2017. június 25.
Miért robbant ki a magyarellenes őrjöngés? Megromlott-e az RMDSZ viszonya a kormánypártokkal? Gyengítette-e a Szövetséget a kormányválság? - erről szólt A politika belülről. Az elmúlt hét az utóbbi évek egyik legizgalmasabb hete volt politikai történések szempontjából, és ezúttal tényleg bőven lehet arról beszélni, hogy mi, miért és hogyan történt és fog történni a politikában. A politika belülről legfrissebb kiadásában a PSD belső problémájaként indult, de országos politikai válsághelyzetet előidéző Dragnea-Grindeanu harcról, az RMDSZ szerepéről és választási lehetőségeiről beszélgetett Kelemen Hunorral, az RMDSZ elnökével Balázsi-Pál Előd, a Transindex felelős szerkesztője.
Megbukott a Grindeanu-kormány, és egy eléggé bizonytalan periódus előzte meg ezt a folyamatot. Mióta érezhető a politikában az, hogy súrlódás van a PSD-elnök Dragnea, illetve a kormányfő között?
Kelemen Hunor: – Kívülről ez jónéhány hónapja látszik, és szerintem az első pillanattól bele volt kódolva, hogy ez nem lesz egy sétagalopp, ugyanis mindenki által közismert tény, hogy a pártelnök miniszterelnök szeretett volna lenni, meg az is közismert, hogy nem lehetett. Alapjában véve Romániában minden egyes alkalommal, amikor nem pártelnök volt a miniszterelnök, illetve a két tisztség nem esett egybe, mindig konfliktus, baj lett belőle. Tudok példákat is mondani: Ciorbea esetében, Radu Vasile esetében hasonló volt a helyzet, Ungureanu hasonlóképpen bukott meg. Máshonnan is lehetne példákat mondani, de úgy tűnik, hogy ez Romániában nem igazán működik. Általában ez a két tisztség összeilleszthető, és akkor működik jól a többség, ha a koalíció valamelyik pártelnöke vezeti a kormányt. Ehhez természetesen azt is hozzá kell tenni, hogy nem volt ilyen irányú tapasztalata a volt miniszterelnöknek, és a pártelnök meg azt gondolta, hogy távirányítással lehet egy kormányt vezetni, minden döntést máshol kell meghozni, nem a kormányban, ami butaság. Egy kormányfőnek, egy kormánynak meg kell legyen az a mozgástere, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő döntéseket meghozza. Ezért mondom, hogy a kezdetektől bele volt kódolva ebbe a történetbe, hogy baj lesz. Hogy ilyen hamar, azt nem gondoltuk az elején, de körülbelül másfél-két hónapja látszik, hogy ennek valamilyen módon véget fognak vetni. Egy jó bő hónappal ezelőtt tudtuk, hogy a döntés is megszületett, hogy miniszterelnököt cserélnek. Hogy hogy nem tudták ezt ők házon belül megoldani, úgy, hogy ne legyen belőle egy országos botrány, egy világbotrány, hogy ne a Rekordok Könyvébe írják be Romániát azzal, hogy a saját kormánya ellen bizalmatalansági indítványt nyújt be a többség, ezt nem tudom, nem látom, nem értem. De az biztos, hogy a többségnek azt a lehetőséget meg kell adni, és nem lehet elvenni tőle, hogy kormányt cseréljen, kormányfőstül, mindenestül. Ha ezt az elvet elvetjük, akkor a parlamentáris demokráciának az elvét kérdőjelezzük meg, aminek a következményei beláthatatlanok. Viszont másik oldalról azt is látni kell, hogy egy miniszterelnököt nem lehet távirányítással vezetni, mert annak is beláthatatlan következményei lesznek. És amikor ez a kettő így összeér, megkérdőjelezik egyrészt egyesek azt, hogy a többség cserélhet-e kormányfőt, ha úgy érzi, hogy elégedetlen vele, másik oldalon pedig bele próbálnak nyúlni a miniszterelnök mindennapi döntéseibe, akkor katasztrófa lesz belőle, és ilyen botrányokra lehet számítani.
A PSD-ALDE kormányzás elég döcögősen indult, volt egy miniszterelnök-jelöltjük, akit nem fogadott el az államfő, aztán Grindeanu kinevezése után volt egy hatalmas botrány utcai tüntetésekkel, a btk-módosítás kapcsán. Ezután viszont úgy tűnt, hogy lecsillapodtak a kedélyek, gazdasági szempontból, a mutatók szerint az ország kezdett jól állni. De hogyan látja az RMDSZ ezt a hat hónapot, amit Grindeanu kormányfőként töltött?
