Maszol 2022. április 28.,
Nyolcvankilenc éves korában elhunyt Horváth Arany író, újságíró, közölte Facebook-oldalán lánya, Panek Kati színművésznő.
Horváth Arany Magyarózdon született 1932-ben, Kolozsváron érettségizett, tanulmányait a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán folytatta. Első írása 1953-ban az Utunkban jelent meg. 1964–1994 között a Művelődés kolozsvári szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese. Interjúit, publicisztikai írásait, társadalomrajzi riportjait a Dolgozó Nő, Új Élet, Igazság, A Hét közölte. "Ajándékként magamnak és Ózdnak" cím alatt édesapjára, Horváth István költőre, íróra emlékezett, olvasható a Wikipédia szócikkében.
További művei:
Ember a havason (tévéjáték, 1978),
Fába faragott balladák (riportkönyv, Bukarest, 1983),
Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz (életrajzi elbeszélés, Budapest, 1985),
Kalodaének (balladák prózában, Budapest, 1993),
Kökény a hóban (riportkönyv, Kolozsvár, 1995),
Elrabolt méltóság (két kiadás, Kolozsvár, 1999),
A csillagok nem álmodnak (Kolozsvár, 2002),
Halálmadár szállott a kútgémre (Kolozsvár, 2008).
Szerkesztőségi megjegyzés:
Megrendűlve kaptuk a hírt, hogy Horváth Arany író barátunk eltávozott az élők sorából. Sokáig gondolkoztam azon, hogy jogom lehetne a megszóllalásra, de döntöttem hiszen sokkal többet megérdemelt mint, amennyit kapott az élettől...
Több éves együttműkődésemre az Erdély Gazda szerkesztőségében kellemesen emlékszem, mindig felvidított, s annak ellenére, hogy az elvállásunk nem éppen a legkellemesebb emlékeket hagyott hátra, ismeretségünk "terméke" az Erdélyi Gazda mindig is megmarad az utókor számára.
1994-ben felkértem, hogy legyen az Erdélyi Gazda társfőszerkesztője kissé meglepődött, de elfogadta. Amikor a Kertbarátok Lapjával összekötöttem akkor mindkét lapot Tótfalussy Bélával együtt vitték tovább. Ezidőtájt a gazdalap főszerkesztése, majd az RMGE sajtófelelős alelnöksége annyira felvillanyozta, hogy rövid idő alatt, három könyve is megjelent. Sok alkalommal sikeres író-olvasó találkozókat szervezetünk. Úgy az Erdélyi Gazda szerkesztősége mint írói munkássága hasznos volt mindannyiunknak.
Igaz sokszor és sokat vitatkoztunk, de mindig meghallgatott és ha lehetett együtt mentünk több éven át a lapterjesztés vagy más szerkesztőségi tevékenységek idején. Amikor az édesapja emlékére szerette volna megalakítani a Horváth István Alapítványt azonnal melléálltam, annyira, hogy a hiányzó összeget is átadtam volt. Akkor kinevezett alapítványi titkárnak, de azután elmaradt a tervezett közös munka, mert arra kért, hogy adjam át a tisztséget az ózdi tiszteletesnek.
Sajnáltam, hogy végül is nekem lett igazam és miután engem "eltanácsoltak" a cégem által kiadott Erdélyi Gazdá-tól, (amibe nagyon sok pénzt beleőltem) az Ő társasságát is nélkülözte az akkor megújult RMGE vezetés.
Idővel belátta, nekem volt igazam. Barátok maradtunk, és csak az utcai találkozások alatt sikerült szivélyesen elbeszélgetnünk. Egy kávé mellett mondtuk el az éppen megtörténtekről a véleményünket...
Nyugodj békében, álmod legyen csendes!
Öszinte részvétünket fejezzük ki a Családjának. tisztelettel Horváth I. Zoltán
Horváth István:
Felgyújtja a lányom
Úgy képzelem magam,
mint régen a réten,
nád és szederindák
fonadékát tépem.
Nádként sűrűsödnek,
zizegnek a percek,
melyek harminckilenc
esztendőmből keltek.
És a nádszálak közt
annyi álmom, vágyam;
kötelődzöm bennük
– sok szederindában.
Fel kéne égetni
a nádast, a múltam,
hogy a pernyéjéből
sudáran, újultan
szálfák nőjenek ki
égre bomló ággal,
újízű gyümölccsel,
lángpiros virággal.
Fel kéne, de félek,
én is beleégek…
Négy évtized körül
lassul már az élet.
Fülemet elzárom
zörgő múltam elől.
Törtetek kifelé.
Ritkul a nád elöl.
Megvérzik a kezem,
elakad a lábam,
de a csapás tágul,
szélesül utánam.
És mire kiérek,
felgyújtja a lányom.
Lobogó szoknyával
jön át a parázson.
(1948)
