2012. április 06. Csép Sándor
- mondtad azon a reggelen, amikor meghalt Édesanyám. (Aznap délután nekem kellett volna bemutatnom valamelyik könyvesboltban frissen megjelent kötetedet, a Sündisznóállás-t).Az idézett mondatot vigasznak szántad. Bár látszólag nem a gyász fájdalmából szabadító kijelentés, állítás volt, hanem a rádöbbentő, az élet felelősségére döbbentő figyelmeztetés. Magammal hordozom azóta is, és időről-időre levonom belőle a megfelelő következtetést.
Most, amikor komor robajjal hullanak koporsódra a Kismező utcai temető hantjai, Te már ama másik dimenzióból tekintesz a végtisztességtevőkre és legszívesebben visszaszállnál, hogy kisimítsd a ráncokat az arcokon s letöröld a könnyeket. Mosolyoddal reményt adnál azoknak, akik nem tudják még, amit Te már régóta tudsz, hogy a látszat ellenére ez nem a vég. Hogy nincs is vég, de van öröklét, ahova Te már megérkeztél és ahol már egész közel vagy korábban átköltözött szeretteidhez, sőt, együtt vagy velük, a drága gyermekkel, az évtizedek óta nem múló gyötrelemmel hiányzó Évikétekkel is. Biztos együtt vagy már Elek apóval, a jóságnak Hozzád hasonló lovagjaival, azokkal, akiknek szívében annyi a szeretet, hogy másoknak is juttatnak belőle.
Tudod, Sándor, – akarom mondani FODOR ÚR –, nemrég a Léthe egyik mellékfolyójába csusszantam s a Kháron ladikja felé kezdett sodorni az áramlat, de mint halálközelben annyiszor, most is szerencsém volt. Már ha ez szerencsének nevezhető... Amit mondani akarok, az az, hogy emiatt a „befürdés” miatt nem lehettem ott a Téged búcsúztató szertartáson. De én nem is akarok Tőled búcsúzni, és jelen epistolámat se tekintsd valamiféle megkésett siratónak. Mondom még egyszer: nem akarok búcsúzni azért sem, mert a két dimenzió és létforma között, amelyekben mi most külön-külön leledzünk, van átjárás, kommunikáció és az is lehet, hogy gyakrabban fogunk találkozni, mint az Erzsébet úton, vagy valamelyik szerkesztőségben.
Én most itt vagyok Kolozsváron a Sétatéren az Óriás Platán alatt, ahol anyukák, óvó- és tanítónénik gyakran mesélnek pajkos apróságaiknak az immár halhatatlan Csipikédről, megidézik megannyi kedves teremtményedet. Legfrissebb hírek szerint Csipikét a Halhatatlan Mesehősök Klubja örökös tagjává választotta. Egyre népesebb lesz ez a városi kiserdő, jobban mondva Nagy Park a szőke Szamos és a Malomárok között. Ha segítenél, én is gyarapítanám ezt a társaságot egy igen derék „játzó személy”-jel, akinek neve Bojtos Fülöp és fajtájára nézvést mókus. Itt lakik a közelben, a Színháztéren egy sudár fenyő rejtekében. Személyes és közelebbi megismerkedésetekre remélem hamarosan sor kerül.
Élve azzal a gesztusoddal amellyel évekkel ezelőtt kitüntettél és barátoddá fogadtál: maradok ama régi szeretettel,
