2016.03.21.
Horst Seehoffer, a bajorok miniszterelnöke, elutazott Moszkvába, tárgyalt Putyin elnökkel, aztán hazajött, mint aki jól végezte dolgát. Normális körülmények között egy ilyen látogatásnak nincs nagy jelentősége, hiszen Bajorország politikailag a nagy Németország része, és a német-orosz kapcsolatok normális fenntartásához tartoznak az időleges diplomáciai látogatások. Seehoffer azonban nem a német kormány megbízásából látogatott Putyinhoz, hanem „magánszorgalomból”, aztán ebből kerekedett a nagy vita, támadások , magyarázkodások és dühöngés.
Mikor olvasóink ezeket a sorokat olvassák, a fenti esemény már a múlté, hiszen Seehoffer még február hónap elején járt az oroszoknál, és a kétnapos látogatás csak egy röpke pillanata a jelenlegi ellentmondásos helyzetnek, de nagyon jellemző arra a német politikára, ami tévelygő, bizonytalan és szörnyen együgyű. Mert ha a bajoroknak esetleg más elképzelésük is van a német-orosz kapcsolatokról, és vezetőjük szeretné –elsősorban gazdasági megfontolásból. – hogy ez a kapcsolat továbbra is a kölcsönös bizalom jegyében folytatódjon, miért szükséges, hogy a központi, berlini hatalom képviselői – „kígyót-békát” kiabálva a miniszterelnökre,- támadják a bajor álláspontot.
A szociáldemokrata Gernot Erler pl., aki különben a német kormány Oroszország-ügyeivel foglalkozó „megbízottja”, tehát szakértő a kérdésben, egyenesen a berlini kormányzással szembenálló, „antiszolidáris” viselkedéssel vádolta a bajorok első emberét. Különben a legnépszerűbb német „bulvárlap”, a „Bild” is negatívan nyilatkozott, mert szerintük a CSU elnöke moszkvai útja, talán szolgálja a bajor gazdaság érdekeit, de sérti az egységes német állam érdekeit, és Putyin meglátogatása „ külpolitikai ostobaság „ volt. Mit mondjon erre a bajor választó, aki látja a migrációs válság után kialakult tökéletesen zavaros német politikai helyzetet.
A német közvélemény talán a nagy vesztes háború után volt hasonlóképpen megzavarodva, mint ma...
Akkor, egy elpusztított ország romjai mellett állva azon gondolkoztak, hogy miért kellett a németeknek egy teljesen értelmetlen háborút indítani a fél világ ellen.
Amikor 1941 telén, a Pearl Harbori japán provokáció miatt Amerika belépett a háborúba, a német vezetés már sejthette volna, hogy ez a fordulat döntően fogja befolyásolni a háború sorsát. Akkor még nem volt késő, okos tárgyalásokkal három és fél év vérontását el lehetett volna kerülni, hiszen az amerikai közvélemény nem akart háborúzni, akkor még a Monroe elvnek megfelelően az amerikai vezetés nem akart az európai politikába beavatkozni. A németek viszont, olasz és magyar szövetségeseivel együtt azonnal hadat üzentek az Egyesült Államoknak. Ezzel a buta diplomáciai lépéssel megpecsételték saját, de egész Európa sorsát. A háborút a tengelyhatalmak elvesztették, de mondhatni, hogy ettől az 1941 december naptól kezdve Amerika végérvényesen az európai „színpadon” maradt, a Monroe–elv, ennek értelmében érvényét vesztette.
Miért ugrottam vissza a régi eseményekhez? Azért mert az utóbbi száz és valahány év történelme azt bizonyítja, hogy a németek nem tudnak politizálni. Csak óvatosan merek a témába belemélyedni, nem vagyok történész, nem szeretnék „ szakértőkkel” vitatkozni, állításaim szubjektívek.