– Rosszul kezdett, és rosszul fejezte be. A kettő között volt egy erős kísérlet, hogy a bérezés tekintetében csináljanak rendet, mert Romániában évek óta óriási aránytalanság van a közszférában, és ez egy bátor kísérlet volt, még akkor is, ha nem teljes egészében úgy történt, ahogy mi gondoltuk volna - de nem biztos, hogy mindig nekünk van igazunk. Valóban, a gazdaság jól teljesített, van gazdasági növekedés, a munkahelyek száma is növekedett - az más kérdés, hogy ez minek tudható be, de erre a hat hónapra tehető a növekedés -, nem volt infláció, úgy tűnt, hogy gazdaságilag egy felívelő pályán van az ország, és én remélem, hogy azon is marad, és ez a kormányválság, ez a cirkusz nem fogja ezt elakasztani. Másrészt azonban elmaradtak olyan reformok, amelyekre szükség lenne, és amelyeket én kulcsfontosságúnak tartok: a jogállamiság visszaállításához, a hatalmi ágak szétválasztásához szükséges kezdeményezések elindítása, az Alkotmánybíróság döntéseinek a jogrendbe való átvezetése a büntetőtörvénykönyv és a büntetőeljárás esetében. Mert még egy olyan országot nem lehet mutatni, ahol a kormány a saját többsége által bukik el bizalmatlansági indítványon keresztül, de egy olyan országot sem lehet sehol mutatni a demokratikus világban, ahol van több mint ötven alkotmánybírósági döntés, és senkit nem érdekel, hogy azt a jogrendbe átvezesse; mindenki magasról tesz arra, hogy mit mondott az Alkotmánybíróság. Ezek elmaradtak, és ez megintcsak ennek a hat hónapnak a mérlegéhez tartozik. Tehát van jó is a hat hónapban, és olyan is, ami súlyos problémákat vet föl. Mert alapvetően abból kell kiindulni, hogy ha a jogállam nem működik – és ma Romániában nem működik –, ha a hatalmi ágak szétválasztása nem történt meg – márpedig nem történt meg, látjuk azokból az információkból, amelyek megjelennek, hogy hogyan viselkednek az erőszakszervezeteknek és a szolgálatoknak a jelenlegi és volt képviselői, vezetői bizonyos helyzetekben - akkor minden bármikor megkérdőjelezhető, a politikai döntésekről nem lehet tudni, hogy ki hozza, hol hozza, és milyen szándékkal hozza, és egyszerűen kiszámíthatatlan lesz egy demokratikus államműködési rend. Ezért mondom, hogy ezek nagyobb hiányosságai a kormánynak, mint bármi más az elmúlt hat hónapból, illetve a parlamenti többségnek is hiányossága ez. Nekünk volt néhány kezdeményezésünk, amely ezekre a kérdésekre vonatkozott, nem fogott át mindent, nem is foghatott át mindent, egyelőre azokat is a fiókban tartják, meglátjuk, hogy a következő kormány hogyan fog neki, és a következő igazságügyminiszter - aki valószínűleg az lesz, aki most is igazságügyi miniszter - elkészíti-e és beterjeszti-e azt a nagy átfogó reformcsomagot, amelyről hónapok óta beszél.
Az RMDSZ és a PSD-ALDE többség között létezik egy parlamenti együttműködési megállapodás. Sokan azt gondolták, hogy ez kötelezi az RMDSZ-t arra, hogy ilyen esetekben azt támogassa, amit a PSD-ALDE akar - nyilván ebben az esetben a Grindeanu elleni bizalmatlanságira gondolok. Miért nem ez történt, miért gondolta úgy az RMDSZ, hogy meg kell vizsgálnia azt, hogy hogyan fog szavazni ebben a kérdésben?
