2012. november 24.
Miért csökken a választási részvétel: a kiábrándultság, a politikusok számításai vagy a tétnélküliség miatt? Az RMDSZ mozgósító képességét vizsgálták a Kisebbségkutató Intézet munkatársai.
Száz oldalas, egyelőre még szerkesztés alatt álló tanulmányban foglalkoztak a Kisebbségkutató Intézet munkatársai, Kiss Tamás és Barna Gergő az utóbbi 22 esztendő etnikai mobilizációjával. AzEtnikai szavazók; Az RMDSZ mozgósító-képessége 1990-2012 című tanulmányt szakmai körben mutatták be Kolozsváron, november 15-én. Az alábbiakban a bemutató átiratának első részét közöljük.
Kiss Tamás: A ma terítékre kerülő szöveg szerzői ketten vagyunk Barna Gergővel, mégis egy kollektív produktumról van szó. A Kisebbségkutató Intézeten belül 2011-ben kezdtük el a magyar választói viselkedés szisztematikus vizsgálatát, aminek keretén belül egy adatbázisba rendszereztük a fellelhető választási adatokat 1990 és 2012 között, illetve felleltároztuk az erdélyi magyarokra vonatkozó közvélemény-kutatásokat. Az első ilyen közvélemény-kutatás 1999-ben készült. Az Intézet az utóbbi egy évben két saját vizsgálatot is végzett, amelyek a korábbi (piaci alapon készült) közvélemény-kutatásoknál „elmélettudatosabbak” voltak. Ebben a munkában rajtunk kívül Székely István Gergő is részt vett. E mellett egy OTKA kutatásban vettünk részt, aminek a romániai részét Salat Levente vezette. Ennek a szakirodalmi tájékozódásunkban volt kulcsszerepe.
Horváth István bevezetője
Schopenhauernek van egy könyve, amelynek az a címe, hogy A világ, mint akarat és képzet. Az utóbbi fél év történéseit nézve úgy tűnik, hogy a politikum tényleg erről szól, hogy a valóság-percepció és a tapasztalatok egyik centrális megszervező tényezője az akarat. Arról beszélünk, hogy a magyar választói közösség nem valamilyen törvényszerűségek, dinamikák által meghatározottan működik, hanem bizonyos politikai közösségek akaratainak megfelelően. Úgy tűnik, mintha Schopenhauernek igaza volna: ha megnézzük a választási kampányok hangzatosságát, akkor a politikai választások és a választói közösségek működése valamiféle politikai akarat által szervezett logika szerint kellene működjenek. Természetesen ez normális, politikai kampányban nem várhatunk el mást politikai szereplőktől, mint hogy úgy beszéljenek, hogy a valóság az akaratuknak megfelelően fog alakulni, hiszen a defetizmust nem várhatjuk el mint egy politikai viszonyulási formát.
Ennek ellenére a Kisebbségkutató Intézetnek már többéves kutatásai gyűltek össze egyrészt a kisebbségi szavazói viselkedésről, másrészt a különböző felmérésekről, amelyek arra vonatkoznak, hogy hogyan működik, hogyan alakult a romániai magyarság választói preferenciája illetve a választói kedv általában.
Tehát a politikusi akaratra és képzetre álló tendenciákon túl azért létezik egy trend, amit lehet követni az utóbbi két évtizedre vonatkozóan – illetve az utóbbi másfél évtizedre vonatkozóan, ami a közvélemény-kutatásokat illeti –, hogy hogyan alakultak a választói preferenciák, a részvételi szándékok.
Az akaraton és képzeten kívül Marxnak is van helye: igen, az emberek csinálják a történelmet, de adott objektív feltételekből kiindulva. Az utóbbi időben egyre kevesebb szó esett arról, melyek ezek az objektíve adott feltételek, miből indulunk ki, hogy működik ez az adott választói közösség, milyen mértékben megszólítható, milyen mértékben nem szólítható meg, hogyan alakultak a preferenciái az utóbbi évtizedekben, milyen dinamikák léteznek ezen belül. A ma esti beszélgetésünknek tulajdonképpen ez a célja: melyek azok az objektíve adott feltételek, amelyekből kiindulunk, azon túl, hogy bizonyos politikai szereplők mit gondolnak erről.
