2015-07-25
Ferenc pápa a bolíviai Santa Cruz de la Sierrában július 9-én délután a Népi Mozgalmak Világtalálkozóján nem csak tőle, de elődjeitől sem hallott olyan gyújtó hangú beszédben hívta fel a jog- és tulajdonfosztottakat a globális kapitalizmus világrendjével, a világ hatalmasaival szemben, amely vízválasztó és történelmi léptékű:
Expo Fair, Santa Cruz de la Sierra, Bolívia 2015. Július 9-én,
Jó napot kívánok!
Találkoztunk már egyszer néhány hónapja, Rómában. Emlékszem erre az első találkozóra! Azóta is sokat gondoltam rátok, és imáimba foglaltalak titeket. Örülök, hogy itt ismét láthatlak benneteket, amint arról tanácskoztok hogy hogyan lehetne mihamarabb megszüntetni azokat a súlyosan igazságtalan körülményeket amelyet a kirekesztettek világszerte megtapasztalni kénytelenek. Köszönöm Evo Morales Elnök úr, fáradozását, hogy segített ezt a találkozót lehetővé tenni.
Rómában, első találkozásunk alkalmával valami nagyon szépet érzékeltem: testvériséget, eltökéltséget, elkötelezettséget, az igazságosság áhítását. Ma itt Santa Cruz de la Sierrában ismét ezt érzem. Köszönet érte!
Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsától, amelyet Turkson bíboros vezet, tudom azt is, hogy az Egyházban igen sokan érzik magukhoz közelállónak a népi mozgalmakat. Ez engem nagy örömmel tölt el! Örülök hogy azt látom hogy az Egyház kitárja az ajtókat mindnyájatok előtt, magához ölel benneteket, hozzátok szegődik, s hogy minden egyházmegyében és mindegyik Iustitia et Pax bizottságban valódi, folyamatos, komoly együttműködést épít ki a népi mozgalmakkal.
Isten megadta hogy ma ismét találkozhatunk. A Szentírásból tudjuk hogy Isten meghallja népe kiáltását, én pedig csatlakozni akarok hozzátok amint földet, hajlékot és munkát követeltek minden testvéretek számára. Mondottam már, és ismét mondom: ezek szent jogok! Fontos és érdemes harcolni értük. Bár meghallanák a kirekesztettek kiáltását Latin-Amerikában, és világszerte!
1. Először is ismerjük be, hogy változásra van szükség. És itt mindjárt világossá szeretném tenni, a félreértések elkerülése végett, hogy olyan gondokról beszélek amelyek egész Latin-Amerika, sőt általában az egész emberiség problémái. Globális problémák, amelyeket ma egyetlen állam sem tud egymagában megoldani. Ezt előrebocsátva, tegyük fel a következő kérdést:
Nem vesszük észre hogy valami baj van egy olyan világban, amelyben oly sok földműves föld nélkül marad, oly sok családnak nincs otthona, oly sok munkás jogfosztott, és oly sok ember méltósága sérül?
Nem vesszük észre hogy valami baj van egy olyan világban ahol oly sok esztelen háborút vívnak, és testvéreinken ellen az orrunk előtt követnek el gyilkos erőszakot?
Nem vesszük észre hogy valami baj van, ha világunk talaja, vize, levegője és élő teremtményei folytonos fenyegetettségben léteznek?
Ne féljünk hát kimondani: változásra van szükség, változást akarunk!
Írásban és szóban fölemlegettétek a kirekesztés és igazságtalanság számos megnyilvánulását amit a munkahelyeken, a lakóhelyen és az egész országban tapasztaltok. Sok és sokféle (a jogtiprás), ahogy ti is gyakran és sokféleképp felléptek ellenük. De van egy láthatatlan fonál amely a kirekesztés minden egyes formáját összeköti: vajon fel tudjuk-e ismerni ezt? Nem elszigetelt jelenségekről van szó. Kíváncsi vagyok, meglátjuk-e hogy hogy ezek a romboló jelenségek egy globálissá növekedett rendszer részei. Vajon ráébredünk-e, hogy ez a rendszer az amely ránk erőltette “profit mindenáron” mentalitását, amelyet nem érdekel sem a társadalom sem a természet pusztulása?