– A megállapodásunk nem terjed ki a bizalmatlansági indítványokra. Nekik van többségük nélkülünk is aritmetikailag, ezt a tegnapi szavazás is bebizonyította. Igaz, hogy egy nagyon gyenge többség, sokkal vékonyabb többség, mint amivel indultak decemberben-januárban, akkor, amikor a választások után a koalíciót megkötötték. De van egy többségük. A bizalmatlansági indítványról a megállapodás nem ír semmit. Ilyenkor, én azt gondolom, az a helyes, hogy lehessen dönteni, hogy hogyan járunk el, és ezt tettük. Tulajdonképpen a most kialakult válságban, vagy a múlt héten az általuk kialakított, kreált helyzetben – mert ezt nem mi okoztuk, ezt ők maguk, a saját kezükkel okozták – mi valóban tettünk egy kísérletet arra, hogy rövid idő alatt néhány kérdést elindítsunk a megoldás irányába. Ne megoldjunk teljes egészében, mert nem erről szólt a történet. Egyrészt ott volt a nyelvhasználati jogokkal kapcsolatos törvénymódosításunk az első ház szerepét betöltő képviselőházban, és ha sikerült volna most elfogadtatni, akkor a döntő házban, a szenátusban ősszel lett volna a vitája. Aztán a magyar közösség napjának, a március 15-nek a törvénye, ami első házként a szenátusban volt. És elővettük a kisebbségi törvényt, ami évek óta a parlament asztalán van, senki nem mondhatja azt, hogy ez egy újdonság, senki nem mondhatja azt, hogy erről nem volt vita, közvita, a hisztériától a racionális vitáig az elmúlt 12 évben mindent végigéltünk. Ezt vettük elő és próbáltuk meg, igaz, már a képviselőházban, döntőházként napirendre tűzni. Az igazság az, hogy ez jól is ment. A koalíció mindkét vezetője teljesen nyitott volt, azt néztük meg, hogy hol vannak azok a pontok, ahol kompromisszumot kell kötni – mindig vannak ilyen pontok. A március 15-i törvénnyel kapcsolatosan nem volt semmiféle fenntartásuk, sem Tariceanunak, sem Dragneának. Annyi volt, hogy a szabadnapot illetően ne úgy fogalmazzunk, hogy kötelezően szabadnap, hanem úgy, hogy az alkalmazó adhat szabadnapot. Így van a tatárok vagy a romák napjáról szóló törvényben is, meg más nemzeti közösségek törvényében is, tehát egyáltalán nem lóg ki a sorból. Egyáltalán nem volt semmilyen észrevételük, problémájuk. A 215-ös törvény módosításával az anyanyelvhasználatra vonatkozó kitételekről beszélünk csupán, mert arra tettünk most javaslatot. Ott a 10%-os küszöböt nem fogadta el a koalíció, 15%-ban állapodtunk meg, amit én egy teljesen korrekt megoldásnak tartok, illetve bevezettük az alternatív küszöböt, ez a 10 ezer fős közösségekre vonatkozik a 100 ezer fősnél nagyobb településeken, ami Arad, Temesvár és Brassó esetében egy megnyugtató megoldást jelentett volna, és gyakorlatilag a szankcióknál akadtunk el este, de nem úgy akadtunk el, hogy összevesztünk, vagy bármiféle probléma lett volna, hanem azt mondtuk, hogy a szankciókról kedd reggelig még gondolkodunk, és meglátjuk, hogy milyen döntésre jutunk. Most is vannak szankciók, csak azok a kormányhatározatban vannak, amely a törvény végrehajtására vonatkozik. Ugyanakkor a 215-ös törvényben vannak olyan szankciók, amelyek más típusú szabálysértésre vonatkoznak, ezek mind-mind bírság jellegűek, és nem büntetőjogi kategóriában vannak elhelyezve. Azt mondtuk, hogy az összes büntetés, az összes szankció, ami a 215-ös törvényre vonatkozik, a mi logikánk szerint jó, hogyha a törvényben van, mert nem szerencsés az, hogy egyik része a törvényben, a másik része a kormányhatározatban szerepeljen. Itt megálltunk hétfőn este a beszélgetésből, hogy ezt majd kedden reggel eldöntjük. De a más kérdéseket végigbeszéltük a kisebbségi törvénnyel kapcsolatosan, valóban volt egy alaposabb tárgyalás, a kisebbségi frakcióval is, mert ők is érintettek ebben, nekik volt több észrevételük. Ami a Kulturális Autonómia