Állandóság és változás
Az erdélyi magyarok választói magatartásában az állandóság és a változás egyaránt megtalálható. Állandó elem, hogy az elmúlt 22 évben az urnák elé járuló erdélyi magyarok túlnyomó többsége a parlamenti választásokon az RMDSZ-t támogatta, amely egy etnikai párt. Kérdés, hogy mi lehet ennek az oka? Egyrészt ha a választókat magukat kérdezzük egyszerűen azt válaszolják, hogy „mert magyarok” vagy mert „az RMDSZ a magyarokat képviseli”. Más szóval az etnikai törésvonal a mai napig felülírja az egyéb törésvonalakat akkor, amikor a magyarok pártot választanak maguknak.
Másrészt – noha mi kizárólag a választási magatartást elemeztük – a jelenség nem érthető meg önmagában. Az elemzés sikeresebb lesz, ha a választói magatartást az erdélyi magyar nemzeti mozgalom, társadalom és politikatörténetébe ágyazva próbáljuk megérteni. És ilyen szempontból a két világháború közötti előzményekig kell visszamennünk. A magyar értelmiség Erdély nagyvárosaiban – akkor Arad és Nagyvárad voltak a Kolozsvárral rivalizáló szellemi központok – ekkor kezdte a kisebbségi létet megtapasztalni. A kisebbségi lét nem más, mint a mindennapi életbe is beszüremkedő, a kárunkra meglévő hatalmi aszimmetria. Ez abból adódik, hogy a nemzetállam egy olyan intézményrendszert működtet (mindenhol Kelet Európában, nem csak Romániában), amely a címzetes nemzetiséget favorizálja. Ennek történeti távlatban messzemenő demográfiai, társadalmi és politikai következményei vannak. Ezekben a nagyvárosokban aztán a kommunista modernizációt követően vált tényleges kisebbséggé a magyar közösség. A hatalmi aszimmetriák (amelyek például a nyelvhasználatban jelentkeznek) ekkortól váltak ténylegesen a mindennapok szervezőivé.
Mindenesetre erre a problémára a két világháború között a többségivel párhuzamos Kisebbségi Társadalom kiépítésével próbáltak választ adni. Olyan értelmiségiek, mint például Sulyok István azt vizionálták, hogy a Kisebbségi Társadalmon belül kielégíthetők a legkülönbözőbb életfunkciók (a gazdaságitól a kulturális szükségletekig) és ez a fajta intézményépítés képezte a korszak politikai programjainak a magvát is. Gyakorlatilag ehhez nyúlt vissza 1990 után az erdélyi magyar elit, illetve az RMDSZ-ben megszerveződő erdélyi értelmiség.
Harmadsorban alapkérdés (és vizsgálatunk legfontosabb fókusza), hogy vajon milyen volt a társadalmi támogatottsága ennek az etnikai keretprogramnak. Itt nem feledhetjük, hogy a ’90-es években a magyar elit még nem pusztán elektorális mozgósításban, hanem ténylegesen társadalomépítésben gondolkodott.