Márpedig ha ez a helyzet, akkor – ismétlem – ne féljünk kimondani, hogy változást akarunk, valódi változást, rendszerszintű változást! Ez a rendszer mostanra elviselhetetlenné vált: elviselhetetlen a földművesek számára, elviselhetetlen a munkások számára, elviselhetetlen a közösségek számára, elviselhetetlen a népek számára…Maga a Föld is – ahogy Szent Ferenc mondaná nővérünk, a Földanya is – elviselhetetlennek találja.
Változást akarunk az életünkben, a lakókörnyezetünkben, mindennapjaink valóságában. Olyan változást akarunk amely az egész világra kihathat, mert kölcsönös függőségünk és egymásra hatásunk globális válaszokat kíván a helyi problémákra is. A remény globalizációja, egy a népekből sarjadzó és a szegények közt gyökerező reménység kell hogy leváltsa a világméretű kirekesztést és közönyt!
Szeretnék ma veletek együtt elmélkedni arról a változásról amit akarunk és amelyre szükségünk van. Tudjátok, hogy nemrég írtam az éghajlatváltozás problémájáról – de itt most más értelemben beszélek változásról. Pozitív változásra gondolok, olyan cserére, átalakulásra amely jót tesz nekünk, mondhatni megváltó változásra. Mert szükségünk van rá. Tudom hogy változást vártok, és nem vagytok ezzel egyedül: különböző találkozóimon, különféle útjaimon világszerte éreztem az emberek vágyakozását, ahogy várják, és áhítják a változást. Még abban az egyre zsugorodó kisebbségben is amely hisz a jelen rendszer jótékonyságában, még köztük is széleskörű az elégedetlenség, sőt a csüggedés. Sokan remélnek egy olyan változást amely képes feloldani őket az individualizmus és a velejáró reménytelenség béklyóiból.
Kifutunk az időből, testvéreim: egyelőre még nem estünk egymásnak, de közös otthonunknak már nekiestünk, és szaggatjuk szét. A tudományos közvélemény mára rájött arra amit a szegények régóta hajtogatnak: hogy károkat, talán jóvátehetetlen károkat okoznak (egyesek) a természetben. A Föld, egész népek, és egyének is szenvednek e brutális bánásmódtól. És mind e szenvedés, halál és rombolás mögött ott bűzlik az, amit cezáreai (Nagy) Szent Vazul “a Sátán ganajának” nevezett. A pénz zabolátlan hajszolása uralkodik. A közjó szolgálatát elhagyják. Amikor a tőke bálvánnyá válik, és átveszi az emberi döntések irányítását, amikor a kapzsi pénzsóvárság eluralkodik az egész társadalmi-gazdasági rendszeren, akkor romba dönti a társadalmat, rabszolgaságba taszít nőket és férfiakat, kioltja az emberi testvériséget, egymás ellen fordítja az embereket és - amint világosan látjuk is - még közös otthonunkat is kockára teszi.
Nem kell tovább ecsetelnem ezen alattomos zsarnokság gonosz hatásait: jól ismeritek azokat. De még az sem elegendő hogy a mai társadalmi-ökológiai válság rendszerszintű okaira mutogassunk. Diagnózis-túltengésben szenvedünk így is, amely néha szószaporításhoz, és pesszimizmusba és tehetetlenségbe révedéshez vezet. A napi hírek láttán azt gondoljuk hogy mit sem lehet tenni, legfeljebb magunkról, és szeretteink, barátaink szűk köréről próbálhatunk gondoskodni.
Hisz mit segíthetnék az ilyen gondokon én, aki papír- vagy fémhulladék-gyűjtésből élek, és arra is alig elegendő a jövedelmem hogy étel kerüljön az asztalra? Mit tehetnék én aki mesterember vagyok, vagy utcai árus, sofőr, elnyomott munkásember, ha a munkásoknak nincsenek jogaik? Mit tehetek mint parasztasszony, bennszülött asszony, vagy halász, aki alig győz küzdeni a nagyvállalatok hatalmaskodása ellen? Mit tehetek én a kis kuckómból, viskómból, tanyámról, településemről, ha naponta szenvedek a hátrányos megkülönböztetéstől és félreállítástól? Mit tehetnek azok az egyetemisták, fiatalok, aktivisták, hittérítők akik eljönnek hozzánk, szívükben álmokkal és reményekkel, de nincs igazi megoldásuk a problémáimra?