Tanácsot illeti, és annak a kompetenciáit, a kompetenciákkal kapcsolatosan nem volt senkinek kifogása, a megnevezését megváltoztattuk, mert ők az autonómia szót nem tudják elfogadni, de a lényeg az, hogy kompetenciáiban, működésében minden egyes hatásköre megmaradt volna. Ahogy ezek a kérdések a sajtóban kifutottak volna, elkezdődött a hisztériakeltés. A legtanulságosabb talán az, hogy gombnyomásra, egyetlen perc alatt fel lehet a magyarellenességet korbácsolni, eszméletlen kijelentések hangzottak el, nem kell ezt nekem megismételni, és nem is ismételném meg. A 90-es éveket idézte fel az, ami hétfőn délután, késő este történt, és kedd reggelre a koalíció vezetői megtorpantak, és az erdélyi képviselői nyomására – itt nem a déliek voltak, akik rájuk nyomást gyakoroltak – visszaléptek. Tulajdonképpen, ha tévedés történt, akkor az az volt, hogy ők a tárgyalásra nem hoztak erdélyi képviselőket. Valószínű, hogy ez sok mindent megoldhatott volna, de ez nem jelenti azt, hogy a sajtó, a közvélemény egy hasonló nyomást nem gyakorolt volna. Hogy ez honnan indult? Nem tudom megmondani, de sok kétségem nincs, hogy ki képes ilyen gyorsan, egy gombnyomással felpörgetni a nacionalista, magyarellenes hangulatot. Másrészt pedig én a magam számára is feltettem azt a kérdést, hogy ha nem három ilyen fajsúlyú kérdéssel állunk elő, hanem csak eggyel, akkor milyen eredmény lett volna, lett volna ekkora hangulatkeltés? Meg vagyok győződve arról, hogy igen. Meg vagyok győződve, hogy itt nem az volt a kérdés, hogy egy, kettő vagy három kérdést teszünk napirendre, mert ezek közül egyik sem olyasvalami, amiről évek óta nem beszélnénk, amit évek óta nem tartanánk napirenden, vagy nem olyasmi, ami ne lenne összhangban az európai gyakorlattal, vagy azokkal a nemzetközi kötelezettségekkel, amit Románia vállalt. Egyik kérésünk sem szélsőséges, vagy veszélyeztetné az ország épségét, vagy a románok boldogságára törne. Ilyesmiről szó sincs. Meg vagyok győződve, hogy akár március 15-tel megyünk, akár a 215-ös törvény nyelvhasználatra vonatkozó módosításával, akár a kisebbségi törvénnyel, az eredmény ugyanez lett volna. Az ürügy volt a fontos. Ez a másik tanulság. Nyilván ez nem jelenti, és nem is jelentheti azt, hogy ezekről le lehet mondani, de azt mindenféleképpen át kell gondolni, hogy hogyan, mikor, kikkel, milyen módon próbálunk eredményt elérni. Ezek a tanulságai ezeknek a napoknak. De a legsúlyosabb, amit én nagyon sokszor szoktam mondani, hogy ilyen farizeus társadalmat, mint ami ma van Romániában, Európában nem lehet találni szerintem sehol. Azt a képmutatást, ami itt lezajlik nap mint nap, hogy az államelnök Berlinben azt mondja, hogy modellértékűen megoldotta a kisebbségi kérdést Románia, és közben ugyanakkor, amikor Berlinben ez a kijelentés elhangzik, Bukarestben magyarellenes őrjöngés folyik, hogy meghívják Ferenc pápát Romániába, és közben szétvernek egy katolikus iskolát, ezt a képmutatást, ezt a kettősséget én Európában sehol máshol nem látom. Ez egy óriási gond, Silviu Brucan valószínű, hogy hihetetlenül optimista volt más tekintetben, de ami a mentalitást illeti, és a különböző alapértékekhez való hozzáállást, abban nem tévedett, sőt, túlságosan optimista volt, bár ő nem arra gondolt, amikor azt a bizonyos húsz esztendőt mondta. Én azt gondolom, hogy itt minimum két nemzedéknyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ilyen értelemben ez a társadalom lényegesen átalakuljon.
A magyarellenes hangulatkeltésbe nem csak a sajtó kapcsolódott bele, hanem számos politikus is. Traian Băsescun igazából nem csodálkozom, de ott volt Ludovic Orban, ott volt az államfő is, aki azt üzente haza, hogy etnikai alapú autonómiáról ne tárgyaljon senki. Miért ültek fel ők is erre a vonatra?
