Továbbítom, mert Lantos Tamás gondolataival egyetértek - dolgoztam az MTA Mikrobiológiai Kut. Intézetében anno, sőt később az ÁNTSZ-es munkám során Orvosi mikrobiológiából is levizsgáztattak.
Üdvözlettel: Balogh Judit Anikó elnök/ Fauna Alapítvány
Lantos Tamás Hozzászólás Bárdosi Attila cikkéhez
Ha élőlénynek tekintjük a vírust, akkor el kell fogadnunk azt a tényt, melyet a szerző is leír, hogy „Az élet mindig, mindennel és mindenkivel szemben, mindenhol, minden körülmények között igyekszik magát érvényesíteni. A mindenáron élni akarás igénye az összes élőlényben genetikusan kódolva van (hogy melyik génben, az egyelőre még titok). Ez alól egy vírus sem kivétel”.
A növényevő állat úgy őrzi életét, hogy megeszi a növényi élőlényeket, akár azok élete árán tartja fönn magát. A ragadozó ugyanezt teszi az állati élőlények esetén. Az obligát parazita, tehát az a parazita, amely kizárólag más élőlény javait fogyasztva tudja fönntartani életét, és ebből a szempontból nincsen választási lehetősége, még kíméletesebb is mint azok a növényevők vagy a ragadozók, amelyek elpusztítják a táplálékukat nyújtó élőlényeket. A parazita is életének fönntartására törekszik, és ezért nem ítélhetjük el. Ennek érdekében arra is törekszik, hogy életben tartsa gazdaszervezetét. A szerző nagyon helyesen állapítja meg, hogy „A vírusoknak sosem céljuk a gazdaszervezet teljes kipusztítása, hiszen akkor magukat is megsemmisítenék.” A vírus tipikus obligát parazita, hiszen gazdaszervezetén kívül nem képes életben maradni, de legalábbis szaporodni és terjedni. Azzal viszont már nem tudok egyetérteni, hogy a szerző a vírusokat olyan élőlényeknek tartja, amelyek eleve, feltétel nélkül megtámadnak bennünket.
Az emberi szervezet szinte elképzelhetetlenül sok mikróbával él együtt, amelyek a test felszínén, vagy a sejtjeiben, szöveteiben élnek (kb. felennyi mikróba él a testünkben, mint amennyi sejt a testünket fölépíti)[1]. Ők nélkülözhetetlenek az élethez. Nemcsak azért, mert résztvesznek az anyagcserénkben, a testi működésünk szabályozásában…, hanem mert megvédenek az esetleg kórokozóvá vált mikróbáktól. Ugyanez a folyamat zajlik az ún. filloszférában, a növények föld feletti részében a növény és a társait alkotó mikróbák között. Természetes körülmények között a levélfelszín egy cm2-én pl. 106-107 baktérium élhet[2], és ez csak a filloszféra egy része, nem is beszélve a rizoszféra mikróbáiról. Mitől válik kórokozóvá a mikróba? Attól, hogy úgy elszaporodik, hogy túl nagy tömegénél fogva megzavarja a mikróba-ember, vagy mikróba-növény szimbiotikus kapcsolatát. A folyamat analóg a rákos sejtek túlszaporodásával, amelyek ugyancsak az emberi szervezet üzemzavarához vezetnek. A Beregi szilva fajta (Nemtudom szilvának is hívják) ízét és ezzel táplálkozási értékét a szilva himlő vírusnak köszönheti, amellyel a szilva sok évszázadon át együtt élt. Amikor csúcsmerisztéma tenyészettel vírusmentes klónokat hoztak létre (mert a vírusfertőzött fát nem lehetett engedéllyel szaporítani), a kéónok elveszítették jellegzetes ízüket.
A mikróbák, beleértve a vírusokat, a barátaink, társaink az életben, akikkel ha jó kapcsolatot ápolunk, akkor az mindegyik félnek jó, de legalábbis elfogadható. Az immunrendszerünk feladata valószínűleg nem az, hogy megsemmisítse a szervezetünkbe került mikroszkópikus élőlényeket, hanem kordában tartsa létszámukat, hogy őrizze az ember-mikróba (vírus) együttélését, egymás kölcsönös tiszteletét, vagy akár szimbiotikus kapcsolatát. Így kell érteni a szerző azon kijelentését, hogy „Eltünésüknek (mármint a vírusnak) az emberre vonatkozóan is végzetes következménye lenne: elsatnyulna immunrendszerünk.”
A vírus tehát nem bánt, ha a teljes rendszer működése zavartalan, ha kölcsönösen kordában tartják egymást az együttélő élőlények. A szerző is erre utal akkor, amikor kijelenti, hogy „Megjelent környezetünkben egy újnak tartott kórokozó (valójában nem az, hiszen már 1968-ban leírtak egy a maival megegyező tüneteket produkáló vírust) …..” A vírus tehát régóta jelen van, de most már komoly veszélyt okoz, ha hihetünk a statisztikáknak, de a szerzővel egyetértve, ezen feltétel teljesülésében nem kellene hinnünk.