Rengeteget! Nagyon is sokat tudnak tenni! Ti, az alacsony sorsúak, a kizsákmányoltak, a szegények és hátrányos helyzetűek sokat tudtok tenni, és már tesztek is. Sőt azt mondom nektek, hogy az emberiség jövője nagymértékben saját kezetekben van – azáltal hogy képesek vagytok szerveződni és találékony alternatívákat kivitelezni, hogy naponta fáradoztok a három leglényegesebb dologért (munka, hajlék, termőföld) és azáltal hogy kezdeményező módon vesztek részt a nagy átalakulási folyamatokban nemzeti, nemzetközi és globális szinten egyaránt! Ne csüggedjetek!
2. Mert ti a változás magvetői vagytok. Itt Bolíviában találkoztam egy kifejezéssel amit nagyon megszerettem: “az átmenet folyamata”. A változás ugyanis nem olyasmi ami valami politikai döntés eredményeként, vagy társadalmi szerkezeti átalakulást követőn egycsapásra következik be. Fájó tapasztalatunk van arról, hogy az olyan szerkezetváltások amelyekhez nem társul az értelem és a szív őszinte megtérése, előbb utóbb bürokráciába, korrupcióba, kudarcba fulladnak. Ezért szeretem egy olyan “folyamat” képét , ahol is az azonnali eredményekre és az összes hatalmi pozíció megkaparintására irányuló görcsös ambíció helyébe egy nyugodt törekvés lép, vetni és öntözgetni olyan vetést amit majd mások látnak kihajtani. Hisz csupán egy-egy alkatrésze vagyunk valami összetett és sokszínű egésznek, amint az idő sodrában egymásra hatunk: célunkat, sorsunkat küzdelmesen kereső népek, akik méltósággal és “jól” akarnak élni.
A népmozgalmak tagjainak munkája a testvéri szeret által ihletett, ami megmutatkozik abban hogy szembeszálltok a társadalmi igazságtalanságokkal. Amikor a szenvedők szemébe nézünk, mikor a fenyegetett földműves, a szegény munkás, az elnyomott bennszülött, a hajléktalan család, az üldözött bevándorló, a fiatal munkanélküli, a kizsákmányolt gyermek arcát látjuk, az anyáét aki elvesztette gyermekét egy lövöldözésben mert a környéket megszállták a kábítószer-kereskedők, az apáét akinek rabszolgaságra hurcolták a lányát… ezekre a nevekre, arcokra gondolva a szívünk szakad meg a sok bánat és kín láttán. Mélyen megrendülünk… Megrendülünk, mert amit “láttunk és hallottunk” az nem hideg statisztika, hanem egy szenvedő emberiség fájdalma, ami saját kínunk, saját húsunkba vág. Egész más ez, mint elvont elméletek vagy ékesszóló felháborodás. Megráz és megindít; figyelmessé tesz mások iránt, hogy együtt próbáljunk előbbre lépni. A közösségi cselekvésbe forduló megindultság nem fogható fel tisztán értelemmel: valami lényegi többletet hordoz, amit csak a nép fiai értenek, és ami különlegessé teszi a valódi népi mozgalmakat.
Ti nap mint nap szembesültök az emberek életének viharaival. Elmondtátok nekem a törekvéseiket, megosztottátok velem a saját küzdelmeiteket, amit nagyon köszönök. Kedves Testvéreim, Ti kis dolgokban munkálkodtok, helyi környezetben, az igazságtalanság megnyilvánulásai közepette amelyet azonban nemhogy nem fogadtok el, de tevékenyen ellenálltok azoknak, szembeszállva egy kirekesztő, megalázó, gyilkos bálványimádó rendszerrel. Láttam hogy fáradhatatlanul dolgoztok a kisparaszti gazdaságok földjeiért és terményeiért, birtokaikért és közösségeikért, egy emberhez méltóbb helyi gazdaságért, otthonaik és településeik urbanizációjáért; segítettek nekik saját otthonokat építeni és a helyi infrastruktúrát fejleszteni. Sok közösségi akciót indítottatok az olyan elemi és tagadhatatlanul szükséges jogokért mint a földhöz, hajlékhoz, munkához való jog.