– Engem nem lepett meg senki ezek közül. Traian Băsescuval kapcsolatban nekem az álláspontom régóta világos és határozott, én ismerem őt nagyon régóta, a kilencvenes évek végén együtt ültünk a Ciorbea- és a Radu Vasile-kormányban is, nekem újat már azóta nem tud hozni. Az én véleményem, megítélésem ugyanaz volt, mint ma, nem változott, még akkor is, ha nagyon sok bírálatot kaptunk annak idején a kollégáimmal együtt a magyar közösségtől, mert a magyar közösséget elcsábította, elbűvölte, mint a kígyóbűvölő a kígyót, a nyájaskodásaival, a közvetlen, heherésző, sörözgető, vállon veregető, barátkozó módjával, de gyakorlatilag ő sosem volt barátja, partnere a magyar közösség érdekeinek. Amikor szüksége volt szavazatokra, akkor néhány kérdésben segített, de soha nem meggyőződésből tette. Most kimutatta a foga fehérjét. Băsescuban semmi nem lepett meg. Ludovic Orbannal is ugyanaz a helyzet, mint azokkal az emberekkel, akik az identitásukkal kapcsolatban mindig bizonyítani akarnak. Ugye ő egy félig magyar, unitárius brassói ember, aki jó románnak kell, hogy tűnjön a románok előtt. Nem a pártja előtt, mert a pártja elfogadta. Ciorannak a Párizsi füzetekben van egy nagyon érdekes leírása, ő azt mondja, hogy jó román lehet bárki, egy római katolikus és egy protestáns, és neoprotestáns is, de román, mindenféle jelző nélkül csak egy ortodox lehet. Ludovic Orban abban a bizonyítási kényszerben van folyamatosan, hogy ő jó román, hogy elhiggyék, hogy ő egy igazi jó román hazafi. A későbbiekben még sokat fogunk Ludovic Orbannal találkozni, és majd ne lepődjünk meg azon, amit tenni fog, őt is régóta, már 20 éve ismerjük. Az államfő számomra megmagyarázhatatlan, mert ha valaki tudta, hogy hétfő délután miről tárgyalunk, hogy miről szól az, amit mi próbálunk elérni, akkor az ő volt, erre mérget merek venni, hogy tudta. Ő nem másod- vagy harmadkézből kapott információkat, és mégis ilyen kijelentésekre szánta el magát. Ezt nehezen tudom magyarázni, hacsak nem az a magyarázata, mint Ludovic Orban esetében.
Térjünk vissza azokra az RMDSZ-es törvénykezdeményezésekre, amelyek most lekerültek a napirendről. A mostani események hátráltatni fogják ezek elfogadását?
– Lekerültek a napirendről abban az értelemben, hogy nem kerültek szavazásra ezen a héten, de nem kerültek le a mi napirendünkről. Az ülésszak véget ér a jövő héten, de folytatódik szeptemberben, és ezeket a törvényeket át kell vinni. Az oktatási törvény módosításai is napirenden voltak, de arról nem tárgyaltunk. Azok már meg voltak beszélve, azokon már rég túl voltunk, csak most kellett volna szavazni róluk. Én azt remélem, hogy a napirenden maradnak, éss tudunk szavazni a jövő héten az oktatási törvény módosításairól. Két-három módosításunk van előkészítve, és a döntő házban vannak. A többi kérdést újrakezdjük, folytatjuk, nem mondunk le róla, megnézzük, hogy hogyan kell ezt ütemezni. A nyár folyamán egy nagyon erős kísérletet, kezdeményezést kell tennünk arra, hogy a román társadalomban még néhány olyan emberrel, aki partnerünk lehet, megpróbáljuk a közvélemény előtt megmagyarázni, hogy itt semmiféle veszély nincs. De ez nem garancia arra, hogy ismét nem nyomja meg valaki a gombot, és ugyanaz az őrület nem fog végigseperni a televíziókon, és ismét nem áll ki például a Babes-Bolyai rektora – akinek egyébként nem az a dolga –, hogy azzal fenyegesse a románokat és a magyarokat is, hogy vigyázzatok, mert a puliszka ismét felrobban. Egy rektornak, még akkor is, hogyha történész, én nem gondolom, hogy ezt a megbízatást adták akkor, amikor rábízták az ország egyik legjobb egyetemének igazgatását. Nincsen arra garancia, hogy nem hasonló módon fognak megnyilvánulni, és nyilván, hogyha 2017 őszén ezek közül a dolgok közül bármit napirendre tudunk tűzni, és elfogadjuk, akkor oké, ha nem, akkor viszont a 2018-as esztendő nem biztos, hogy erre alkalmas lesz. A kisebbségi törvény hasonló helyzetben van, és lehet, teszünk egy kísérletet az ősz folyamán, hogy ismét napirendre kerüljön. A politikában, és a mi esetünkben ez még inkább igaz, a türelem egy nagyon fontos politikai kvalitás. 12 éve a parlamentben van a kisebbségi törvény, 12 év alatt többször próbálkoztunk, és nem mondtunk le róla. A türelmünk nem fogyott még el, újrapróbálkozunk, nem mondtunk le róla. Egyelőre ennyit tudok erről mondani, meglátjuk, hogy mit hoz az ősz.
