https://www.facebook.com/oseinkhagyatekaioroksegunk
A baskírok és magyarok kapcsolatával foglalkozó sorozatunk első részében azt vizsgáljuk meg, hogy mit mondanak a legkorábbi források a baskírokról és a magyarokról. Talán még az sem zárható ki, hogy a két név ugyanazt a népet jelölte?
Baskíriában soha sem voltak magyarok, a muszlim geográfusok a nevek hasonlósága miatt keverték össze a két népet. (Vámbéry Ármin, J. Marquart)
A baskírok és magyarok kapcsolatával foglalkozó sorozatunk első részében azt vizsgáljuk meg, hogy mit mondanak a legkorábbi források a baskírokról és a magyarokról. Talán még az sem zárható ki, hogy a két név ugyanazt a népet jelölte?
A 9–12. századi eseményeket tárgyaló muszlim geográfiai irodalomban találkozunk először baskírok és magyarok sajátos összefonódásával, a két népnév szinonima jellegű használatával.
Baskírok először Ibn Fadlán úti jelentésében szerepelnek: a 922-23-ban a volgai bolgár fejedelemhez tartó bagdadi küldöttség útközben találkozott a baskírokkal. Ez az adat teljesen helyénvaló: olyan baskírokról szól, akik lényegében ugyanott, vagy talán egy kicsit délebbre éltek, mint a mai baskírok.
Körülbelül ugyanakkor, legfeljebb pár évvel később keletkezett al-Balkhí geográfiája, melyet tanítványai, al-Isztakhrí és Ib Hauqal írtak tovább. E művekben azonban már azt olvassuk, hogy kétféle basdzsirt van: az egyik népség a bolgárok és a gúzok között lakik, míg a másik a besenyők szomszédságában. Ezt az információt ismétli a 11. században Gardízí, és a 12. században Idriszí. Al-Balkhí ezt írja:
A basdzsirtokról. Ez kétfajta van, az egyik fajta a gúzok földjének szélén lakik, a bolgárok mögött. Azt mondják, hogy számuk vagy kétezer ember. Erdőik védelmében élnek, senki sem bírhatja le őket. A bolgárok alattvalói. A másik basdzsirtok a besenyőkkel határosak. Mind ők, mind a besenyők törökök, és határosak a kelet-rómaiakkal.
A magyar őstörténet kutatóinak egyhangú véleménye szerint ez a szöveg ugyanarról szól, mint amit a magyar krónikákból is tudunk: vagyis a honfoglalás előtt a magyarság kettészakadt, és ugyanarról szól, amit Julianus beszámolójából ismerünk: vagyis a keleten maradt magyarok valahol Baskíria területén élhettek.
Hogy még bonyolultabb legyen a kép, ugyanebből a körből említsük meg azokat a szerzőket, akik a Kárpát-medencébe költözött magyarokat baskíroknak nevezik. Például az 1150-es években Magyarországon járt Abu-Hámid al-Garnáti. Sőt, Maszúdi a 934-ben Bizáncig kalandozó magyarokat is badzsgirtoknak nevezi. Ezek a hírek későbbi szerzőknél, így Jákútnál és Qazvíninél is felbukkannak. További értelmezési bonyodalmakat okoz, hogy Jákút megkülönbözteti a Kárpát-medencei magyarokat és baskírokat. Utóbbiak a magyarok hű alattvalói, de mohamedán vallásúak.
A következő forráscsoportba a 13. századi európai szerzetes-utazók leírásai tartoznak. Közülük a minket leginkább érintő és megérintő leírást Julianus hagyta ránk, aki a keleti magyarok lakóhelyét kutatta föl. Beszámolója szerint egy volgai bolgár városban élő magyar asszony igazította el, s a közelben megtalálta magyar testvéreit, akikkel közös magyar nyelvükön társalogva, megértették egymást.
Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt.
Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat.
Folyt némi tudományos vita arról, hol is találta meg Julianus a keleti magyarokat, a Volga bal vagy jobb partján. A bal part tűnik valószínűbbnek. A Volga–Káma találkozásának vidékén, a Káma bal partján Baskíria nyugati határterülete található. Julianus az úti jelentéseiben nem írta le Baskíria vagy a baskír nép nevét. Az utána kelet felé tartozó utazók: Plano Carpini és társai, majd Rubruk azonban igen. Márpedig ők a baskír–magyar összetartozásról Julianustól személyesen vagy közvetítők útján értesültek. Erről így ír Rubruk: „Amit a baskírok földjéről mondottam, a domonkos barátoktól tudom, akik a tatárok jövetele előtt utaztak oda.” Egyébként pedig ezt tudta meg a domonkos szerzetesektől: „A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok; pásztorkodnak, városaik nincsenek; országuk nyugatról Nagy-Bolgárországgal érintkezik. … Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak.” A baskírok lakóhelyéről ezt írja: „Miután az Etiltől kiindulva tizenkét napot mentünk, egy nagy folyóhoz értünk, melyet Jajiknak hívnak; északról jön a baskírok földjéről, s az említett tengerbe ömlik.” A Jaik mai neve Urál, s valóban a baskírok földje felől (habár a mai Baskortosztán keleti határán kívül) tart a Kaszpi-tengerbe. Plano Carpini szerint a tatárok „…a bolgárok, azaz Nagy-Bolgárország földje ellen vonultak, és teljességgel elpusztították. Majd még északabbra hatoltak Baskíria, vagyis Nagy-Magyarország ellen; azt is letiporták.” A mai Baskortosztán északról és keletről szinte körülöleli az egykori Volgai Bolgár Birodalom területét, tehát lényegében a helymeghatározás is helyesnek mondható.