Ide vagytok gyökerezve a földbe, a hivatalokba, a szakszervezetekbe, meglátjátok mások arcában önmagatokat, naprakész közelségben vagytok a gondokhoz és a hősiesség megannyi kis példájához: és ez tesz képessé benneteket a szeretet parancsának gyakorlására, nem elvek vagy elméletek alapján, hanem valódi, személyes találkozások által vezérelten. Nem elveket vagy eszméket szeretünk, hanem embereket szeretünk… Az elkötelezettség, az igazi elkötelezettség szeretetből fakad, az emberek, a gyermekek és öregek, a népek és közösségek, a szívünket betöltő nevek és arcok iránti szeretetből. A bolygónk félreeső sarkaiban elvetett reménység-magvakból, a kirekesztettség árnyékában növekedni igyekvő gyengédség-palántákból nagy fák növekednek majd, s a remény tágas ligetei adnak oxigént a világnak.
Örömmel látom tehát hogy miközben e kézreeső magoncokat ápoljátok, egy tágabb horizonton az egész erdőért dolgoztok. Munkátok, bár sajátos területekre összpontosul, távlatilag általánosságban is gyökeres megoldást keres a szegénység, társadalmi egyenlőtlenség, és kirekesztés problémáira.
Csak gratulálni tudok mindehhez! Létfontosságú, hogy törvényes jogaik védelmével egyidejűleg a népcsoportok és társadalmi szervezeteik képesek legyenek a kirekesztő globalizációval szemben egy emberi alternatívát kínálni. Változások magvetői vagytok. Isten adjon nektek bátorságot, örömöt, kitartást, és szenvedélyes elkötelezettséget a magvetés folytatásához! Legyetek bizonyosak abban hogy előbb-utóbb meglátjátok munkátok gyümölcseit. A vezetőket pedig arra kérem, hogy legyenek találékonyak és mindenkor maradjatok a helyi valóságba gyökerezve, mert a Hazugság Atyja képes nemes szavakkal visszaélni, értelmiségi divatokat gerjeszteni, és ideológiai pózokban tetszelegni. De ha szilárd alapokra építkeztek, testvéreitek, a földművesek és őslakosok, a kirekesztett munkások és félreállított családok valós szükségleteire és élettapasztalatára, akkor biztosan jó úton fogtok járni.
Az örömhírt hirdető Egyháznak nem lehet és nem szabad távol maradnia ettől a folyamattól. Sok lelkipásztor és egyházközségi munkatárs vállal óriási feladatokat a világ kirekesztettjeihez csatlakozva és őket segítve, amint különböző egyesülésekkel és társulásokkal vállvetve működtetnek vállalkozásokat, építenek lakásokat, és nagy odaadással dolgoznak az egészségügy, sport, és a köznevelés területein. A népi mozgalmakkal való együttműködés - a kölcsönös tisztelet jegyében - bizonyára erősítené ezeket a törekvéseket, és támogatná az átalakulás folyamatát.
Szívleljük meg mindenkor Szűz Mária példáját, aki csak egy kis nép egyszerű leánya volt egy nagy birodalom peremvidékén, de aki hajléktalan anyaként néhány pelenkával és gyengéd szeretettel egy istállót is otthonná tudott varázsolni Jézus számára. Mária reménysugár mindazoknak a népeknek, akik a jog és igazságosság szülési fájdalmaitól szenvednek. Imádkozom a Kármel hegyi Boldogasszonyhoz, Bolívia patrónájához, hogy ez a találkozónk az átalakulás kovásza lehessen.
3. Végül kérem hogy e történelmi pillanatban mindnyájan vegyük számba feladatainkat, hiszen világos hogy mindannyian óhajtjuk a jótékony változásokat, testvéreink érdekében. Az is világos hogy olyan változást akarunk, amely a kormányok, a népi mozgalmak és más társadalmi szereplők együttműködésével valósul meg. Ám a változás mibenlétét nem is oly egyszerű meghatározni – más szóval megadni azt a társadalmi programot amely megtestesíti az általunk óhajtott testvériséget és igazságosságot. Úgyhogy erre ne is várjatok receptet ettől a pápától. Sem a pápának sem az Egyháznak nincs monopóliuma arra hogy a társadalmi valóságot értelmezze, vagy korunk kérdéseire megoldásokat javasoljon. Sőt szerintem nem is létezik erre recept, kész megoldás. A nemzedékek elődeik nyomába lépve írják a történelmet, saját útjukat keresve, illő tisztelettel azon értékek iránt amelyeket Isten helyezett el az emberi szívben.