Ezt a kérdést azért is fel kellett vetnünk, mert az erdélyi, vagy a nemzetközi szakirodalomban hangsúlyos az elit által forgalmazott etnikai ideológiák és a mindennapok, vagy általában az elit és a társadalom többi része közti szembeállítás. A több évig Kolozsváron kutató Brubaker például kiemeli, hogy az elit által kezdeményezett etnikai keretprogrammal köszönőviszonyban sincsenek a mindennapok. A mindennapok világa az etnikai kérdések helyett inkább pragmatikus, hétköznapi problémákról szól, amit az emberek nem etnikai keretben értelmeznek. Azt láttuk azonban, hogy ez a fajta szembeállítás (bár nem nélkülöz minden alapot) túlzottan sarkos, és ha a két világ (Biró A. Zoltán szavaival a „lent” és a „fent”) között pusztán a szakadékot látjuk, nem tudjuk magyarázni az etnikai mozgósítottságnak a helyenként mégiscsak megvalósuló eseteit. A parlamenti választások pedig mindezidáig ilyen aktusok voltak. Így azokat az áttéteket próbáltuk feltérképezni, amelyeken keresztül megvalósul a mozgósítás.
Ebben nagymértékben pont a fenti szerzők fogalmi apparátusára támaszkodtunk. Bíró A. Zoltán is megjelenik, hogy az intézményépítés programja etnikai határképzésként működik, a magyar intézmények egy etnikai burkot hoznak létre, amely a közösséghez tartozókat mintegy tehermentesíti a határtermelés terhe alól. Ezeken az intézményes tereken (iskolákon, egyházközségeken, egyesületeken, magyar kocsmákon, eseményeken, bizonyos munkahelyeken stb.) belül a magyarság természetesként élhető meg, nem kényszerül folyamatosan a románsághoz viszonyulni. Az intézményes terek fenntartása, bővítése pedig egy politikai program még akkor is, ha ez a mindennapokban nem mindig így értelmeződik. Ráadásul ezt a politikai programot az erdélyi magyar közösség túlnyomó többsége a mai napig igenli, támogatja.
Negyedszer, fontos kérdés a kormányzati szerepvállalás és az erőforrás-allokáció kérdése. Több szerzőnél, több elemzésben is megjelenik, hogy volt egy nagyon határozott váltás, törés az RMDSZ érdekérvényesítési stratégiáiban. Ennek során a társadalomépítésről és etnikai intézményépítésről a hangsúly mindinkább áttevődött a kormányzati részvételre. Tegyük hozzá, hogy a magyar választók szemében a kormányzati szerepvállalás egy fontos dolog. A közvélemény-kutatások szerint magyar választók 80% fölötti arányban fontosnak tartják a kormányzati szerepvállalást. Kormányon lenni hovatovább ugyanolyan fontos mint a parlamenti jelenlét. Ugyanakkor ez két dolgot jelent. Egyrészt az RMDSZ és a szavazók viszonya még áttételesebbé vált. Már nem pusztán az értelmiségi elit intézményépítési gyakorlata és a mindennapok közötti szakadékot kell értelmeznünk, hanem az RMDSZ és az intézményépítésben érdekelt értelmiség közötti távolságot is. A Szövetség és a különböző szakmai- és érdekcsoportok közötti tényleges kommunikáció gyakorlatilag nincs. Másrészt azonban létezik az elmúlt húsz évben kialakult magyar intézményes szerkezet forrásigénye, amit az RMDSZ a kormányzati döntéshozásban való részvételen és az alkalmi politikai alkukon keresztül próbál kielégíteni. Ebbe az intézményes szerkezetbe a székelyföldi önkormányzatoktól a magyar iskolákig sok minden beletartozik. Azt mondhatjuk, hogy ez az erőforrásigény, illetve a kormányzati szerepvállalással biztosítható erőforrás-allokáció vált az egyik legfontosabb mozgatórugójává az RMDSZ-re való szavazásnak. Ez egyben részleges magyarázat a kihívók (EMNP, MPP) nagyfokú sikertelenségére.