Az RMDSZ végül úgy döntött, hogy nem vesz részt a bizalmatlansági indítvány szavazásán. Az eredmények ismeretében, és a hét folyamán lezajlott politikai történéseket figyelembe véve, megerősödve vagy meggyengülve jött ki ebből folyamatból az RMDSZ?
– Hogyha nem az egész társadalomról lenne szó – ebben benne vagyunk mi is –, akkor mindaz, ami történt, az az embert vagy az elkeseredésbe taszítja, vagy nem bír megállni a röhögésből. Ez a két lehetőség van. De számomra nem az a kérdés, hogy meggyengülve vagy megerősödve jöttünk-e ki ebből. Ugyanott vagyunk, ahol voltunk ezelőtt egy hónappal, nem vagyunk sem gyengébbek, sem erősebbek. Ezelőtt egy hónappal is volt a koalíciónak többsége, és a többség mellett szükség volt a mi szavazatainkra is, azért, mert nem eléggé fegyelmezettek, maradjunk ennyiben – és finoman fogalmaztam. Most is van többségük, és ezután is szükség lesz a mi szavazatainkra bizonyos helyzetekben, mert nem elég fegyelmezettek. Nem változott meg ilyen értelemben semmi. Abban az értelemben viszont egy egyértelmű üzenetet tudtunk megfogalmazni, küldeni minden irányba, hogy a mi kéréseink, a mi követeléseink milyen jellegűek, nincs bennük semmiféle szélsőségesség, és hogy mi ezekhez évek, évtizedek óta ragaszkodunk, mert ezek a magyar közösség identitásának a megőrzéséhez kapcsolódó kérések, feltételek, és ezek fontosak, hogyha nem akarunk asszimilálódni. Márpedig én úgy tudom, hogy nem akarunk asszimilálódni. És ebben az értelemben a román politikában is mindenki világosan látja, láthatja, hogy mi a mi kérésünk, és ezek nem extrém dolgok. Szükség lesz ránk, és én azt gondolom, hogy ma nem is kérdés az, hogy a parlamentben ezzel az erővel, ezzel a 30 szavazattal mi mire vagyunk, mire leszünk képesek. Biztos lesznek tárgyalások, ők parlamenti együttműködést, támogatást fognak kérni, és nekünk ezt a megfelelő pillanatban végig kell beszélni, meg kell hozni a döntéseket. De számomra ez a kérdés nem úgy tevődik föl, hogy ma erősebbek vagyunk vagy gyengébbek. A politika a mi szempontunkból ebben a pillanatban, és a következő 1-2 esztendőben biztos, hogy nem arról fog szólni, hogy nagyobb a bicepszünk, vagy kisebb, hanem, hogy kitartóak vagyunk, racionálisak vagyunk akkor, amikor kell, hogy elkötelezettek vagyunk, és hogy megpróbáljuk a jogállamiságot helyreállítani, vagy nem. Számomra a következő időszaknak a legnagyobb kihívása, a prioritások élén álló legfontosabb kérdés, akárcsak eddig, az elmúlt fél évben volt, az az, hogy a jogállamiságot vissza tudjuk-e állítani, vagy nem. Hogy képesek leszünk a hatalmi ágak szétválasztását alaposan átgondolni, vagy nem. Hogy a politikai döntéseket a politikusok hozzák meg, vagy sem. Hogyha ezt dűlőre tudjuk vinni, akkor azt gondolom, hogy egy csomó más kérdést sokkal nyugodtabban lehet megbeszélni, sokkal nyugodtabban lehet végigvinni. De ezt a két alapcsomagot nem lehet, és nem is szabad egymástól teljesen szétválasztani, szétszakítani.
Nem romlott meg a PSD-ALDE és az RMDSZ viszonya ezen a héten? Hiszen a PSD-ALDE levette napirendről az RMDSZ által fontosnak tartott törvénytervezeteket, az RMDSZ meg nem támogatta a bizalmatlansági indítványukat.
