2013.12.01.
Fotó: Szőke Mária Magdolna
December elseje van, Románia nemzeti ünnepe. Annak évfordulója, hogy 1918-ban Gyulafehérváron kimondatott, Erdélyt a Román Királysághoz csatolják. Meg is tették. Nemrég érkeztem haza, ma, ugyanis mint újságíró tudósítanom kellett a Nagyváradon megtartott szabadtéri ünneplésről, aztán pedig eleget téve a kormánybiztos meghívásának részt kellett vegyek azon a díszebéden, melyet a prefektúra adott a román nemzeti ünnep alkalmából a megye és a megyeszékhely jeles személyiségeinek, vezetőinek.
Igaziból kíváncsi is voltam erre a díszebédre, mivel előre sejtettem, ha nem is lesz számomra felemelő, de mindenképpen tanulságos. Az is lett. Ami a főtéri ünneplést illeti be kellett látnom, a románok életképesebb fajta, mint mi. Nem haragszom rájuk ezért, hiszen ez a törvény, a természet örök körforgásának törvénye, hogy az életképes fajta fennmarad, aki pedig vét a természet törvénye ellen, az kipusztul. Nekem meg jó ideje meggyőződésem, hogy a magyarok azért pusztulnak ki, minden nagyszerűségük ellenére, mert nagyot vétettek, a turáni átokkal magukra vették a kannibalizmus bűnét, ugyanis nem ismerek még egy nemzetet, mely ilyen szakszerűen, radikálisan tudja művelni a testvérháborút, magára gyújtani a házat, felfalni saját fajtáját. Nincs ezen mit szépíteni, ez van, s ezt azok is jól tudják, akik most ezért a kijelentésemért pokolra kívánnak esetleg.
Szóval a Szent László téren legalább tizenkétezren nyüzsögtek, ünnepeltek. Fiatalok és öregek, sokan kihozták kisgyereküket is, és a nyertesek büszkeségével ünnepeltek. Pár éve lekoppintották tőlünk a kokárdaviselést, s ma is szinte mindenkin ott virított a tömegben a piros- sárga-kék nemzetiszín kokárda. Tanulékony nép.
Már mondtam, nem haragszom rájuk. Saját magunkra, saját fajtámra kell, kellene, haragudjak, azokra az áruló főurakra, akik már ezer évvel ezelőtt elkezdték eladni a Magyarok Lelkét. Ebből a fajtából ma is sokan élősködnek rajtunk, őket most patológiailag politikusoknak nevezzük, bár szerintem a nemzetkufár- parazita a legtöbbjükre inkább találóbb jelző. Szóval a románok ünnepeltek, koszorúzás, és katonai parádé, harckocsik bemutatója, katonazenekar… megadták a módját, majd a végén meg is etették a tömeget, meleg ebédre, ingyen babfőzelékre invitálva a népet.
Próbáltam kikeveredni a tömegből s indultam a Continental felé, mert ugye a díszebéd… az ünnepi fogadás… Előttem egy asszony és két férfi ment, rajtuk nem volt kokárda, ők magyarok voltak, ezt onnan tudtam meg, hogy az egyik a foga között egyfolytában sistergett s motyogta, hogy így meg úgy, majd a székelyek egyszer csak megmutatják, kinek nagyobb… Lesz még buli Hargitában, majd ha a székelyek a sarkukra állnak. Úgy véltem ennyi időm nincs, hogy ezt kivárjam, ezért továbbmentem.