És itt következik a szerző nagyon jó gondolata, hogy „A várható ellenreakció minden támadás után egyre agresszívabb lesz mindaddig, amíg a támadó vagy a védekező életét nem veszti.” Nagyon szemléletes, és helytálló a szerző példája: „Ha egy szelíd állatot ketrecbe zárunk, majd állandóan egy hegyes lándzsával szurkáljuk, akkor idővel megvadul, és miután kinyílik a ketrec ajtaja, minden valószínűség szerint torkunknak ugrik. Ha egy kezdetben viszonylag alacsony morbiditású és mortalitású vírust helytelen módszerekkel igyekszünk kordában tartani, mutálódik, miközben egyre agresszívabb lesz, végül kontrollálhatatlanná válik.”
Nem tudom elfogadni a szerző azon beállítódását, amely a következő kijelentéséből következik: „… két faj konkurál a hegemóniáért egy azonos élettérben. Túlélni az fogja a másikat, amelyik gyorsabban és hatékonyabban képes a megváltozott környezethez alkalmazkodni”. Illetve később írja, hogy „Az evolúció fajok közötti konkurenciaharc, amiből már évmilliók, évmilliárdok óta egyesek győztesként, mások vesztesként kerülnek ki, és ez érvényes a gazdaszervezet birtoklásáért kialakult vírusok közötti harcra is.” Az evolúció nemcsak harc. A szerveződő igen bonyolult és nagy diverzitású ökológiai rendszerek (amelyek része az ember is) élőlényei egymással együttműködnek. Nem érdekük az állandó harc, amely a békés táplálkozás és méltó élet helyett az energia pocsékolást és veszélyhelyzetet állandósítja. Olyan ez, mint egy vállalat, amely fölvesz dolgozókat. A jelentkezők válogatásának időszakában a jelentkezők erősen versengenek egymással. De akiket végülis alkalmazott a vállalat, azok már együttműködnek, hiszen érdekük a vállalat sikeres gazdálkodása. Mint ahogyan az élőlényeknek is érdekük az ökológiai rendszer tartós fönnmaradása.
A két faj, az ember és a Kovid-19 nemcsak egymás rovására tud életben maradni, hanem egymás mellett is, mint ahogyan sok más mikróbával is ugyanez az ember kapcsolata. Ne szurkáljuk lándzsával a vírust, és nem fog megvadulni. Hagyjuk meg az életterét (biztosítsunk neki ökológiai niche-t), és be fogja látni, hogy jobb az együttélés, mint a háborúskodás, annak ellenére, hogy a vírus esélyesebb a győzelemre.
A helyzet ebben az esetben is teljesen analóg a mezőgazdaságban használt növényvédőszerekkel. Nem véletlen az, hogy a sok évtizedes háborúskodásban a gyorsan mutálódó patogén gombák, de akár az ízeltlábú kártevők is, igen agresszívakká, erősekké, akár halálos betegségek okozójává váltak. Ilyen pl. a Monília, a Tűzelhalás, a körtelevél bolha és még sorolhatnánk viszonylag hosszan azokat a kórokozókat és kártevőket, akiket addig ingereltünk lándzsáinkkal, amíg barátból, vagy együttélő társból ellenséget nem faragtunk belőlük. Ma már egy mezőgazdasági üzemi terület nem a békés termelés, hanem az élőlényekkel folytatott harc színtere. (Kösse föl a gatyáját az az ökológiai gazdálkodó, aki ezen megvadított élőlényekkel ismét békét szeretne kötni.)
A vírus milliárd éves fönnmaradása azt a gyanút kelti föl, hogy megvannak a maga eszközei egy esetleges harc esetében. De valóban akar harcolni a vírus? Nem csak életben akar maradni? Melyik hadvezér küldené katonáit egy olyan csatába, amelyben az ellenfél intelligensebb eszközrendszerrel (gyors mutálódás), és nagyobb tapasztalattal (milliárd éves) rendelkezik? Ilyenkor a békekötés, az élettér és források fölosztása, egymás kölcsönös tisztelete a megfelelő stratégia. Valószínűleg csak az ember gondolkodik mindig ellenségekben, háborúkban és csatákban. Megegyezés helyett jobban szereti a kikényszerítést, amely mindig instabil állapotot hoz létre, belső feszültséggel jár, így – azonnal, vagy később – újabb erőszakhoz vezet. És ennek sosem lesz vége. (Erre számtalan történelmi példát is föl lehetne hozni.) Ahogy a szerző írja, a vírus a vele folytatott háború során „megnöveli agresszivitását, fertőzőképességét, így rövidebb idő alatt képes lesz több embert megfertőzni.”
