2016.05.04.
Napjaink migrációs kihívásai kapcsán felmerül a jogos félelem, hogy a jelenség botladozó európai válságkezelése eltereli a figyelmet az amúgy is mostohagyermekként kezelt nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítéséről. A Kárpát-medencei magyarokat etnikai alapon érő jogsérelmek fölött Brüsszel könnyűszerrel szemet huny, és előszeretettel hivatkozik a tagállami hatáskörre kisebbségvédelmi ügyekben.
De Nyugat-Európa bevándorlási, illetve kisebbségvédelmi politikáját vizsgálván is megállapítható az a kettős mérce, amely egyrészt a bevándorolt népcsoportokkal szemben tanúsított elnéző és előzékeny politikai gyakorlatban jelentkezik, másrészt az őshonos, nemzeti kisebbségekkel szemben igencsak visszakozó, kelletlen és méltatlan bánásmódban nyilvánul meg.
Az ellentmondásos nyugati megítélés különösképpen azon szélsőséges egyénekkel kapcsolatosan szembeötlő, akik nyíltan megvetik a befogadó társadalom szokásait és törvényeit, és világképükkel, ideológiájukkal, tudatos elkülönülésükkel, uszításukkal, majd a mindebből következő radikalizálódásukkal komoly biztonsági kockázatot jelentenek. Mi lehet a magyarázata annak a félreértelmezett toleranciának, miszerint Európában a távoli kultúrkörökből érkezetteknek látszólag könnyen, elvárások nélkül adatik lehetőség egy biztonságosabb, jobb megélhetést biztosító életre és – a tagállamok törvényeiből fakadó – hatékony érdekérvényesítésre, szemben azokkal, akik, vállalván a több évszázados kisebbségi sorsot, azon a földön szeretnének megmaradni és egy reményteli jövőt építeni, ahol őseik is éltek? A bevándorló közösségekkel ellentétben a nemzeti kisebbségek nem többletjogokat és pozitív megkülönböztetést követelnek, hanem csupán azon jogok érvényesülését, amelyek a hatályos európai és nemzetközi egyezmények szerint megilletik őket: az önrendelkezési jogot és a kollektív kisebbségi jogok tiszteletben tartását.
A kisebbségi jogokkal foglalkozó szakirodalom különbséget tesz a nemzeti (őshonos) kisebbségek, illetve az etnikai (bevándorolt) kisebbségek között. Az európai nemzeti kisebbségek részei például a skandináv országokban élő lappok (számik), a spanyolországi és franciaországi baszkok, továbbá a számarányukban legnépesebb: a Magyarország határain kívül élő Kárpát-medencei magyarság. A nemzeti kisebbségek egyik ismérve, hogy szülőföldjük másik állam általi bekebelezése előtt már rendelkeztek valamilyen államisággal, amely az ezzel járó teljes vagy részleges önrendelkezést jelentette. Ezért természetes az a törekvés, hogy a megváltozott állami keretek után is élhessen önrendelkezési jogával a kisebbséggé vált népcsoport, amely főként a beolvasztására és felszámolására való külső szándékok elleni védelmi mechanizmusok érvényesítésében ölt testet.
A nemzeti kisebbségek megmaradását célzó törekvést több nemzetközi és európai jogszabály hivatott támogatni, ám ezek érvényesülését három jelentős tényező akadályozza: az illető állam és az Európai Unió politikai akaratának hiánya, a számon kérő jogi mechanizmusok hiánya, valamint az egységes kisebbségfogalom hiánya.
A nemzeti kisebbségek kérdése jogilag is normatív megközelítést és ezáltal erősebb jogvédelmet feltételez, hiszen ebbe a csoportba olyan népek tartoznak, amelyek szülőföldjükön váltak kisebbséggé. Ezzel szemben a bevándorolt kisebbségek – a migránsok – önként hagyták el származási országukat, ezért a kisebbségi kérdéssel foglalkozó szakirodalom az asszimilálódási szándék feltételezésével nem tartja egyenrangúnak a bevándorló csoportok megmaradását szolgáló intézkedések létjogosultságát. Az európai körkép most rávilágít az asszimilálódó szándék tévhitére, ugyanis a bevándorló csoportok alakítottak ki jogilag és politikailag meg nem kérdőjelezett párhuzamos társadalmakat, míg az őshonos nemzeti kisebbségek többnyire hiába igyekeznek érvényesíteni az őket megillető – tagállamok által aláírt és ratifikált egyezményekbe foglalt – egyéni és kollektív jogaikat.
Ez arra utal – messzemenően jó szándékú szemléletben is –, hogy a nyugat-európai társadalmak inkább a távoli kultúrkörökből érkezőknek biztosítanak egyre több és egyre jelentősebb társadalmi érvényesülési lehetőséget, mintsem hogy az azonos kultúrkörön belüli, európai nemzeti kisebbségeket óvják a beolvadástól. Vizsgáljunk meg néhány kirívó ellentmondást a kisebbségekkel való bánásmódban!
