http://telgisz.gportal.hu/gindex.php?pg=26741298
Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
"Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.
(1942)
ERDÉLY
A mi anyánk,
Erdély
nehéz szívűnek szült meg.
Három itt élő nép kincsét,
fájdalmát, büszkeségét,
fenyők nem alkuvó
gerincét,
folyók szilajságát,
gyönyörű dalok
csillogását
adta számunkra
úgy, amint megfogant
a Történelem útvesztőiben.
Így bízta rám magát
másnyelvű testvéreim közt.
A Maros, az Olt s a két Küküllő
keresztvizébe magyarul mártott;
románul a románt,
németül a szászt,
gyermekeiként egy keresztvízbe
a mi anyánk
Erdély.
Egyformán oltotta magát szívünkbe
a mi anyánk:
Erdély.
http://users.atw.hu/magyarozd/horvath.htm
Magyarózd híres szülötte Horváth István (1909. Magyarózd - 1977. Kolozsvár) az erdélyi költészet egyik klasszikusa, a népi költészet képviselője. Jékely Zoltán fedezte fel paraszti őstehetségét, irodalmi műveltségét autodidaktaként gyűjtötte be. Az elkötelezett, a plebejusi szemlélet védelmezője. A háború utáni években maga is megpróbál a szocialista realizmus kánonjainak megfelelni, de aztán felhagy vele. A költészet mellett prózaírói munkássága is figyelemre méltó, megírja szülőfalujának lírai monográfiáját (Magyarózdi toronyalja), népköltészeti gyűjteménye forrásértékű. Tragikus a halála: egy ittas belügyi tiszt elgázolja fényes nappal az úttesten. Horváth István szülőháza ma is vonzza a látogatókat.