Zseniális, jó eszű német politikusok mentén legtöbbször egy rossz irányú külpolitika. A „vaskancellár” Otto von Bismarck felemelte a németséget, három megnyert háború után, ( dánok ellen 1864-be, az osztrákok ellen, 1866-ban és végül a porosz-francia háború 1871-ben ) a független német államok egy egységes Német Birodalomban egyesültek. Ha II. Vilmos 1890-ben nem meneszti Bismarckot, talán ! más irányt vesz a német politika. Ezt soha nem fogjuk megtudni, de a szarajevói provokatív merénylet után a német politika, a „kardcsörtető” császárral, és „ verekedős” tábornokaival az élen, mindenben támogatta a Monarchia bosszúhadjárati szándékait, és a tartős békére vágyakozó németséget belerántottak a háborúba. Tudom, hogy a dolog nem olyan egyszerű, hiszen a múlt század elején a nagyhatalmi törekvések, a háború szelét már erősen felkavarták, de az biztos , hogy a német nép nem akart háborút ,a tömegeket mindig a rossz vezetés kergeti a harcmezőre.
A weimari köztársaság kiemelkedő politikusa Gusztáv Stresemann volt. Németország, de egész Európa nagy szerencsétlensége, hogy ez a reálisan, és előrelátóan gondolkodó politikus nagyon korán, 1929-ben, 51 évesen elhunyt. Stresemann egy gazdaságilag erős nagy Németországot képzelt el, ellenezte a revánspolitikát, és mind a Nyugattal, mind a kommunista Szovjettel jó viszonyt igyekezett kialakítani. A locarnói szerződésben (1925 ), a győztesek és a vesztes németség viszonyát igyekeztek tisztázni, és lemondtak a határok erőszakos megváltoztatásáról. Német nacionalista körökben ellenezték a szerződést és támadták Stresemannt, de neki volt igaza. A szovjetekkel 1926-ban írt alá barátsági szerződést, mely a kereskedelmi megállapodások mellett, egy német semlegességet is biztosított, egy esetleges harmadik hatalommal folytatott viszály esetére.
Az biztos, hogy a húszas évek végére Németország egyenrangú diplomáciai partnerré erősödött az európai politikában. Nyitott kérdés marad, hogy ha mégis Stresemann, és politikája határozzák meg továbbra is a harmincas évek német politikáját, mennyiben történhetett volna a radikális szélsőjobb előretörése, és egy megszállott, „eszelős” diktátor uralomra jutása.( A kérdés a politikus halála miatt soha nem lett aktuális )
A szörnyű pusztító háború után, Németország csodával határos módon gyorsan talpra állt. Egy cinikus, régen elhunyt barátom mondta volt egyszer:- tudod, nincs fajelmélet, de van a német gazdasági csoda.
- Hát igen, a csoda bekövetkezett, és ebben nagy része volt egy másik zseniális politikusnak Konrad Adenauernak, aki két évvel volt idősebb mint Stresemann, de negyven évvel túlélte. Adenauer nem szerette szociáldemokrata elődjét, pedig politikájukban sok közös vonás volt. Adenauer is folytatta elődje háborúellenes politikáját, és mindketten a francia-német viszony megjavításán munkálkodtak, mindkettő sikeresen. A szovjethez való viszonyukban kevés a hasonlóság , hiszen Stresemann már 1926-ban szerződést köt az oroszokkal, Adenauer viszont ahogy a nácikat, úgy a kommunistákat is gyűlölte. Ez az ellenszenve viszont nem tartotta vissza, hogy 1955-ben, miután a Nyugat-európai Uniónak és a Nató-nak is tagja lett az ország, ne utazzon Moszkvába és ne tárgyaljon Hruscsovval.
Diplomácia kapcsolatok felvétele következett, és legalább tízezer német hadifogoly hazatérése indult el. Adenauer politikai zseni volt, a németség talán legnagyobb államférfija. Ahogy Bismarck, hosszú évszázados széttagoltság után egyesítette a németséget, úgy Adenauer egy teljesen tönkretett országból, egy demokrata, ugyanakkor egy szociális berendezkedésű államot hozott létre, mely gazdaságilag egy jóléti társadalom alapjait biztosította.
A kérdés; mi volna, ha Adenauer ma élne, hogy rendezné országa zavaros ügyeit? Mert ami ma Németországban történik, az minden csak nem normális.