Benedictus Polonus, Plano Carpini útitársa is írt egy rövid jelentést, melyben szintén szerepel, hogy „…a baskírok, akik a régi magyarok”.
A 13. századi utazók híradásai nyomán később térképeken is jelölik, hogy Baskíria azonos Nagy smile hangulatjel régi)-Magyarországgal.
A harmadik forráscsoportba a mongol kori (tatárjárás utáni) keleti szövegek tartoznak. Dzsuvaini a Kárpát-medencei magyarokra használja a basgird népnevet. Ő a magyar népnevet nem is ismeri. Rasid-ad-Dinnál kicsit bonyolultabb a helyzet. Amikor a basgird népnevet a kelar népnévvel együtt használja, akkor a baskírok alatt a Kárpát-medencei magyarok értendők, hiszen az ő másik nevük a mongoloknál a király szóból származó kelar népnév. Szövegének más helyein azonban elképzelhető, hogy a basgird népnév a török nyelvű baskírokra vonatkozik.
Németh Gyula összefoglalása szerint három vélemény alakult ki a baskírok és magyarok kapcsolatát elemző szakirodalomban:
Baskíriában soha sem voltak magyarok, a muszlim geográfusok a nevek hasonlósága miatt keverték össze a két népet. (Vámbéry Ármin, J. Marquart)
A magyarok valamikor Baskíriában éltek. (Gombocz Zoltán, Munkácsi Bernát)
A magyarok lényegében azonosak a baskírokkal. (D. A. Hvolszon, Pauler Gyula) Maga Németh Gyula is ezt a véleményt vallotta, hiszen többször is értekezett a baskírok körében ma is élő magyar törzsnevekről. Úgy vélte, hogy a magyarság Baskíria területén formálódott néppé. E csoportba sorolható Ligeti Lajos nézete is. Szerinte a baskír a magyarok külső elnevezése volt. (Ugyanúgy, mint az onogur.)
Úgy tűnik, hogy volt egy korszak a magyarság formálódásában, amikor nemigen lehetett megkülönböztetni az önmagát baskírnak, illetve magyarnak nevező csoportokat. Minden bizonnyal együtt éltek, egy politikai-gazdasági egységbe tartoztak. Ez az etnikai alakulat a Volga és a Káma összefolyásától keletre, a mai Baskíria területén létezhetett.
Legközelebb a régészet felől próbáljuk meg értelmezni baskírok és magyarok kapcsolatát. (A nyelvészet majd a legvégén jön.)
Felhasznált irodalom
Julianus barát és napkelet fölfedezése. Bev., jegyz. Györffy György, ford. Györffy György, Gy. Ruitz Izabella. Bp., 1986.
Ligeti Lajos: A magyar nép mongol kori nevei (magyar, baskír, király). Magyar Nyelv, LX. (1964), 385–404.
Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Második, bővített és átdolgozott kiadás. Közzéteszi Berta Árpád. Bp. 1991.
Forrás: Nyelv és tudomány
Magányos farkas...
Nem csak az nem keres, akinek nem hiányzol… Olykor az is távol marad, aki jól tudja, ha a közeledbe jönne, csak felizzítaná a parazsat, melynek lángját nem képes táplálni…
Olykor valaki, olyan szívesen megkérdezné, milyen volt a napod, hogy vagy, de mikor már mozdulna, fejében egy hang minduntalan megszólal: miért élesztenél reményt, ha csak néznéd, ahogy elhamvadna?
Ismered a mesét a lányról, aki csak a fiút akarta? És a fiúról, aki retteg a szürke hétköznapoktól? Aki nyughatatlan szívvel, űzött vadként rohan végig a világon, mert ha utoléri a szerelem, fél, hogy maradni akarna, fél, hogy mindent megmérgezne, beléd marna… Aki tudja, képtelen megadni azt, amire vágysz, nem áll készen rá, most vagy soha már.
Valaki, azért marad távol, mert nem akarja többé látni szemedben a csalódást, a csalódást, amiért hagyta, hogy újra és újra belé szeress, hogy aztán újra és újra el kelljen engedd. Valaki odébb áll, hogy esélyt adjon magának és neked a felejtésre, hogy soha többé ne ejtsen több sebet pusztán azért, mert ilyen zabolátlan
