2017.06.17.
Sabin Gherman, Fotó: Tókos Levente
Bérbe vettünk egy repülőgépet, és politikusok seregei vonultak fel a fogadására. Nagy Egyesülésnek keresztelték el, mintha a szárnyas fémszerkezet egy (újabb) érv lenne a dákok és románok kontinuitása mellett…
Végül is a Taromnál ez a névadás indokolt is lehet, az ott dolgozók csaknem fele rokonságban áll egymással, tehát el lehet mondani, hogy ez a szerencsétlen állami vállalat egy helyre, testi-lelki egységbe gyűjtötte őket.
Mégis, hogy a fenébe lehet ilyen névre keresztelni egy repülőt? – a következő Boeingeknek Ilyen a román, ha kirúg a hámból, Mi románok vagyunk, Mária, drága Mária vagy Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból lesz a nevük?
Amikor a szabadság csak szabadon kapható banánon és automatás kólán alapszik, amikor a demokráciánk Isztambulból hozott farmerrel és szerbektől érkező Vegetával kezdődik újra, nem kellene csodálkoznunk az identitás e bárdolatlan világgá üvöltésén, ezen a tüntető kínlódáson. Ha gúnyt akarsz űzni egy eszméből, mázold fel az összes kerítésre, ahogy Funar csinálta a kukákra pingált trikolórral. Emlékeznek még, mennyire gyűlölték Raţiut, amikor ez a szokmányos és csokornyakkendős ember megmondta a magáét demokráciájukról?
Emlékeznek még az 1989 utáni legfőbb pedigrére, az akkori csúcsideológiára: a szójás szalámira? Tisztességes önvizsgálat nélkül léptünk túl azon az egész pattanáson, eldiskurálgattunk egy kicsit a témáról egy miccs és egy sör mellett, és kész – „Gyerünk, asszony, tisztítsd meg a sártól a bakancsomat, és add a trikolóros nyakkendőt, mert bemegyünk Jeurópába! Gyerünk, mert mingyán behúzok egyet, te Doina!”
Rondán hangzik, ugye? Söpörjük szőnyeg alá, nem igaz? Lassacskán felépítjük magunknak az éretlen nemzeti brandet, amely éppen csak kijutott a törzsi görcsök időszakából, dühösen, amiért a világ nem vereget vállon amolyan eurofurcsaságként, amely hajbókol a nagyobbak előtt, de fennhordja az orrát, ha megérkezik putrijába.
Ha tovább folytatódnak ezek a hülyeségek, akkor azt hiszem, szomorú év lesz 2018 – országútra pattannak majd a hazafiak, és átkelnek a Kárpátokon, hogy elmagyarázzák nekünk, erdélyieknek, mi a helyzet Erdéllyel, a bánságiaknak, hogy mi a helyzet Bánsággal, a bukovinaiaknak pedig, hogy mi a helyzet Bukovinával.
S mit fogunk ünnepelni? Hogy már repülőket bérelgetünk (amelyek időnként le is zuhannak – szerk. megj.), miközben tengelytörő földutakon járunk? Vagy hogy még az európaiaktól alamizsnaként kapott pénzből sem vagyunk képesek kórházakat építeni? Vagy hogy a haza jövendőbeli védelmezőinek csaknem fele funkcionális analfabéta?
Tudom, én vagyok a búval bélelt, aki állandóan a nagy nemzeti sistergéssel szemben károgok – de ha a fiad azt állítaná, hogy bújja a tankönyveket, miközben kerüli az iskolát, te legyintenél rá, hogy sebaj, a tanárok a hibásak? Az igazságot ki kell majd mondani – egyetlen gyógyír lesz –, ha a pilóták émelyegni kezdenek odafent a hurkoktól.
Előbb vagy utóbb össze kell majd vetnünk terveinket eredményeinkkel: elővesszük a papírosokat, és terepre megyünk, méterről méterre. Meg kell majd néznünk, hogy ez a Boeingre írt Egyesülés azt jelenti-e, hogy szavazással mentjük meg a korruptakat a korrupcióellenes ügyészségtől, s a nemzeti lagzi több millió köbméternyi erdő tarvágását is jelenti-e minisztériumokban suttyomban aláírt engedélyekkel. Nézzük csak meg, fiacskám, mi az a Nagy Egyesülés a féltéglás melldöngetéseken túlmenően – és nem, nem a történelmet vitatom, hanem annak magánosítását; és jogosan lehetek csalódott, hogy az a Nagy Egyesülés, amelyről annyit írnak a tankönyvek, csak területeket és lakosságot vesz számba, de értékeket, elveket, végig vitt projekteket egyáltalán nem.
Azt fogod mondani, hogy ezek csupán metaforák, hogy legalább a látszat kedvéért megoldást is kellene sugallani – rendben: adj tíz nagy projektet a következő 10, vagy 30, vagy száz évre, és ígérem, hogy akár fűbe is harapok értük. Hallottál tíz nagy projektről? Oktatás? Egészségügy? Kultúra? Öntözések? Infrastruktúra? Adott valamilyen támpontot bármelyik politikus? Például a manelés Vaslui megyei kormánymegbízott, egy helyi kiskirály veje vagy a romániai köztisztviselőket irányító hölgy, aki nemrég még bugyiban tájékoztatott a várható időjárásról? Soroljam elitünket? Mifene, talán ők is szerepeltek a gyulafehérvári kiáltványban?
Tegnap Károly herceget láttam a tévében – emberekkel parolázott, beszélgetett, és nem rendőrautók villogója világította be az arcukat; hasonlítsd ezt ahhoz a menetoszlophoz, amellyel Gabriel Oprea volt belügyminiszter járt kocsmázni.
Szintén a tévében láttam egyik erdélyi házát, amelyet a világsajtó a világ legvagányabb helyeivel tart egy rangsorban – hasonlítsd csak össze a teleormani ravaszdi (Liviu Dragnea szociáldemokrata elnök ) villájával.
Nagy-Britannia trónörökösének kell idejönnie, hogy meggyőzzön bennünket, ez lehet Európa – talán utolsó – nyugodt helye, mert a mieink folyamatosan a hülyeségeikkel (falevél-, birka-brand) tartanak lázban bennünket?
Vagy inkább Szingapúrról meséljek? Néhány évtizede még csak egy nagyobbacska halászfalu volt, amíg össze nem dugták a fejüket, miként kerülhetnének egy sorba a civilizált világgal.
A terv pedig egyszerű volt: idevonzzuk az intelligenciát, befektetünk az oktatásba és az egészségügybe, s e legkevésbé korrupt országban az állam képviselői folyamatosan hangsúlyozzák, hogy a törvény szigorú betartása és a korrupcióval szembeni intolerancia továbbra is nélkülözhetetlen. Hol van most Szingapúr?
És hol vagyunk mi? Odajutottunk, hogy azt állítjuk, Ceauşescu iskolái voltak az igaziak, miközben a maradék intelligenciát ügyeskedővé, ravaszkodóvá züllesztettük; hozzászokunk, együvé vásunk minden hitványsággal, már verjük a mellünk, hogy magunk is leülnénk két-három esztendőt néhány millióért, akár politikusaink – és ez a legrosszabb: hasonlítani is kezdünk rájuk.
Rondán hangzik mindez, igaz?
Péntek van, sisteregnek a grillek, hoci ide, te Doina, azt a flekkent, hagyd a fenébe az újságot; hűű, micsoda hurkokat vet az a masina odafent, anyááám....
(România Liberă/E-ERS) Háromszék