– Nem, ilyesmiről nem tudnék beszélni, hisz amikor azt láttuk, hogy ők nem merik vállalni, megtorpantak, akkor azt mondtuk: rendben van, visszább léptetek, mi is visszább lépünk. Nincs harag, nem tépjük le egymásról a ruhát. Én bennük a jó szándékot láttam, hihetetlen volt, ahogyan hétfőn pillanatok alatt megegyeztünk abban, hogy ezt a három kérdést napirendre tűzzük, és megpróbáljuk bevinni a plenáris ülésre. Ennek a felismerésnek a hátterében ott áll az a hihetetlenül sok beszélgetés, amit az elmúlt években külön-külön és együtt is folytattunk a román politikusokkal, és nem csak a két pártelnökről van szó. Próbáltuk megmagyarázni, hogy a mi törekvéseink mire vonatkoznak, miért fontosak, és miért nem veszélyeztetik Romániát. Tehát ebben az értelemben nem kellett nekünk összevesznünk, és ők is értették, hogy mi is egyet visszább lépünk, és nincs az ég egy adta világon semmi baj. Az, hogy az ellenzéki oldalon nincs akivel szóba állni, a legapróbb kérdésben sem normálisan asztalhoz ülni és beszélni, ez nem rajtunk múlik, nem a mi problémánk.
Kik vannak ott? Ott van egyrészt Basescu és a pártja. Ők egy nagyon éles, nacionalista retorikát választottak abban reménykedve, hogy az nekik hoz majd szavazatokat. Ezt tették 2016-ban is, és a Basescu 10 éves mandátumával és az ő ismertségével is alig lépték túl az 5 százalékot. Azért ezt is érdemes végiggondolni, hogy mi mivel jár. Másrészt ott van a liberális párt, amely keresi saját magát, és nem nagyon találja. Most van egy olyan pártelnök, akinél arrogánsabbat keveset láttam. Végignéztem, ahogyan szerdán végigvonult a folyosókon, mint egy gúnár, és utána ment a sok liba. Ezt érdemes a felvételeken még egyszer végignézni, hogy valahol még az európai politikában lát-e ilyesmit valaki. Elképesztő és elkeserítő volt, ahogy ezt a tegnap végigjátszották vizuálisan. Hogy mi van tartalmilag, azt mindenki látja, azt nem kell nekem magyaráznom. És van egy USR, amelyről nem tudjuk, hogy honnan jön, hová megy, és mit akar. És ők maguk sem nagyon tudják, hiszen a saját pártelnöküket kizárták, aztán mégsem zárták ki, aztán visszahívják, nem hívják vissza. A 6,5 százalékunkkal, úgy tűnik, hogy mi vagyunk a legbiztosabb pont a parlamentben. Tőlünk nem mennek el, hozzánk nem jönnek. Amikor mi valamiről döntünk, akkor biztos, hogy ahhoz mindenki ragaszkodik, és mindenki egy irányba húzza a mi közös szekerünket. De a 6,5 százalékunk nem elég, hogy egymagunkban eldöntsük az ország sorsát, mindig valakivel kell tudni beszélni, le kell tudni ülni az asztalhoz. Ebben a pillanatban nem túl tág a paletta, hogy szemelgessünk és választgassunk, hogyha ez nem tetszik, akkor visszatesszük a polcra, és leveszünk egy másik csomagot. Ilyen értelemben a mozgásterünk mégiscsak behatárolt. A kormánykoalícióval kell megoldásra jutnunk, parlamenti párbeszédre, együttműködésre, amiből születnek eredmények. Akkor is, amikor a nagy összképről van szó, és akkor is, amikor a mi sajátságos kérdéseinkről van szó. Mert én a közeljövőben nem látom, hogy Basescuval és Orbannal mi zöld ágra tudnánk vergődni.
Létezett olyan forgatókönyv is, hogy Grindeanut támogatja az RMDSZ ebben a kérdésben? Úgy tudom, hogy tárgyaltak a miniszterelnökkel is.
