Makkay József 2012.07.12
Vistai kőfaragó mester oszlopdíszt készítMagyarvista nem csak színpompás kalotaszegi népviseletéről híres, hanem kőfaragóinak remekműveiről is, amelyek az ország legdíszesebb palotáit ékesítik. Barta Szallós Levente kőbánya-tulajdonos nagyvállalkozóként viszi tovább elődei foglalkozását.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy újságíróként még ismertem Barta Szallós Levente nagyapját, akihez a kilencvenes évek elején öröm volt betérni a lakóház melletti műhelybe, ahol a kővágó gáter alapzaja mellett szemügyre lehetett venni az éppen formálódó kőfaragványokat. A „cifra palota” mellett azonban ma már nyoma sincs az egykori műhelynek. Az új vállalkozás tágasabb helyet keresett magának.
Vistai kő a bukaresti palotákon
Az új telephely a faluba vezető főút mentén fekszik, az egykori szövetkezeti kőfaragó műhely helyén. A 35 éves Szallós Levente szerencsés embernek mondhatja magát, hiszen az építkezéseket leállító válság ellenére a vistai kő iránt töretlen a kereslet: negyven alkalmazottja két váltásban dolgozik.
„Ez már nem vistai kő, hanem a szomszédos falvakból származik” – vezet be vendéglátóm a helyi „titkok” egyikébe. Elmeséli, hogy a hagyományos vistai kőbányák napjainkra kimerültek. A kitermelés ma a szomszédos Andrásháza, Magyargorbó és Mákófalva határában történik. Az elmúlt évszázadban a falu kőkitermelésből élt. Az emberek egymás között osztották el a kőlelőhelyeket: a legtöbb családnak felszíni kőfejtője volt, és itt vágták, faragták a kőtömböket. A kollektivizálás új irányt szabott a munkának, nagyüzemi szintre emelte a kőkitermelést, de mégis meghagyta a kisiparosok boldogulását. Levente nagyapja és dédnagyapja a kommunizmusban is maga termelte ki, dolgozta fel és forgalmazta a követ.
Apósa, Szallós János azonban már fiatalon elszegődött az újonnan létrehozott szövetkezeti vállalathoz. A cég képviselőjeként a legtöbb bukaresti építkezésen jelen volt. Vistai kővel burkolták a Cotroceni-palotát, az állami hivatalok, minisztériumok épületeit, a legnagyobb megrendelő azonban a Nép Háza (Casa Poporului) volt, amelynek kőmunkáit szinte teljes egészében vistai mesterek végezték. Dőlt is a pénz a luxusmegrendelésekből: kevés olyan építőmunkás volt az országban, aki annyit keresett, mint egy vistai kőfaragó...
Tizenhét évesen üzletember
Barta Szallós Levente nem tanulta ezt a szakmát, hanem beleszületett.
„Már tizenkét évesen segítettem nagyapámnak. Egy udvaron éltünk, a kővágó gáterek árnyékában nőttem fel” – emlékezik a kezdetekre. Egy karácsonyi történet jut eszébe, amikor szentestén is belemerülve faragott – az volt talán az első igazi munkája –, úgy kellett az öregnek rászólnia, hogy igyekezzék öltözni, mert elkésnek a templomból. Tizenhét éves volt, amikor nagyapja 1994-ben meghalt. Azelőtt veszítette el apját, így a műhely és a rengeteg megrendelés az anyjára és a két fiúra szakadt. Belenőttek a munka nehezébe. Előbb együtt dolgoztak, majd tíz év múlva a két fiú külön próbált szerencsét. Ma Levente vállalkozása a legnagyobb Vistán.
Új idők, új kihívások
Tíz-tizenöt év alatt gyökeresen megváltozott a kőbányászat. Az egykori kisiparos kőfejtők mára eltűntek. A kőkitermeléshez napjainkban annyi engedély és akkora befektetés kell, hogy kisvállalkozó nem tudja finanszírozni. Vistán három bányatulajdonos maradt, a többiek elszegődtek hozzájuk alkalmazottnak. Kis túlzással azt mondhatnák, ha szenet, ha aranyat vagy éppen követ akar valaki bányászni, egyforma megítélés alá esik. Tucatnyi állami hivataltól kell engedély, és még akkor is hosszú a bányanyitáshoz szükséges papírok beszerzésének útja, ha a hivatalnok jóindulatú, és nem gördít akadályokat a vállalkozó elé. A nehézségek a kőkitermelés beindulásával sem hárulnak el: a bányában folyton a környezetvédelem, a munkaügy, a munkavédelem vagy éppen a régészeti igazgatóság emberei ügyködnek. Szallós Levente mindezt már megszokta, mint ahogy a hivatal emberei is megszokták, hogy nála nem ismerős a csúszópénz. Noha az időnkénti pár ezer lejes büntetések elkerülhetetlenek, mindezzel megtanultak együtt élni, mindenki végzi a maga dolgát. Három bányája van, a harmadikat most nyitják Mákófalván, ahol szintén jó minőségű kőre bukkantak. Eddig markológépekkel történt a kitermelés, a napokban azonban megérkezett Olaszországból egy új kővágó felszerelés, amely láncfűrészként hatol a kőbe, és tetszőleges méretű kőtömbök fejthetők ki vele.
A kitermelt kő a műhelyek mögötti területre érkezik, amit válogatás, feldarabolás, illetve a megrendelő igényei szerint tucatnyi más művelet – többek között faragás – követ.
Megrendelés bőven van. Az antik római kort idéző épületegyüttesekhez rendelnek kőoszlopokat, oszlopdíszeket, de a luxuspaloták és templomok mellett számos „apróbb” megrendelésük is van.
Vendéglátóm szerint az a gond, hogy kevés a fiatal szakmunkás, az olyan kőfaragó, aki képes volt elsajátítani az elődök tudását. Legtöbben géppel vágnak, darabolnak, azonban az igazán igényes munka a kőfaragók vésői nyomán születik.
„Tehát jó üzlet ma kőbánya-tulajdonosnak lenni” – mondom zárszóként vendéglátómnak. Mosolyog, mert be kell ismernie, hogy a válság ellenére az iparág talpon maradt. Ami azonban kívülről virágzó vállalkozásnak tűnik, belülről sok gond és bajlódás közepette fenntartott nagyüzem. Az évi 10-12 százalékos profit megköveteli, hogy a vállalat bevételeinek legalább egyharmadát gépekbe és technológiai fejlesztésekbe fektessék be. És legalább ennyire fontos a jó kőfaragó, akikből mindig kevesebb van a kelleténél.