Mégis, szeretném felhívni a figyelmet három nagy feladatra amelyek a népi mozgalmak határozott, közös fellépését követelik meg:
3.1. Az első feladat a gazdaságot a népek szolgálatába állítani. Az emberek és a természet nem állhatnak a pénz szolgálatában. Nemet mondunk a kirekesztés és a társadalmi igazságtalanság gazdaságára, ahol a pénz uralkodik ahelyett hogy szolgálna. Ez a gazdaság öl. Ez a gazdaság kirekesztő. Ez a gazdaság elpusztítja a Földanyát.
A gazdaság ne a fölhalmozás útja-módja legyen, hanem a közös otthon megfelelő működtetése, kezelése. Ebbe beletartozik a ház gondos ápolása és a javak megfelelő arányú elosztása. A gazdaságnak nem az az egyetlen célja hogy a táplálékot, vagy a “megfelelő életszínvonalat” biztosítsa. Még csak az sem egyedüli cél hogy hozzáférést biztosítson földhöz, munkához, lakhatáshoz – amiért ti harcoltok – noha ez már nagy előrelépés lenne. Egy valóban közösségi gazdaság – mondhatnám egy keresztény indíttatású gazdaság – a népek méltóságát kell hogy biztosítsa, és “általános, sokoldalú jólétüket” (1.). Ebbe beletartozik a három alapjog – föld, lakhatás, munka – de ezenfelül a művelődéshez, az egészségügyi ellátáshoz, modern technológiákhoz való hozzáférés, az innovációban, művészeti és kulturális életben való részvétel is, valamint lehetőség kommunikációra, sportra, pihenésre. Az igazságos gazdaság eredményeképpen ki-ki szűkölködés nélkül élheti le gyermekéveit, fiatal korában kamatoztathatja adottságait, aktív éveiben teljes jogú dolgozó lehet, és öregségére méltósággal vonulhat nyugalomba. Egy igazságos gazdaságban az emberek a természettel összhangban alakítják ki a termelés és elosztás egész rendszerét, méghozzá úgy, hogy minden egyes személy szükségletei és képességei megfelelően fejeződnek ki a társadalom életében. Ti, és más népek is egyetlen egyszerű és szép kifejezéssel foglaljátok össze ezt a vágyatokat: “jó létben élni”.
Ez a gazdaság nem csak kívánatos és szükséges, de lehetséges is. Sem nem utópia, sem nem képzelődés. Egy rendkívül józan elképzelés, amit el is érhetünk. A világon rendelkezésre álló erőforrások – a népek nemzedékeken átívelő munkájának, és a teremtés ajándékainak gyümölcsei – több mint elegendők az egyes emberek és az emberiség teljes kifejlődéséhez, kibontakozásához (2.). Másutt van a gond: hogy tudniillik a jelenleg létező rendszernek más a célja. A jelen rendszer - noha a termelés ütemét felelőtlenül felgyorsítja és a “termelékenység” nevében a Földanyára ártalmas módszereket vezet be az iparba és a mezőgazdaságba - továbbra is testvéreink milliárdjaitól tagadja meg a legelemibb gazdasági, szociális és kulturális jogaikat. Ez a rendszer Jézus terve ellen dolgozik.
A föld és az emberi munka gyümölcsei igazságos elosztásáért munkálkodni nem pusztán jótékonykodás, hanem erkölcsi kötelesség. A keresztények felelőssége még nagyobb: számukra ez parancs. Vissza kell adni a szegényeknek, minden népnek ami jog szerint az az övék. Az Egyház társadalmi tanításában a javak általános rendeltetése nem csupán szóvirág. Ez a magántulajdonnál előbbre való valóság. A tulajdon, különösen ha természeti erőforrásokra vonatkozik, mindig a népek szükségleteinek kielégítésére való. És ezek a szükségletek nem merülnek ki a fogyasztásban. És nem elég ha egy kevés csurran-cseppen ha a szegények lökdösni kezdik ezt a magától soha meg nem csorduló edényt. A krízishelyzetekre felállított segélyprogramok csak ideig-óráig jelentenek megoldást, és soha nem fogják helyettesíteni a valódi befogadást, az olyant amely biztosítja az érdemleges, szabad, alkotó, együttműködő, szolidáris munkát.
Ebben a folyamatban a népi mozgalmak központi szerepet játszanak, nemcsak a követeléseikkel és tiltakozásukkal, hanem alapjában véve a kreativitásukkal, alkotó találékonyságukkal. Ti a társadalom költői vagytok: munkateremtők, hajléképítők, élelemtermelők, mindenekelőtt a világpiacról kizárt emberek számára.
