Csinta Samu 2012.07.03.
Népes vendégsereg – túlnyomórészt fiatalok, az idõsebbek otthon foglalatoskodnak a lagzi elõkészítésével – gyülekezik Adina Kliment és Stefan Kurek esküvõjén. A templom elõtt kizárólag szlovák rendszámú autók sorakoznak, újak és kevésbé újak. Augustin Albert plébános és kispapja szlovák nyelven cerebrálja az esküvõi szertartást, a liturgia azért követhetõ, a „moja vina” például egészen ismerõsen hangzik.
A külsõségek ellenére nem Szlovákiában járunk, hanem Sólyomkõváron. A Szilágy és Bihar megye határán fekvõ település a községközpontja annak a kompakt szlovák „szigetnek”, amely 23 kilométeres sávban húzódik a Réz-hegység egyik völgyében, s amelynek etnikai homogenitását semmi sem törte meg az elmúlt három évszázad során. „Egyszerre szerencsénk és szerencsétlenségünk ez az elzártság” – mondja Albert Ágoston, aki levetve a papi ornátust választékos magyarsággal mutatkozik be a település immár harmadik mandátumát töltõ polgármestereként. A szlovák anyanyelvû plébános-polgármester a gyulafehérvári papneveldében tanult meg magyarul, s azóta is õrzi a nyelvet. „Nemrég helyettesítenem kellett az egyik magyar kollégát, hát bizony beleizzadtam a magyar nyelvû prédikálásba” – teszi hozzá mosolyogva.
Népvándorlás ide-oda
A szlovák lakosság 1770-tõl kezdett megjelenni a környéken. A népes családok egyre nehezebben éltek az éhínség sújtotta hazában, s miután elterjedt, hogy a Bánffy-család az erdõkitermelés fejében hajlandó területet és erdõt is adományozni, tömegesen települtek át ide a szlovák erdõmunkások. Az üveggyár – innen a település szlovák neve, a Stara Huta (Öreg Huta) is – egyéb munkalehetõséget is kínált. A késõbb bekövetkezett politikai változások, a Trianon utáni országhatár-átrajzolások nem zavarták a telepeseket, sokkal inkább az 1920-as évek környékén dúló gazdasági válság – ’23-ban például a fél falu kivándorolt Brazíliába a jobb élet reményében. A község 48 négyzetkilométernyi megmûvelhetõ, lakható területe egyre szûkebbé vált, az elvándorlás azonban helyrebillentette ezt a helyzetet, s újabb népesedési hullámot regisztráltak az egyházi anyakönyvek. A második világháború utáni néhány év újabb eret vágott, sokan döntöttek úgy, hogy hazamennek az anyaországba, miután a németektõl „megtisztított” csehországi szudéta régiót a hatóságok igyekeztek szlovákokkal benépesíteni. A kommunista rendszer megerõsödése azonban véget vetett a vándorlásnak, amely az 1989-es rendszerváltozás után éledt újra.
Az ígéret földje
„Képtelen lennék polgármesterként is tevékenykedni, ha a község nem lenne egynyelvû, illetve egyvallású – jelenti ki az elöljáró, amikor rákérdezek, hogy papként miképpen tudja megoldani azokat a meglehetõsen világi helyzeteket, amelyeket egy község irányítása feltételez. – Itt mindenki szlovák, mindössze négy román és két magyar anyanyelvû polgára van a községnek. Ezzel együtt fogyunk, a fiatalok többsége ugyanis elmegy dolgozni, elsõsorban Szlovákiába, Csehországba és Ausztriába, de Magyarországra is, közülük sokan ott is ragadnak, szlovák állampolgárságot vesznek fel. Aki így dönt, eladja a házát és a földjét, s én ezt nagy gondnak tartom. Igyekszem megértetni velük, hogy ez a tietek, de nem sokra megyek vele.” A plébános 150-200 családra, azaz 1200 személyre taksálja azt a lélekszámot, amelynek tíz év múlva is ez a völgy jelenti az otthonát.
Az itthon maradók megélhetését továbbra is az erdõ biztosítja, miután az üveggyár jóval régebb, az élesdi, ingázással egybekötött ipari munkavállalási lehetõségek pedig a kilencvenes években szûntek meg. „Ezerhektárnyi legelõnk és erdõnk van, gyönyörû erdõ, jó minõségû faállománnyal – készít gyors számvetést a polgármester –, további 670 hektár pedig községi tulajdon.”
Óvó elzártság
Albert Ágoston a nehéz életkörülményekkel magyarázza, hogy a román hatalom számára sem a kollektivizálás, sem pedig az etnikai beolvasztás szempontjából nem volt prioritás a térség „bekebelezése”. „Itt kemények a telek, nehéz a munka, nem vezetett ide használható út. És ne felejtsük, mi kevesen voltunk, nem jelentettünk olyan veszélyt, mint a székelyföldi magyarság” – sorolja. A napjainkban érzékelhetõ elvándorlás is elsõsorban a sólyomkõváriakra érvényes, a fõúttól távolabb esõ településekre kevésbé jellemzõ.