Európában jelenleg három országban (Egyesült Királyság, Ausztria és Franciaország) mondják ki az állampolgárságtól való megfosztás lehetőségét terrorista vagy egyéb, nemzetbiztonsági érdeket sértő bűncselekmények miatt, feltéve, ha kettős állampolgárságú egyénről van szó (hiszen nemzetközi jog szerint tilos bárkit is hontalanná tenni), illetve, ha honosított állampolgár az illető és a bűncselekményt egy bizonyos, törvény által meghatározott időn belül követte el. (Itt az Egyesült Királyság példája kivételt képez, mert a törvényük szerint igenis hontalanná lehet tenni egyéneket.)
A 2010-ben életbe lépett szlovák állampolgársági törvény értelmében viszont nincsen szükség terrorista bűncselekmény elkövetéséhez ahhoz, hogy valakit megfosszanak szlovák állampolgárságától. Elég csupán annyi, hogy az illető felvegye egy másik ország állampolgárságát. A törvény értelmében az elmúlt öt év alatt több mint ezer embert fosztottak meg a szlovák állampolgárságától, köztük többek között németeket, osztrákokat, cseheket – és természetesen magyarokat. Az Európai Bizottság a felmerült jogsérelmekre adott válaszában nem kelt a jogfosztottak védelmére, hanem a tagállami hatáskörre hivatkozva bújt ki az elmarasztaló döntés meghozatala alól. Viszont ugyanez a tagállami hatáskörre való hivatkozás talányos módon eltűnt a kötelező betelepítési kvótákról szóló uniós tárgyalásokon. Egy terroristát tehát szinte lehetetlen megfosztani attól az uniós állampolgárságtól, ami szabad mozgást biztosít neki az Európai Unió területén, viszont egy felvidéki magyart könnyűszerrel meg lehet fosztani szlovákiai állampolgárságától egy másodikként felvett uniós tagállambeli állampolgársága miatt.
A szlovák parlament 2007-ben megerősítette a németek és magyarok kollektív bűnösségét megfogalmazó Benes-dekrétumok sérthetetlenségét. Mind jogilag, mind erkölcsileg elfogadhatatlan, hogy az Európai Unió egyik tagállama két másik tagállam népével szemben megerősíti a súlyos jogfosztásoknak alapot adó dekrétumokat, de még fájdalmasabb az Európai Unió következetes hallgatása az ügyben. A példa továbbá azt sugallja, hogy a kollektív bűnösséget alaptalanul lehet parlamenti szinten sérthetetlennek minősíteni, de a már törvénybe iktatott kollektív kisebbségi jogokat nem lehet érvényesíteni. Ebben a jogi összevetésben érthetetlen az is, hogy a kollektív bűnösséghez részben hasonlítható, a dzsihadistákat és terroristákat támogató és rejtegető muszlim közösségek esetleges bűnrészességének nyílt beismerése miért nem képezi a terrorizmus megelőzését és elhárítását célzó törvények és intézkedések részét.
Angliában és Dániában a radikális iszlamisták (például a szalafiták, a Hizb-ut-Tahrir követői vagy akár az Iszlám Állam szimpatizánsai) rendőri védelemmel tarthatnak az európai értékek és többségi társadalom ellen szóló, lázító hangvételű tüntetéseket a szólásszabadság címszója alatt. Ugyanezen jogról megfeledkezve a romániai hatóságok adminisztratív hiányosságokra és csendháborításra hivatkozva alaptalanul büntethetik a kollektív kisebbségi jogokért felszólalókat. Erre a jogi visszaélésre fájó tanúbizonyság annak a több tucat embernek a megbírságolása, akik a Marosvásárhelyen megrendezett székelyföldi autonómiát támogató megmozdulást szervezték, illetve akik azon részt vettek.
Az egyre növekvő párhuzamos társadalmakkal szembeni passzivitást nem lehet még engedékenyebb bevándorlási politika mögé rejteni, majd ezt a tehetetlenséget a nemzeti kisebbségekkel való szigorú bánásmóddal kompenzálni. Amennyiben a demográfiai trendek folytatódnak, reális jövőkép, hogy a mostani kisebbség lesz Nyugat-Európában valamikor a többség. Kelet-Európában ezzel ellentétben a múlt többsége a mostani kisebbség. Ezért, ha másért nem, akkor az előre tekintő önvédelem érdekében is mielőbb meg kellene valósítani a nemzeti kisebbségeket védő struktúrákat, és az ezeket számon kérő uniós szintű jogi eszköztárat.
Sántha Hanga
A szerző vezető kutató, Migrációkutató Intézet
magyaridok.hu