Első kézből ismerek sokféle esetet ahol szövetkezetekbe és más közösségi szervezeti formákba tömörült dolgozók képesek voltak munkát teremteni egy bálványimádó gazdaság szemétdombján. Talpraállított kisvállalkozások, helyi piacok, papírgyűjtő szövetkezetek példázzák azt a népi gazdaságot amely a kirekesztésből születik meg, és amely lassan, türelmesen és eltökélten alkalmazza a méltóságot megadó szolidaritást. Mennyire más ez mint azok a helyzetek ahol a hivatalos gazdaságból kiszorultakat rabszolgákként zsákmányolják ki!
Az olyan kormányok amelyek felvállalják hogy a gazdaságot az emberek szolgálatába állítják, hassanak oda hogy a népi gazdaság és közösségi termelés ezen formái erősödjenek, fejlődjenek, kapcsolódjanak össze és terjedjenek. A munkafolyamatok tökéletesedjenek, álljon rendelkezésre megfelelő infrastruktúra, és erre az alternatív szektorra is terjesszék ki a dolgozók jogait. Ha az állam és a társadalmi szervezetek összefogva munkálkodnak azon hogy mindenkinek jusson termőföld, lakhatás, és munka akkor működésbe lép a szolidaritás és szubszidiaritás; ez pedig a részvételi demokrácia által lehetővé teszi a közjó elérését.
3.2. A második feladat népeinket a béke és az igazságosság útján egyesíteni
A világ népei saját kezükbe kívánják venni sorsuk irányítását. Békében akarják megtenni az igazságossághoz vezető utat. Nem kérnek az olyan beleszólásból és beavatkozásból, ahol az erősebb aláveti akaratának a gyengébbet. Tiszteletet követelnek kultúrájuk, nyelvük, társadalmi folyamataik, és vallási hagyományaik iránt. Semmiféle hatalomnak nincs joga arra hogy elvitassa a szegény népek jogát a teljes önrendelkezésre. Ha mégis ez történik akkor a gyarmatosítás új formáival állunk szemben, amelyek komolyan veszélyeztetik a békét és az igazságosságot. Mert “a béke alapja nem csupán az emberi jogok tiszteletben tartása, hanem a népek jogainak, különösen a függetlenséghez való joguknak a tisztelete is” (3.).
Latin-Amerika népeinek politikai függetlensége kínok közt született meg, majd kétszáz év drámai és ellentmondásos történelmi kísérleteiben.
Az utóbbi időben, oly sok félreértés után, sok latin-amerikai ország tapasztalhatja meg a népeik közti testvériség kibontakozását. A térség kormányai összefogtak saját országuk és az egész régió - őseink szép kifejezésével a “Nagy Haza” - függetlenségének biztosítása érdekében. Kérlek benneteket, drága testvéreim a népi mozgalmakból, hogy őrizzétek és építsétek tovább ezt az egységet. Egységben kell maradni a megosztó próbálkozások közepette, hogy a régió békében és igazságosságban növekedjék.
A haladás ellenére még mindig vannak olyan tényezők, amelyek aláássák az igazságos emberi fejlődést, és korlátozzák a “nagy Haza” és más térségek országai és népei önrendelkezését. Az újgyarmatosítás különféle alakokban jelenik meg. Némelykor a pénz-bálvány névtelen hatalmaként jelenik meg: testületek, hitelközvetítők, egyes úgynevezett “szabadkereskedelmi egyezmények” képében, “takarékossági intézkedések” kikényszerítésében, amelyek mindig a szegények és a munkások nadrágszíját húzzák szorosabbra. A Latin Amerikai püspökök az Aparicida Dokumentumban világosan elítélik mindezt, megállapítva hogy “a pénzügyi intézmények és a nemzetek fölötti nagyvállalatok egyre erősödnek, olyannyira hogy maguk alá gyűrik a helyi gazdaságokat, ezáltal különösen gyengítik az államokat, amelyek egyre kevésbé alkalmasak a saját népességüket szolgáló fejlesztési programok kivitelezésére” (4). Máskor a korrupció, a kábítószer-kereskedelem, és a terrorizmus elleni küzdelem örve alatt – melyek amúgy korunk súlyos bűnei és összehangolt nemzetközi intézkedésekért kiáltanak - olyan intézkedéseket kényszerítenek államokra amelyeknek kevés közük van a hivatkozott ügyekhez, és sokszor csak rontanak az állapotokon.