A községben egy idõben hét szlovák iskola mûködött, közülük kettõ nyolcadik osztályig biztosított tanulási lehetõséget a gyerekeknek. A pedagógusok az Arad megyei Nagylakon mûködõ gimnázium, illetve a bukaresti tanárképzõ „útvonalon” részesültek megfelelõ képzésben, és létezett egy államközi megegyezés is Románia és Szlovákia között, amelynek keretében Szlovákiából érkezett tanárok segítették az oktatást. A helyzetet ma már a szlovákiai képzés egészíti ki, így a polgármester szerint az oktatás terén nincs különösebb okuk a panaszra.
Vatikáni engedély
Körbejárjuk a falut, járókelõk, gyerekek integetnek vissza, a szûk közösségben mindenki ismeri Albert Ágoston autóját. Az elöljáró amolyan atyuskás módon viszonyul falusfeleihez, de nehéz is lenne másként. A táskában mindig ott lapulnak a gyóntatáshoz szükséges kellékek, legtöbb esetben a polgármester és a plébános egyszerre kopogtat be, a hegyvidéki, egymástól meglehetõsen távol esõ porták bejárása minél racionálisabb beosztást igényel.
„Vatikáni külön engedéllyel látom el a polgármesteri tisztséget – válaszolja, amikor a papi hivatás és a közéleti szerepvállalás összeegyeztetésének módozatairól faggatom. – Demokrata párti támogatással indultam a választásokon, de semmilyen politikai meggyõzõdésem nincs, jeleztem is, hogy tõlem senki se várjon el párthûséget. Sokáig nem döntöttem el, hogy indulok-e a helyhatósági választásokon, nemrég tanácskoztam errõl Tempfli püspök úrral. Szívem szerint addig maradnék, míg sikerül kinevelni az utódomat. Egyelõre azonban senkit nem látok…”
Fáradt vérvonal
Egy közösség zártságából fakadó veszélyekkel az elöljáró is tisztában van, felvetésemre rögtön jelzi is: elsõsorban a papok révén igyekeznek odafigyelni, hogy közeli rokonok ne kössenek házasságot. Két esetet ismer, amikor unokatestvérek házasodtak össze, sajnos, beteg gyermekek születtek a kapcsolatokból. Azt állítja, hogy az emberekben is megvan a kontroll, de ez sem teljes biztosíték az évszázadok alatt „körbeérõ” rokoni kapcsolatok hordozta veszélyek ellen. Éppen ezért szomorúan meséli, hogy egyik, a helyzet kezelésére hivatott javaslatához nem kapott támogatást. „Amikor elkezdõdött a kivándorlás, arra gondoltam, hogy az akkor még olcsó házak közül felvásárolnánk néhányat, s oda költöztetnénk a Vagase nevû, 14-15 házas tanyán lakókat, akik ma is középkori körülmények között, villany nélkül élnek. Az volt a tervem, hogy egyrészt ezáltal emberibb életkörülményeket biztosítunk a lakóknak, másrészt felfrissítenénk a valóban elfáradt vérvonalat. Ezekre a házakra húszéves eladási tilalmat rendeltünk volna el, utána meg csinálhatnak vele a tulajdonosok, amit akarnak. Ehhez körülbelül kétmillió euró kellett volna, amit a szlovák illetékesektõl kértem. Azt mondtam, uraim, itt van egy kis darab Szlovákia, vigyázzunk rá közösen. Nem támogattak” – legyint ma is szemmel láthatóan csalódottan. Aztán hozzáteszi: nem foglalkoznak velünk, csak a Metód és Cirill napi búcsúra érkezõ szlovák tízezrek jelzik, hogy mégis tudnak a létezésünkrõl.
Rózsafüzér hazáig
Amikor a község legidõsebb embere, a 92 éves Peter Hasko meghallja, hogy magyar vagyok, szinte dicsekedve mondja: õ a magyar hadseregben szolgált. A ma is aktív, szilvaszedésen „kapott” öreg Sólyomkõvár történetének élõ lenyomata. Tizennyolc testvére közül már egyik sem él, néhányan közülük 1923-ban vándoroltak ki Brazíliába, õ azonban ma is abban a házban lakik, amelynek telkét az erdõtõl hódították el együtt az apjával. „Nekem sehol nem lenne ilyen dolgom – mondja reszketõ, mégis határozott hangon. – Itt éltem, dolgozni mindig szerettem, s megéltem belõle. A feleségemmel, Isten nyugosztalja, öregkorunkban is kézen fogva jártunk az utcán. Amikor befordultunk a sarkon, elkezdtük a rózsafüzért, s mire hazaértünk, befejeztük. Isten megáldott érte.” Aztán elvonul gyónni a kis híján unokakorú, de azért tántoríthatatlanul pap bácsinak szólított plébános-polgármesterrel.
Hozzászólások
: 2012-07-12 20:38 pepe
bárcsak mi Magyarok is megértenénk ,hogy ez az írás rólunk is szól /szólhatna !!
