Nagyon meglepődhet az olvasó ha e lentebb közzétett cikket olvassa, s amelyet a Tanács úr úgy írt meg, hogy elég kevés információra tett szert. A nagy gazdaságról ír, amelyben 4-5000 hektár területet művel meg egy kis létszámú gazdafarm, de... A cikkben említett tömegtermelés nem mindig célravezető, még az európai támogatások esetében sem, mert azzal a nyugati gazdatársadalomnak konkurenciát teremtene a magyar latifundum rendszer. A vidéken élők gazdaszelleme volt megnyírbálva és emiatt aztán nincs is lehetőség a kezdeményezésekre.
Számítások vannak, amiből kiderülhet, hogy egy családi farm fent tartásához legalább 150-200 hektárnyi területre van szükség. Ez dombvidéken lecsökkenhet 30 - 50 hektárra. A cikk végén elhangzik egy olyan kijelentés, amire viszont érdemes odafigyelni: a külföldiek földvásárlási hajszájára gondolunk, aminek a földvásárlási tilalom-moratórium eddig gátat vetett.
Nem tudni milyen gazdasági érdeket értene a cikkíró, de a 4-5000 ha területen megtermelt gabonát nagyon nehéz lenne raktárba úgy helyezni, hogy azt akkor lehessen eladni mikor ára van a terméknek. Igy, amit nyerne a nagy gazdaság a modern gépekkel, elvesztené a raktározás hiánya miatt, A TÉSZ-ek nem voltak megfelelően kigondolva és szerintünk egyelőre csak a szociális szövetkezésekkel lehetne a vidéken élők sorsán, életminőségén javítani, de lássuk a cikket:
Nem tudni milyen gazdasági érdeket értene a cikkíró, de a 4-5000 ha területen megtermelt gabonát nagyon nehéz lenne raktárba úgy helyezni, hogy azt akkor lehessen eladni mikor ára van a terméknek. Igy, amit nyerne a nagy gazdaság a modern gépekkel, elvesztené a raktározás hiánya miatt, A TÉSZ-ek nem voltak megfelelően kigondolva és szerintünk egyelőre csak a szociális szövetkezésekkel lehetne a vidéken élők sorsán, életminőségén javítani, de lássuk a cikket:
2012. április 11.Forrás: nol.hu
Ha csak a gazdasági szempontokat nézzük, nincs hatékonyabb a nagybirtoknál. Egy-egy alföldi nagyközség 4000-5000 hektáros határát néhány nagy teljesítményű, jelentős uniós támogatással beszerezhető géppel meg lehet művelni. Alig kell hozzá ember.
Jó ideje nem érvényes a korábban sokat hangoztatott összefüggés, hogy a gabonát „bőrbe kötve”, vagyis állatokkal feletetve, hús formájában érdemes értékesíteni. Már nem érdemes kukoricával etetni a sertést – az elszegényedő piacon az az állattenyésztő él még meg, aki olcsó, silány melléktermékekkel takarmányoz.
A kiszárított parasztsonka harminc százalékot veszít a súlyából – a páclevekkel feljavított silányabbat az eredeti súlya 110-120 százalékán lehet eladni. A világon – Nyugat-Európa néhány gazdag, a mezőgazdaság egyedi támogatására képes országát leszámítva – a nagybirtok, a tömegtermelés felé halad a gazdaság. A latifundium önmagában is rendkívül nyereséges – az Európai Unióban a területalapú támogatás ezt a profitot még tovább növeli.
A mezőgazdasági nagybirtok a történelem során mindig újraépítette önmagát, ha a politika el nem térítette a folyamatot. Az 1945-ös földosztás idején kapott parcellák egy részét az évtized végére eladták a földhöz juttatott zsellérek. A termelőszövetkezet politikailag kontrollált nagybirtok volt, ahol nagyon erőteljes belső újraelosztás működött.
A több ezer hektárnyi terület jövedelméből ma is sokkal több falusi embert el lehetne tartani, ha nem néhány ember kezében halmozódna fel a vagyon és a hozama. Azzal, hogy a termőföld is bekerült a tőke szabad áramlásának körébe az Európai Unióban, Európa tőkeerősebb nyugati fele majdan a földet is felvásárolhatja a posztkommunista országokban – ugyanúgy, ahogyan felvásárolta az ipari üzemeket, a természetes monopóliumokat, a víz-, gáz-, elektromos szolgáltatást.
Magyarországon egyes-egyedül Budapest és környéke gazdasági teljesítménye nő – az összes többié, beleértve Fejér és Győr-Moson-Sopron megyéét is – különböző mértékben, de csökken. A központi régió olyan, mint a kisgömböc: minden erőforrást magának tart fenn. Nincs sem önkorlátozás, sem ebből következő területi kiegyenlítődés.
A vidék viszont nem képes sem tőkét, sem politikai erőt felhalmozni. A nagyok és erősek gátlástalan önzése kiválóan működik ebben a társadalomban – a közepesek és gyönge közepesek összefogása, szövetkezése szinte egyáltalán nem. Lehetne ugyanis munkamegosztás: a nagybirtok termelhetné a gabonát, az olajos magvakat, kevés emberrel, GPS-vezérlésű, szürreális gépekkel. A kisbirtoknak maradna a zöldség, a gyümölcs, a nagyobb hozzáadott értékű termékek. A jelenleginél jóval több helyi feldolgozóüzem jöhetne létre. A tészek (termelői értékesítő szövetkezetek) többségének krónikus gyengélkedése, az összefogás és együttműködés hiánya azonban nem hagyja megerősödni azt az élelmiszertermelő szektort, amely eltarthatná a vidéken élőket.
Ahogyan közeledik 2014, a külföldiek földvásárlási moratóriumának immár el nem odázható megszűnése, úgy válik egyre világosabbá, hogy ez a kormány is lemondott arról, hogy politikai eszközökkel tényleges segítséget nyújtson a vidéken élőknek. A külföldi nagybirtok térhódítását az új grófi szérű, a hazai, politikaközeli nagybirtok térhódításának hallgatólagos támogatásával igyekszik megelőzni.
Nincs alternatíva: egyetlen párt sem képvisel komolyan vehető területi kiegyenlítési elképzeléseket. Azok az 50-100-300 hektáros gazdák, akiket most a földért való, átláthatatlan feltételek között lebonyolított pályáztatás során legázolnak a nagybirtokosok, maguk sem akarnak mást, mint akikre panaszkodnak: minél több hektárról eltenni a profitot és az uniós támogatást.
Ha a pőre gazdasági szempontok vezérlik a társadalom mozgásait, akkor ez így természetes. A politikának azonban annak a tömegnek a sorsát (is) szem előtt kellene tartania, amelynek most így is, úgy is kilátástalan a jövője. Egy (ma még) kétezer lakosú nagyközségben a többség megélhetése szempontjából édes mindegy, hogy a falu határában lévő 4-5 ezer hektár 5 vagy 25 ember kezében halmozódik fel. Tanács István