Hasonlóképp a kommunikációs eszközök monopolizálása, amely a fogyasztói társadalom elidegenítő példáit és egy bizonyos egyen-kultúrát kényszerít az emberekre szintén az új gyarmatosítás egy formája. Ez ideológiai gyarmatosítás. Az afrikai püspökökkel szólva, a szegény országokra gyakran úgy tekintenek mint “egy gépalkatrészre, mint valami óriás fogaskerék fogaira” (5).
El kell ismernünk, hogy az emberiség súlyos gondjainak egyike sem oldható meg a népek és országok nemzetközi együttműködése nélkül. Minden jelentősebb tevékenységnek, akárhol történjék is a bolygón, mindenre kiterjedő ökológiai, szociális és kulturális visszahatásai vannak. Még a bűnözés és az erőszak is globalizálódott. Következésképp egyetlen kormány sem függetlenítheti magát egy közös felelősségtől. Ha igazán akarjuk a pozitív változást, akkor alázattal el kell hogy fogadjuk kölcsönös függőségünket. Ám az együttműködés nem jelenthet egyoldalú viszonyt; nem egyesek alávetettsége a többiek érdekei szolgálatában. A gyarmatosító szemlélet, akár régi akár új, amely a szegény országokat nyersanyag- és olcsó munkaerő-forrásokká alacsonyítja le erőszakot, nyomort, kényszerű kivándorlást és az ezzel járó bajt és bűnözést gerjeszt, pontosan azért, mert a peremterületeket a központ szolgálatába állítva megtagadja ezen országoktól egy átfogó fejlesztés lehetőségét. Ez egyenlőtlenség, és az egyenlőtlenség erőszakot szül, és nincs az a rendőrség, katonaság vagy titkosszolgálat amely azt kordában tudná tartani.
Mondjunk hát NEMet a régi és az új gyarmatosításra! Mondjunk IGENt a népek és kultúrák találkozására! Boldogok a békességszerzők.
Fel kell hoznom itt egy fontos kérdést. Egyesek azt mondhatnák, hogy a Pápa a gyarmatosítást ostorozza, s közben elfeledkezik magának az Egyháznak a viselkedéséről. Mély sajnálattal mondom tehát nektek: sok súlyos bűnt követtek el Amerika őslakosai ellen Isten nevében. Ezt elődeim is beismerték, a Latinamerikai Püspöki Kar is kinyilvánította, s most magam is ki akarom mondani. Amint Szent II. János Pál pápa, úgy én is kérem, hogy az Egyház “térdeljen Isten elé és könyörögjön gyermekei múlt és jelen bűneinek bocsánatáért” (6). És azt is kimondom, nagyon világosan, mint tette Szent II. János Pál is: alázattal kérek bocsánatot nemcsak magának az Egyháznak a vétkeiért, hanem minden bűnért amit Amerika úgynevezett meghódítása során az őslakosok ellen elkövettek.
De arra is kérek mindenkit, hívőt-nem hívőt egyaránt, hogy arra a sok püspökre, papra, világi munkatársra is gondoljanak akik bátran és szelíden, tisztelettel és békésen hirdették és hirdetik ma is Jézus örömhírét; akik a szeretet és az emberi haladás tiszteletreméltó alkotásait hagyták hátra, és gyakran vállvetve kitartottak az őslakosok és a népi mozgalmak mellett egészen a vértanúságig. Az Egyház, fiaiban és leányaiban része a Latin-Amerikai népek önazonosságának. Ezt az identitást egyesek el akarják törölni, itt és más országokban is, azért mert a mi hitünk forradalmi, mert hitünk kihívás a mammon zsarnoksága számára. Manapság elborzadva látjuk hogy a Közel-Keleten és a világban másutt is testvéreink sokaságát üldözik, kínozzák és ölik meg Jézusba vetett hitükért. Ezt is el kell ítélnünk: ebben a szemünk előtt apránként folytatott “harmadik világháborúban” a népirtás egy válfaja folyik, aminek véget kell vetni.
