Hollai Hehs Ottó 2022. január 28.,
A kilencvenéves Vadász Ernőnek
Régi idők régi olvasmányai közül jut eszembe a történet, mikor a tanyai kisfiú elvégzi falujában az elemit, aztán felkerül a városba, leérettségizik, egyetemre jár, végül visszamegy falujába, hogy ott nevelje, tanítsa a gyerkőcöket. Ideális mese, sajnos elég ritka, hiszen akik „felkapaszkodnak”, nem szívesen térnek vissza szülőhelyükre. Változó világunkban a kérdés még határozottabban felszínre került, hiszen az Unió nyitott határai „nagy lehetőségeket” biztosítanak az évtizedekig elzártan élő kelet-európai fiatalok számára. Vannak azonban kivételek.
Ez a gondolatmenet foglalkoztat, amikor régi, kedves Ernő barátomat köszöntöm, aki pár nap óta, életének kilenc évtizedét tudhatja maga mögött.
Óriási idő, hiszen ez majdnem egy teljes évszázad. Vadász Ernő hosszú élete kivételes volt, minden szempontból „formabontó”. A K. G.-ben kezdte, de már a Magyar Vegyes Líceumban fejezte be a gimnáziumot, aztán irány Bukarest, és az ICF (testnevelési főiskola) elvégzése után vissza Aradra, ahol a helyi gimnáziumban nyugdíjazásáig tanította a testnevelést. Nem ismerem pontosan városunk tanügyi statisztikáit, de úgy tudom, a magyar iskolákban ilyen hosszú tanítási időt egy tanár sem mondhatott magáénak. Persze ezeket az adatokat Aradon minden magyar tudja, de Ernő a románok körében is népszerű volt. Újat nem is mondhatok, hiszen pár nappal ezelőtt már jócskán részesült a kiérdemelt jókívánságokból és dicséretekből.
Nehéz az öregség, főleg nehéz visszaemlékezni az elveszített hozzátartozókra és a sok jó barátra, akikkel együtt kezdtük az életet, de vigasztaló és nagyon szép a még élő „régiekkel” összejönni, beszélgetni velük és róluk.
Ernővel kb. egy időben kezdtem sportolni. Sok mindent megpróbáltunk, ő is, én is, aztán találkoztunk a „kosár alatt”. Ernő tornatanár elődje, Willer Elemér (Isten nyugosztalja) „hozta be” a kosárlabdát Aradra, ott kezdődött a mi giminkben. Jó tanár volt, szerettem, egy időben egy csapatban játszottam vele (mindig veszekedtünk). Stílusa régi módú volt, de aztán jött a „frissítés”, ha jól emlékszem, 1948 nyarán, az aradi Killik Laci hazajött vakációra Pestről, és lejött hozzánk a tornaterembe, nézte, hogy dobálunk, és nevetett. Ő tanított meg minket az egykezes dobásra, és más elemi „trükkökre”. Willer az őszi iskolakezdéskor csak ámult, bámult. (Killik Laci mint a magyar női válogatott edzője a magyar kosárlabda sport egyik nagy neve lett. 88 évesen hunyt el 2016-ban.)
Szép régi idők, de sok a szomorúság, ha Lukács Pityu, Komlódi Johny, Vass Guszti, Bochdánovits, Taugner Aurel és a többiek jutnak eszünkbe. Arad kezdő kosarazóiból talán csak néhányan élünk még, de szétszóródva a világban. (Néha még lejárok a közeli parkba „dobálni”, szellemeik ott vannak körülöttem.)
Ernő más volt, mint én, sok mindenért csodáltam, és irigyeltem. Állhatatos, kitartó, nyugodt természetű, ezek nálam sokszor „hiánycikkek”.
Mindezt személyesen is elmondhattam volna, miért is írok most erről, hiszen az aradiak jól ismerik a „tornatanárt”. Igen, de van valami, ami talán mindennél fontosabb, és e sorokat olvasván talán egy-két fiatal elgondolkozik. Nem mindig igaz, hogy senki sem próféta a maga hazájában. Ez tipikus magyar közmondás, talán jogos, nem vagyunk „túlságosan” összetartó nemzet. Vadász erősíti a kivételt, otthon maradt, sok ezer magyar fiatal testét, lelkét nevelte, jó irányba. Jó volna, ha példakép lehetne, mert most minden attól függ, hogy ezt a példát fiataljaink követik-e majd a következő években, évtizedekben, vagy marad az elvándorlási láz.
Ernő, sok mindenre visszaemlékszem, de talán ez most nagyon fontos. A Teremtő tartson meg még sokáig.
Ölel a régi barát,
Ottó