Végül az utolsó szempont a többségi pártok szerepe. Az, hogy a magyarok döntő többsége a mai napig az RMDSZ-re szavaz, nagyon nagy mértékben annak köszönhető, hogy nem érkezik a többségi pártok felől semmilyen alternatív ajánlat. Gyakorlatilag a magyarok számára a politikai integráció egyetlen csatornáját a mai napig a magyar pártok, szűkebben véve az RMDSZ képezi. Nem törvényszerű, hogy ez így legyen. A Vajdaságban a magyar etnikai pártok, a VMSZ számára pontosan a Demokrata Párt jelenti a legnagyobb kihívást. A DP nagyon keményen rástartolt a magyar és a kisebbségi választókra. Nálunk a ’90-es évektől fogva a román pártok a magyar választók mozgósítását átengedték az RMDSZ-nek. Ennek megvannak az okai. Egyrészt a magyar lakta vidékeken az országos pártok valójában román pártokként (a románok számára fenntartott pártokként) működnek. Másrészt pedig a bukaresti román elit percepciói is hozzájárultak ahhoz, hogy ez az állapot ebben a formában eddig fennmaradjon.
Salat Levente a tanulmányról
Ennek a tanulmánynak, amely az 1989-es fordulat utáni erdélyi magyar kollektív akaratképzés 22 éves történetét elemzi igen célratörően, legalább négy fontos érdeme van. Az egyik az, hogy az elemzett eseményeket az erdélyi magyar társadalomtörténetbe, illetve poltikatörténetbe szervesen illeszkedő fejleményekként vizsgálja. A másik nagy érdeme, hogy a szövegre a nemzetközi szakirodalomban való alapos jártasságra utaló fogalomhasználat jellemző, ami a tájainkon eléggé ritka és rendszerint kevéssé megbecsült törekvés. A szűkebb szakma szempontjából a tanulmány legangyobb érdeme minden bizonnyal az, hogy igen nagy mennyiségű adatra támaszkodó elemzést nyújt arról, hogy hogyan alakult az erdélyi magyar választók viselkedése az elmúlt 22 esztendőben. A negyedik, és számomra nagyon fontos érdem, hogy az elemzés olyan következtetésekhez vezet el az eddig történtek értelmét illetően, amelyekről igen-igen jó volna minél szélesebb körben elgondolkozni a soron következőkben.
A részvétel változása az elmúlt 22 évben
Barna Gergő: Az erdélyi magyarok szavazói viselkedését két adatforrás alapján vizsgálhatjuk. Egyrészt ott vannak a Központi Választási Bizottság által kiadott választási adatok, másrészt pedig az elmúlt 13 évben elvégzett közvélemény-kutatások. Most elsősorban az első adatforrásra fogunk koncentrálni, a másodikat csak érintőlegesen tárgyaljuk.
A választási makro-adatok elemzésénél két problémába ütközünk. Az első probléma, hogy a választói névjegyzékben szereplő népességszám – amihez hivatalosan viszonyítják a választási részvételt – eltér a demográfiai realitásoktól (vagyis attól, ami a népszámlálásokban tükröződik). Mi a számítások során nem a választói névjegyzékből indultunk ki, hanem az 1992-es, 2002-es és 2011-es népszámlálás alapján becsültük a szavazók számát. 2008-ban például 15,8 millió szavazóval számoltunk, miközben a választói névjegyzékben 18,5 millió szerepel. A különbség 2,6 millió, ami azt jelenti, hogy a hivatalos közlemények nagymértékben alulbecsülik a választói aktivitást. A magyar szavazók esetében szintén a népszámlálásból indultunk ki, már csak azért is, mert a lakossági nyilvántartóból nem lehet etnikai bontású adatokhoz jutni.