Az elegáns szállodában már várták a vendégeket. Szerencsére a hallban összetalálkoztam pár román kollégával s velük mentem fel az elegáns, üvegfalú vendéglőbe. A prefektus kedvesen mosolyogva fogadta a vendégeit, ő amúgy egy úriember, nekem meg valójában soha nem volt semmi bajom itt a román vezetőkkel, mindig szót értettünk. Úgy vélem, ez nemcsak az én erényem, vagy hibám. Az elegáns terítékek mellett puccba vágott ünneplők, színes koktélok, drága italok…
Hirtelen rájöttem, egyetlen magyar vagyok ezen a díszebéden. Egy idetévedt indián, a győztes honfoglalók között…És akkor ott a csillogó teremben, az elegáns úriemberek és magas rangú katonatisztek, főpapok társaságában annyira erősen éreztem Trianon szindrómáját, fájdalmát, mint még soha. Még a magyarellenes balhékban sem, mert ott legalább védekezhettem, védhettem, akiket bántottak. A csillogó teremben azonban csak egy lehetőség maradt, jó pofát vágni, sőt akár hálásnak is lenni, hiszen a hódító nemzet elfogad engem, meghív, kedvel, vagy legalábbis azt mutatja. „La mulț ani, România!”, hangzottak a köszöntések, azaz „Éljen soká Románia”. Kicsit meg is hatódtam a román kollégáktól, akik tudván, hogy magyar vagyok s valószínűleg átérezve, hogy ez a mai buli számomra azért nem tiszta hepi, nagyon kedvesek és figyelmesek akartak lenni velem. Mint egy beteggel, egy hendikeppel, akit kímélni kell, mert azért közéjük tartozik valahogy, meg aztán né, a vesztesek fajtája, a legyőzötteké.
A legszarabb az volt, hogy jöttek barátságosan az ünneplők, tábornokok, elöljárók a poharukkal, s sorba koccintottak. Megérkezett az ortodox püspök, a titokzatos Sofronie atya, aki erre az ünnepi alkalomra valami furcsa, pávakék selyem főpapi cuccot vett magára. Pont olyan volt a színe, mint az egyik flancos koktélnak. Én nem kértem italt, merthogy antialkoholista vagyok, s most protokollból sem akartam pezsgőspoharat a kezembe. Láttam, akik ismernek értik, miért.
A pohárköszöntőt a kormánybiztos mondta, s azt hiszem leltem benne némi üzenetet, ugyanis valami olyat mondott, hogy a románok ma azért ünnepelhetnek, mert minden baj, politikai szarkavarás ellenére, ha kellett, akkor a román összefogott a románnal, s míg legyőzték az ellenfelet, addig nem egymás seggét… mint például mi. Szóval ez volt az üzenet, amit én ilyen triviálisan vetitek most ki… És az elegáns teremben, miközben a bizánci püspök, a pávakék szerkójában megáldott ott mindent, éreztem egy régóta, ezer éve hordott ősi, pogánymagyar haragot és gyűlöletet magamban, haragudtam azokra a MAGYAR VAGY MAGUKAT MAGYARNAK MONDOTT ÁRULÓ VEZETŐKRE, akik miatt elvesztettük a hazát, Erdélyt és még ki tudja mi mindent! Nem a románokra haragudtam, hanem azokra a köcsög magyarokra, akik átjátszották a magyar lelkeket az idegeneknek, akik szégyellték keletről hozott felsőbbrendűségünket. Azokra, akik inkább a nyugati, korcs Európa tőlünk idegen eszméit nyalták el, akik eladtak minket a Habsburgoknak, akik korcs nemességükre hivatkozva jégre vitték a nemzetet. Azokra, akik még ma is azt hazudják, hogy magyarok, a magyarokért tesznek bármit, de közben nem jobbak az egykori áruló uraságoknál, akár a szabadkőművesek, akár a liberósok, akár a románok talpát nyalva… Haragot és gyűlöletet éreztem azok iránt az erdélyi magyar politikusok iránt, akik 1989 után sem váltak magyarokat védő vezetőkké, csak saját zsebükre játszó árulókká, s akik azt hazudták, hogy Erdély magyarjait képviselik. Pokolba kívántam ezeket mind, ott ahogy álltam az asztal mellett s hallgattam a monoton bizánci áldást a pávakék püspöktől…
Aki nem tudta ki vagyok, az bizonyára nem hitte volna, hogy nem is tartozom oda, nem tartozom az ünneplők táborába, bár elegáns vagyok és mosolygok, és mindenki ismer, de én csak egy szegény Pocahontas vagyok. Egy idefajult indián királylány, aki már érti és érzi, hogy Manitunak nem az ellenséget, hanem saját kannibál indiánjait kéne jól a falhoz verdesse. Amikor aztán egy tábornoki egyenruhába öltözött köszöntő állt meg mellettem, odakoccintottam a fantáspoharam az övéhez: gratulálok uram, ez esetben Önök győztek!
Szőke Mária Magdolna