Igen figyelemreméltó a szerző azon megállapítása, hogy azok az intézkedések, beleértve a védőoltásokat is, amelyek a vírus terjedése és a már megfertőzőtt emberek gyógyítása érdekében történnek, olyan biológiai, társadalmi, gazdasági mellékhatásokkal rendelkeznek, amelyek több kárt okoznak, mint az intézkedések eredeti okai. A helyzet kísértetiesen hasonlít a gyógyszer alapú orvostudomány, a vegyszeres növényvédelem, vagy akár a vízügyi beavatkozások eredményeire: a probléma kezelése újabb, az eredetinél súlyosabb és nehezebben kezelhető problémákat termel.
„Összefogásra lenne szükség”, írja a szerző. De nem ember-ember összefogására annak érdekében, hogy nagyobb katonai potenciált tudjon a vírus ellen fölsorakoztatni, hanem összefogásra a vírus és ember között lenne szükség, hogy mindkettő megtalálja életterét földünkön, anélkül, hogy kipusztítanánk egymást. Ez nem a kölcsönös szeretet jegyében lenne fontos, hanem azért, mert csak így van esélyünk megszabadulni a kórtól – de nem a vírustól, mert a vírus jelenléte nem jelent feltétlenül betegséget. Hadd legyen a vírus, ha nem bánt bennünket. (Az összefogás persze történhetne a szeretet jegyében, vagy az élet tisztelete jegyében is, de most vészhelyzet van, ilyenkor ezeket az érveket tanácsos nem emlegetni.)
És hát mi ezek után a teendő? Előszöris húzzuk vissza lándzsáinkat, és ne ingereljük ezt a szerencsétlen élőlényt (a vírust), ne tegyük vadállattá, ellenségünkké, és főleg ne erősítsük meg támadóképességét. Másodszor figyeljünk jobban, sokkal jobban oda az immunrendszerünkre, amely kordában tartja (és nem kiirtja) a velünk élő mikróbák, vírusok sokaságát, amely gondoskodik arról, hogy a sok tülekedő, életéért erőfeszítéseket tévő élőlény képes legyen együtt élni, netalán egymást segíteni. És harmadszor, békéljünk meg a vírussal. Több orvos nyilatkozatában hallottam, hogy a gyógyulásban milyen nagy segítség a lelki tényező, amely alatt elsősorban a gyógyulásban való hitet értették. Kiegészülhetne ez a hit azzal is, hogy a vírus jelenléte nem feltétlenül betegség, de azzá tehetjük agresszív magatartásunkkal. Hogy nem a háború, hanem a békekötés nyújtja a biztonságunkat, egészségünket.
Keveset beszélnek az orvosok az immunrendszerünk erősítéséről. Annál több hangzik el a védőoltásról és más rendszabályról. Immunrendszerünk erősítésére igen sok módszert lehetne javasolni, különösen akkor, ha az orvosaink hajlandóak lennének túllépni a konvencionális orvoslás korlátain. Ehhez persze nem kellenek gyógyszerek, nem kell egészségügyi intézményrendszer, nem kellenek műszerek. Az egészségbiznisz nem érdekelt benne, ezért nem is fog ezzel foglalkozni. Ellenkezőleg: újabb és újabb védőoltásokat fejleszt ki (a szerző szerint erre félévente lenne szükség), hiszen ilyen jó üzlet nem sok adódik az életben, ez egy történelmi lehetőség arra, hogy óriási pénzügyi fölényre tegyenek szert. A béketűrő vírusainkat addig-addig böködjük lándzsáinkkal, amíg el nem pusztítanak bennünket, mint békétleneket, és a földi életet veszélyeztető élőlényeket, a Bioszféra kóros tüneteit.
Nagyon félelmetes számomra a szerző végső javaslata, amelyet nem mond ki teljes egyértelműséggel: „Ha képesek vagyunk vírusokat génmanipulációval úgy megváltoztatni, hogy fegyverként bevethetők legyenek, képesek vagyunk arra is, hogy olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, amiket a javunkra fordíthatunk.” Ha ezt a képességünket alkalmazni próbáljuk, akkor pont azt a problémát idézzük elő, amelytől a szerző is tart. „De mi van akkor, ha az evolúció alaptörvényét figyelmen kívül hagyva ezekbe a természet által megalkotott összefüggésekbe tudatosan belekontárkodunk anélkül, hogy tartalmukat, működésüket részleteiben értenénk?” Nos, a génmanipuláció ebbe a veszélyességi kategóriába tartozik. A szerző szavait fölhasználva „szokásos arroganciánk által felbátorítva” ne nyúljunk „egy olyan rendszerbe, aminek működését még megközelítőleg sem értjük…”
Markóc, 2021. 01. 26.