Hivatalos és korrigált részvételi arány a romániai parlamenti választásokon. 1990-2008
A második probléma, hogy a magyarok esetében soha nem tudjuk a részvételt pontosan megállapítani. Azt tudjuk, hogy az RMDSZ-re (vagy a magyar pártokra, jelöltekre) hányan szavaztak. E mellett azonban lehetnek olyan magyarok, akik a többségi pártokra és olyan nem magyarok, akik a magyar pártokra voksoltak. Az első szám jelentősebb. A közvélemény-kutatások szerint körülbelül 5-10% között mozog a román pártokra voksoló magyarok aránya. A második szám, az RMDSZ-re voksoló nem magyaroké, minden valószínűség szerint elhanyagolható. Így azzal tudtunk számolni, hogy az RMDSZ a magyar közösség mekkora részét mozgósította. Elemzésünk a parlamenti választásokra fókuszált elsősorban, így indokoltnak tartottuk, hogy az RMDSZ és nem a magyar jelöltek mozgósító-képességéről beszéljünk. Itt ugyanis a Szövetség mellett induló magyar jelöltek soha nem értek el számottevő eredményt. Az RMDSZ-re szavazó magyarok arányát az érvényes szavazatot leadók országos arányához hasonlítottuk. Így arról alkothatunk képet, hogy a Szövetség mozgósító-képessége hogyan viszonyul az országos részvételhez. Amennyiben a kettő megegyezik (mint 1992-ben) akkor az RMDSZ pontosan a magyarok országos arányának megfelelő eredményt ért el.
Az érvényes szavazatot leadók és az RMDSZ-re szavazó magyarok aránya. 1990-2008.
Látható és tudvalévő, hogy 1990 és 2008 között a részvétel folyamatosan csökkent. Másik érdekes szempont, hogy a magyarok mobilizációja szinte pontosan követi az országos trendet. A különbség 1996-ban és 2004-ben nagyobb, ugyanakkor kijelenthető, hogy a magyar és az országos részvétel a parlamenti választásokon együtt mozgott. Ki fogunk térni olyan választásokra is, ahol ez a tétel nem igaz.
Az első kérdés, hogy mi áll a részvétel drasztikus csökkenése mögött? A második, hogy miért csökken a magyarok részvétele is ugyanilyen mértékben?
Első hipotézisünk a társadalmi privatizációt állítja középpontba. Fontos, hogy a választói részvétel jelentős csökkenése nem egyedülálló, hanem beleillik egy kelet-európai posztkommunista országokban megfigyelhető trendbe. Elsősorban Kosztadinova tanulmányaira építettünk, aki megfigyelte, hogy a demokratikus rendszerváltást követően mindenhol volt egy „alapító” választás, ahol a részvétel kiemelkedően magas volt, majd a részvétel folyamatosan csökkent. Kostadinova szerint ennek oka elsősorban a kiábrándultság, csalódottság. Ezt nevezi a szakirodalom depresszív kiábrándultságnak. Mi ezt atársadalmi privatizáció fogalmával egészítettük ki. Axel Honneth Foucault-ra támaszkodva azt javasolja, hogy tegyünk különbséget az individualizáció különböző jelentéstartalmai között. Így a társadalmi kötöttségek és normák alóli felszabadulás mellett beszélhetünk az önmagunkhoz való viszony reflexívvé válásáról, illetve a privát szféra felértékelődéséről. Esetünkben ez utóbbinak van döntő jelentősége. A román társadalomban lezajló individualizációs folyamatokat egyfajta társadalmi privatizációként értelmezhetjük, ahol az értékrendekben a privát szféra (család, anyagi önmegvalósítás) nyer teret a nyilvános szférához kapcsolódó értékekkel szemben. Mindez összefügg azzal is, hogy a múlt rendszerben a magánszféra is nagymértékben át volt politizálva. Erre vonatkozóan vannak empirikus anyagok is, amelyeket azonban még – például az Eurobarometer, vagy a European Values Surveyanyagainak az elemzésével – ki kell egészítsünk.