– Ilyen forgatókönyv nem létezett, de nem is létezhetett. Ők megkerestek, és leültünk és beszélgettünk. Inkább meghallgattuk, hogy mit gondolnak a világ sorsáról, az ország jövőjéről. De az ő támogatásuk, ebben a formában nem merülhetett fel, mint ahogy az sem, hogy Dragneát támogassuk. Ez a történet nem arról szólt, hogy mi Dragnea vagy Grindeanu mellé állunk. Valóban volt és van két elv, az egyik a többségi elv, míg a másik a ne avatkozz bele más pártok belső dolgaiba, de mihelyt ők behozták a parlamentbe, és szavazással oldották meg ezt a belső vitát, akkor bárhogyan döntesz, beleavatkozol. Akkor is beleavatkozol, ha bemész és szavazol, és akkor is, ha kívül maradsz. Bár talán az kevésbé beavatkozás, hogyha nem szavazol, és azt mondod, hogy döntsétek el ti, hogyan oldjátok meg a belső konfliktust. A Grindeanuék elképzelése igazából megfoghataltan volt. Inkább arról szólt, hogy akkor most ha mi maradunk, keresünk minisztereket, majd a nyáron kormányozgatunk, a parlament amúgy sem ülésezik, nincs többségre szükség. Megszervezzük a PSD-kongresszust, leváltjuk a vezérkarát, s ősszel majd lesz egy új PSD-elnök, lesz egy új többség, de hogy ez miként fog történni, azt senki nem tudta megmondani. Azt gondolom, hogy ez egy eléggé kockázatos és utopisztikus elképzelés volt. Ezt mutatja az is, hogy ők nem tudtak átállítani a saját pártjukon belül maguk mellé senkit, vagy olyan mértékben végképp nem tudtak átállítani embereket, hogy azt a perspektívát fel tudják rajzolni maguk előtt és a pártjuk előtt, hogy ők a pártot megreformálják. Én nem akarok belemenni, hogy ki honnan jön, nem az én dolgom, az a Szociáldemokrata Pártnak a dolga, az ő közösségüknek a dolga, az ő választóiknak a dolga, de velük ennyit beszéltünk. Nem volt egyéb olyan dolog, amiről beszélhettünk volna. Meghallgattuk őket, mert kértek egy találkozót hétfőn reggel. És nyilván Victor Ponta esetében ott volt az a hihetetlenül erős revansvágy a mostani pártelnök felé, ami érezhető volt Victor Ponta magatartásában, amiatt, hogy őt annak idején a párt éléről, a kormány éléről félrelökték. Ő azt mondja, hogy ennek az egyik mozgatója az maga Liviu Dragnea volt, és ő most úgy érezte, hogy bosszút állhat. Erre nem lehet alapozni hosszú távú országpolitikát, nem lehet erre jövőképet építeni, hogy bosszút akarok állni valakin. Gyakorlatilag számunkra a kérdés nem úgy tevődött fel, nem is tevődhetett fel, hogy Grindeanura vagy Dragneára szavazunk, ez nem a mi dolgunk, az a PSD-sek dolga.
Mi várható ezután? Ugye hamarosan lejár a parlamenti ülésszak, kezdődik a nagy nyári vakáció. Gondolom, azért nem fogunk miniszterelnök és kormány nélkül nekifutni a nyárnak?
– Biztos, hogy nem. Ha minden az elképzelések szerint megy, akkor jövő héten csütörtökön-pénteken lehet szavazni a kormányról. Amennyiben nem lehet, akkor rendkívüli ülésszak lesz, és ezzel sincsen semmi baj. A parlamentet össze lehet hívni rendkívüli ülésszakra, s majd a rendkívüli ülésszakon eldöntik. Mindez nagyon nagy mértékben függ attól, hogy mi történik a következő egy hétben. Attól függ, hogy milyen miniszterelnök-javaslattal mennek a koalíció vezetői az államfőhöz, hogy az államfő elfogadja-e azt, és akkor nem telnek a napok vagy hetek, vagy pedig vissszaküldi. Ez az egyik kérdés, a másik pedig az, hogy az államfő elkezd-e poltikai játékokat játszani. Ezt nem tudhatjuk. Én nem tudom ebben a pillanatban. Ha elkezd politikai játszmákba belemenni (én ezt is elképzelhetőnek tartom), és azt mondja, hogy kaptatok egy sanszot, hat hónap után szétvertétek a saját kormányotokat, nem tudom, hogy hat hónap múlva nem lesz-e újra egy ilyen helyzet, és akkor nézzük meg, hátha van egy másik többség, egy nemzeti egységkormány stb., és akkor kezdődik a bál. Az viszont már egy bonyolultabb történet. Nem vagyok biztos, hogy az államelnök egy ilyen kalandba beleviszi az országot. Inkább azt gondolom, hogy nem. Amennyiben a koalíció vezetői képesek lesznek egy olyan miniszterelnök-jelöltet találni, akit az államfő az ő egyébként teljesen normális kritériumai szerint elfogadhatónak tart, akkor azt gondolom, hogy egy héten belül be lesz iktatva az új kormány.
