell-e ezen minekünk felháborodnunk.
Nincsen erre egzakt válaszom. Illetve csak annyi talán, hogy a felháborodás vérmérséklet dolga, úgysem szabályozható. Néhány dolog viszont tudható, és ilyenkor azokat biztosan érdemes felidézni.
A legfontosabb, hogy ezekben az ügyekben sincs új a nap alatt. Sajnos muszáj együtt élnünk olyanokkal — és elég régóta tart ez az áldatlan állapot —, akik számára az övékétől különböző bármilyen világkép egyetlen módon írható le: antiszemitizmussal és nácizmussal.
Az egyik (amúgy éppen erről a gondolkodásról megismerhető portálon) éppen most fut egy érdekes sorozat, Halálos tavasz ’45 címmel, amely azokról a művészekről (írókról, színészekről) szól, akiket az 1945-ös szovjet bevonulás, majd a kommunista hatalomátvétel után meghurcoltak.
Eddig három történettel ismerkedhettünk meg, Szabó Lőrincével, Fedák Sáriéval és Szeleczky Zitáéval. Mindhármójuk történetében egy közös vonás van: az új megszállás utáni meghurcoltatásuk hátterében minden esetben ott vannak a kor Ceglédi Zoltánjai meg Lunacekjei. Újságírók, firkászok, karikaturisták, senkiháziak.
Ilyen alakok, mint Stób Zoltán újságíró, Békeffy István színműíró vagy éppen Gábor Andor. S hogy mondjunk egy igazi nagyságot is, hát például Szeleczky Zita meghurcoltatásában részt vett Major Tamás is. Gobbi Hilda javára legyen mondva, hogy amikor tétje volt, vagyis a népbírósági tárgyaláson semmilyen terhelőt sem mondott pályatársára. Később, a nyolcvanas években megírt önéletrajzában viszont már gond nélkül lefasisztázza.
Ami a lényeg: ilyenek mindig voltak, vannak és lesznek. Ezeket írja le hajszálpontosan egy öreg vicc, ha ismerik, bocs…
Kohn elhatározza, hogy meglátogatja Párizsban régi barátját, Grünt. Megváltja a vonatjegyét, és elindul. A sors úgy hozza, hogy egy hálókocsiban utazik egy gojjal. Leszáll az este, készülődnek a lefekvéshez, és történetesen Kohné a felső ágy. Elhelyezkednek, pár perc múlva Kohn leszól az alatta fekvő úrnak:
– Elnézést uram odalent felejtettem a szemüvegemet, megtenné, hogy feladja?
– Uram, természetesen, parancsoljon!
Pár perc múlva Kohn:
– Uram, ne haragudjon, nagyon röstellem, de a könyvemet is lent hagytam, feladná azt is, kérem?
– Uram, ez csak természetes, tessék parancsoljon!
Újabb néhány perc múlva Kohn ismét leszól:
– Uram, ne haragudjon, de látja ott a földön a koszos zoknimat? Megtenné, hogy kiviszi a mosdóba, és kicsit átlögyböli?
– Uram, ne haragudjon, de mindennek van határa!
– Jó, jó, bocsánat…
Másnap délután a vonat befut Párizsba, Grün várja Kohnt az állomáson.
– Szervusz, drága barátom, de régen láttalak! Mesélj, hogy utaztál?
– Ne is mondd, kérlek! Egész úton össze voltam zárva egy antiszemitával!
Na ezek vagytok ti, Ceglédikém. Puszilunk e helyről is…
Bayer Zsolt – 2015.04.11. 03:40 – Magyar Hírlap