Érdemes ugyanakkor a motiváló kiábrándultságról is szót ejteni. Ennek leginkább a gazdasági válság periódusában van aktualitása, amely (egy javuló periódust követően) nemhogy a részvétel csökkenéséhez vezetne, hanem éppenséggel növeli azt. A szavazók egyrészt büntetni akarják a kormányzó politikai erőket, másrészt jutalmazni akarják a szélsőséges populista, nacionalista erőket. A privát szféra és a politika összefüggésében azt mondhatjuk, hogy a gazdasági megszorító intézkedések (a nyugdíjak csökkentése, a fizetések levonása) a népesség szemében úgy tűnnek fel, hogy az állam beavatkozott az élet „normális menetébe”, a saját mindennapjaikba. Ez megkérdőjelezte a közszférából való kivonulás korábban követett stratégiáját, azáltal, hogy felhívta a választók figyelmét arra, hogy mennyire függenek az államtól. Azt mondhatjuk, hogy ezek a trendek ugyanúgy érvényesek a románokra és a magyarokra, nem találunk jelentős etnikai különbséget ebben.
A második hipotézisünk a választások tétjéhez kapcsolódik, ahhoz, hogy hogyan értékelik a választók vagy éppen a politikai elitek a különböző választások fontosságát. Látszik, hogy azokon a választásokon nagyobb a részvétel, amelyeken a domináns (vagy dominánsnak érzékelt) intézményt választják meg. Romániában egyrészt megfigyelhető, hogy az EP-választásokon sokkal kisebb volt a részvétel, mint a parlamenti- vagy az elnökválasztáson. Másrészt a parlamenti választások tekintetében 2008-ban volt a legalacsonyabb a részvétel, amikor az elnökválasztást leválasztották róla. Harmadrészt míg 2008-ban a parlamenti választásokon a választók 43, addig 2009-ben az elnökválasztásokon 63 százaléka vett részt. Ez abból adódik, hogy a szavazók az elnöknek tulajdonítják a legtöbb hatáskört, míg az Európa Parlamentet meglehetősen távol érzik maguktól. Az is megfigyelhető, hogy az 1996-os és 2004-es választásokon az előző szavazáshoz képest kismértékű volt a csökkenés. Ez szintén a választások tétjével áll összefüggésben. Ezek ugyanis polarizált és szoros, kiegyenlített esélyű választások voltak, amit végül az aktuális kormányt leváltó Demokratikus Konvenció, illetve DA Szövetség nyert meg.
A választások tétjének magyar vonatkozásban is jelentősége van. Míg a parlamenti választásokon a magyarok részvétele nagyjából az országos trendeket követte, az EP választásokon nagymértékben felülmúlta azt. Ez részben azzal magyarázható, hogy az erdélyi magyarok nagyobb mértékben bíznak az EU-ban, amit a kisebbségi jogok védelmében egy utolsó bástyának tekintenek. Ugyanakkor 2009-ben az elnökválasztáson a magyarok részvétele jóval az országos átlag alatt maradt. Ennek a magyar közösség nem érezte a közvetlen tétjét.
A harmadik hipotézisünk a stratégikus politikusok hipotézise. E szerint a részvétel nem csupán a választóktól, hanem a mobilizálásban érdekelt politikai elittől is függ. A politikusok, a politikai elit pedig megtanulja, hogy mikor érdemes mozgósítani, mekkora erőforrásokat érdemes a mozgósításba beleölni. Magyar vonatkozásban ez a hipotézis választ adhat arra, hogy miért mozog együtt a román és a magyar részvétel. E szerint az RMDSZ politikusai be vannak ágyazódva abba a bukaresti szférába, ahol nagyon jól érzékelik, hogy a román politikai elit mekkora energiákat öl a mozgósításba. A mobilizációval kapcsolatos saját kalkulusukat, a befektetett erőforrásokat enne fényében tervezik meg. Így más csatornákon és eszközökön keresztül a magyar választókat a románokhoz hasonló impulzusok érik. Ezt a hipotézis támasztja alá a két európai parlamenti választáson a magyarok magasabb részvétele, mindkét esetben az RMDSZ-Tőkés László viszony plusz mobilizációs késztetést jelentett a magyar politikai elit számára. De ugyanez magyarázhatja a közvetett téttel rendelkező választásokon (elnökválasztások második fordulója, népszavazások) az alacsonyabb magyar mozgósítást.