Szeretném mély vonzalmamat és köszönetemet nyilvánítani a Latin-Amerikai őslakos mozgalmakban tevékenykedő testvéreinknek akik népeik és kultúráik összekapcsolásán fáradoznak. Ezt a formát nevezném sokszögű együttélésnek, ahol minden csoport megőrizheti a saját identitását egy olyan sokszínű együttélésben amely nem veszélyezteti hanem megerősíti az egységet. Ez a kultúrák közösségére való törekvésnek, amely az őslakosok jogainak védelmét összekapcsolja az államok területi sérthetetlenségének tiszteletben tartásával, mindnyájunkat gazdagít és bátorít.
3.3 A harmadik cél – talán a legfontosabb feladat amivel manapság szembesülünk – a Földanya védelme.
Közös otthonunkat büntetlenül fosztogatják, pusztítják, károsítják. Súlyos bűn, ha gyávák vagyunk a védelmére kelni! Csalódottságunk egyre nő, amint egymást követik az eredménytelen nemzetközi csúcstalálkozók. Világos, egyértelmű, és halaszthatatlan erkölcsi parancsunk van cselekedni, de nem engedelmeskedünk. Pedig megengedhetetlen, hogy bizonyos globális érdekeltségek - korántsem az általános érdekek szolgálatában – átvegyék a hatalmat, az államokat és a nemzetközi szervezeteket uralmuk alá vessék, és folytassák a teremtés szétrombolását. A népeknek és mozgalmaknak küldetésük hogy tiltakozzanak, mozgósítsanak, és békésen de konokul azonnali, célirányos, hatásos intézkedéseket követeljenek. Isten nevében kérlek benneteket hogy védjétek meg a Földanyát! Minderről a Laudato si’ enciklikámban bővebben is szóltam.
4. Végezetül megismétlem: az emberiség jövője nem csupán a magas tisztségeket viselők, a nagyhatalmak és elitek kezében van. Alapvetően az emberek kezében van, a népek önszervezőképességében. Azok kezében van, akik alázattal és meggyőződéssel kalauzolják, “öntözgetik” ezt az átalakulási folyamatot. Veletek vagyok, kísérlek Benneteket. Mondjuk együtt teljes szívünkből: egy család se maradjon hajlék nélkül, egy földműves se termőföld nélkül, egy munkás se maradjon jogfosztott, egy nép se önrendelkezés híján, minden embernek adassék meg a méltósága, minden gyermeknek a gyermekkor, minden fiatalnak nyíljanak lehetőségek, minden idős embernek tisztességes öregkor. Folytassátok a küzdelmeteket, és kérem, legyen különös gondotok a Földanyára! Imádkozom értetek, imádkozom veletek, és kérem Istenünket és Atyánkat hogy kísérjen és áldjon meg benneteket, töltsön el az Ő szeretetével! Kérem hogy óvjon meg benneteket, adja meg bőséggel az erőt hogy talpon maradhassunk: erőnket, a reményt, a reményt amiben sosem csalatkozunk.
Köszönöm, és kérlek Benneteket, imádkozzatok értem!
(Fordította ifj.dr.Zlinszky János a hivatalos angol és német szövegből. Munkapéldány, a fordítás lektorálása és spanyol eredetivel való összevetése még folyik. A tartalom fontosságára tekintettel előzetes jelleggel adjuk közre ezt a munkaváltozatot – kérjük ezt a zárójeles megjegyzést az esetleges használat vagy továbbítás esetén hagyják meg a szöveg alatt! Minden jog fenntartva!)
(Jegyzetek)
(1) JOHN XXIII, Encyclical Mater et Magistra (15 May 1961), 3: AAS 53 (1961), 402.
(2) PAUL VI, Encyclical Populorum Progressio (26 March 1967), 14: AAS 59 (1967), 264.
(3) PONTIFICAL COUNCIL FOR JUSTICE AND PEACE, Compendium of the Social Doctrine of the Church, 157.
(4) FIFTH GENERAL CONFERENCE OF THE LATIN AMERICAN AND CARIBBEAN BISHOPS, Aparecida Document (29 June 2007), 66.
(5) JOHN PAUL II, Post-Synodal Apostolic Exhortation Ecclesia in Africa (14 September 1995), 52: AAS 88 (1996), 32-22; ID., Encyclical Letter Sollicitudo Rei Socialis (30 December 1987), 22: AAS 80 (1988), 539.
(6) Bull of Indiction of the Great Jubilee of the Year 2000 Incarnationis Mysterium (29 November 1998),11: AAS 91 (1999), 139-141.
