2013.12.15.
Forrás: vanegypercem.com
Fiatalok voltunk, életerősek, bizakodóak. Mégis, olyan érzésünk volt, hogy lehetetlen kitörni a kommunizmus szorosra zárt markából. Szerettünk, nagyobb hévvel mint ma tesszük. Segítettünk egymáson, s ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Loptuk a magyar betűt, olvastunk, rengeteget, foggal-körömmel ragaszkodtunk a magyarságunkhoz. Becsengettünk egymáshoz, öszszeültünk egyikünknél-másikunknál. Világot váltottunk, rezsimet döntöttünk, olyan vicceket meséltünk egymásnak, amiért kemény büntetés járt. Megosztottuk mindenünket egymással. Úgy tudtunk élni, ahogy ma már nem tudunk. Olyan volt a barátság, amilyent ma már nagyítóval kell keresni, és lehet, hogy mégsem találunk. Más, egészen más világ volt. Kegyetlenebb, nehezebb, és bár ellentmondásnak tűnik, mégis emberibb.
Soha nem felejtem el azt a napot, amikor Vásárhelyen is kitört a forradalom. Tudom, ma már sokan mondják, hogy nem is volt forradalom, hogy megrendezett puccs volt. Nem tudom. Egy dolog azonban egészen bizonyos: mi, akik az utcára vonultunk, akik ott voltunk, nos, mi forradalomként éltük meg. Nekünk forradalom volt! És ezt soha senki nem tudja elvenni tőlünk! Semmiféle hatalom, semmiféle bizonyíték arra nézve, hogy puccs volt az egész… Szóval a nap, amikor Marosvásárhely is megmozdult. Akkor már napok óta érkeztek a telefonok temesvári ismerősöktől, rokonoktól: „Mit csináltok? Halomra ölnek bennünket, és ti hallgattok?”. Ragyogó decemberi nap volt, hétágra sütött a nap. A főtéren már kinn volt a nép, már kitört a forradalom itt is. A fiam kicsi volt, alig 3 esztendős. Abban az időben csak este héttől tízig volt műsor a televízióban, akkor is jobbára Ceausescu útjairól, cselekedeteiről volt adás.
Ezen a napon a szomszédom eszeveszetten elkezdte ütni a közös falat, s közben kiabált, hogy kapcsoljam be a tévét! Gyorsan benyomtam a gombot, és hihetetlen kép fogadott: a román tévé székházát elfoglalták a forradalmárok, elől Mircea Dinescu román költő állt, körötte izgatott emberek, és Dinescu bejelentette, hogy a diktátor elmenekült. A Számológép gyár alatt laktunk. Akkoriban az volt a város széle. Felkaptam a fiam, felöltöztettem, és elindultunk ki a főtérre. Katartikus volt végig az arra vezető út, és ott lenni is. Ahogy haladtunk, az autók jöttek mentek mellettünk, dudáltak, integettek a sofőrök, az emberek ölelgették egymást az utcán, ismeretlenül is.
Boldogok voltunk. Hihetetlen az az erős bizalom, amivel a jövőbe tekintettünk. Azóta eltelt 24 esztendő. Néha olyan, mintha a tegnap történt volna az egész, pedig felnőtt már egy egész generáció. A bizalom odaveszett, sőt, majdnem megölték bennünk a reményt is. Azok, akik az életüket adták a szabadságért, most forognak a sírjukban… Alig pár hónapra a forradalom után Marosvásárhelyen gyászos események történtek. Márciusban egymásnak estek a magyarok és a románok. Azok az emberek ütötték verték egymást, akik decemberben még összeölelkeztek az utcán. Iszonyú volt. Fekete volt. Március volt.
Marosvásárhelyen akkortól csend lett. Ha bárki a magyarságát, a magyar nyelv használatának hiányosságait emlegette, mindenhonnan lehurrogták: „Mit akarsz? nem volt elég a fekete március? Hallgass! Nem kell a békétlenség!” Mostanáig. Idén március 10-én ismét megmozdult a városunk. Elkezdtünk kevésbé félni, de még bátrak nem vagyunk. Viszont nap mint nap erősödünk. Küzdünk a jogainkért, már kevesebben hurrognak ránk. Sőt, akad román ember is aki érti mit szeretnénk, mi több támogat bennünket ebben. Úgy tűnik ennyi időnek kellett eltelnie, ahhoz, hogy ismét azt mondjuk: elég volt! Nem szabad visszakoznunk. Mennünk kell előre, egymást erősítve, fogva egymás kezét. Tamási Áron szavai jutnak eszembe, ismét. Ezzel zárom az emlékezést, bízva a jövőben… bízva abban, hogy végre, majd’ negyedszázad után mégiscsak jó irányban indulnak el a dolgok.
Lakó Péterfi Tünde
Jussomat ne vitassátok, mert az én szavam a székelyek bajától nyerte hatalmát. Inkább fájjon nektek is a szó, és az igazságot, amit itt mondok, bajban, örömben panasz nélkül hordozzátok. És ne rejtsétek el a szívetek, mert én Istennek meghagyása szerint a vállaimon hozom elétek egy kicsi népnek a terhét. Mert én reszketve és fanatikusan keresem a világ szívének ajtaját, és egy jó szóért, amit adtok a székelynek, leborulok előttetek. Ó, hallgassátok meg mind, akik bánatosak vagy jókedvűek vagytok, mert én barázdáról barázdára jártam és sírással szedtem ki a rögök alól a fájdalmat, hogy dolgos fajomnak és minden éhezőnek kenyeret tudjon teremteni a föld. Én a szántóvetők kezét megcsókoltam és nem lettem megalázott tőle, hanem erős és jó mindenekfelett. Aki közületek velem együtt ezt megcselekszi, megáldja, és örömét megtartja az Isten.
Tamási Áron
vanegypercem.com