A német kancellár asszonyt évekig csak dicséret kísérte. Ténylegesen, a 2005-ben „színre” lépő Angela Merkel sokat bizonyított, hiszen tíz évvel ezelőtt a német gazdaság rengeteg problémával küszködött, az akkori magas munkanélküliség és államháztartási hiányt az évek folyamán kijavították, és a nagy válság ellenére Németország , minden szempontból, az Unió vezető állama lett. Gazdasági hatalma nem is vitatott, de politikai befolyása a mai megzavart Európára már nem csak kérdőjeles, de ha rövidesen nem lesznek változások, még veszélyes is lehet.
Sokan kérdezik, és máig nem lehet tudni, mi történhetett a német kancellárral az utóbbi pár hónapban. Az amerikai befolyás évek óta érvényesül az Unió politikájában és Brüsszel hűséges kiszolgálója a washingtoni elképzeléseknek, de egész Németországot és ezzel egész Európát kiszolgáltatni egy ellenőrizhetetlen, erőszakos muszlim bevándorlásnak, már több, mint politikai hiba, ez sokak szemében a nemzet, a haza cserbenhagyása.
Seehoffer bajor miniszterelnök, pár nappal a moszkvai látogatás után, egy bajorországi napilapban adott interjújában kijelentette; Merkel kancellár menekültpolitikája a jogtalanság uralmához vezetett. Erős szavak, de nem igaztalanok.
A berlini politika és bajor Keresztényszociális- Unió menekültpolitikája közötti nézeteltérés különbség nem csökken, sőt még szakításra is lehet számítani. Egy alkotmányjogi szakvélemény szerint a határ tavaly szeptemberi megnyitása jogsértő volt a szövetségi kormány részéről, és valószínű, hogy a bajorok az alkotmánybíróság elé viszik az ügyet.
Az egész országra jellemző, hogy a vélemények erősen különbözőek. Azt tudni kell, hogy a németek nagy része kerüli a konfliktusokat, és szereti megtartani, ami már megvan, nem szereti a változást. Olvastam egy régi, egymondatos jellemzést ez otthoni svábokról, ami ide kívánkozik: A sváb szorgos, mint a hangya, erős, mint az elefánt és parancstartó, mint a házőrző eb.
Nos, ebben sok minden igaz, még ha a generációkkal változik is a jellem. A német dolgos, munka nélkül nem tudja az életet elképzelni. Ez a tipikusan német szorgalom sokat „lazult”az utóbbi évtizedekben, a mai német fiatal pl. nem rajong a fizikai munkáért, óriási hiány van a kézműves szakmákban.
De állásnélküli csavargó fiatal is aránylag kevés van, a fiatalok munkanélküliségi aránya csak 7 %, a spanyol fiatalok 50 %-a nem dolgozik. Ez persze egyenes arányban van az ország gazdasági helyzetével, de függ a mentalitástól is, hiszen a svédek nem állnak gazdaságilag rosszul, de a fiatalok 21% – a ott sem dolgozik . Hogy a német erős, ezt nem csak fizikailag, tehát a munkabírás szempontjából kell érteni, hanem bírja a sors csapásait is. A nemzet hozzászokott a rosszhoz, a sok háborúhoz, a meneküléshez, a háború utáni éhezéshez, és ezt a tűrés tulajdonságot, úgy látszik lehet örökölni, a génekkel tovább adják.
A harmadik, fent említett tulajdonság a parancstartás. Igen, ez a vérükben van, még ha a parancs hamis, rossz és buta is, de be kell tartani. Nem csodálkozom tehát, ha a 10 éve jól „bevált”vezető hölgyet még nem kergették el. Bíznak benne, mert megígérte, hogy „wir schaffen das” – sikerül megoldani.
- Tulajdonképpen sok németnek imponál is ez a magatartás, és sokan büszkék a kancellár asszonyra. Merkel pl. ilyeneket mond tv műsorban: – Nem vagyok hajlandó olyan versenyben részt venni, hogy ki tud barátságtalanabb lenni a menekültekkel, – mert ha így viselkedünk, akkor talán majd nem jönnek- Németország barátságosan fogadja a menekülőket, és erre én büszke vagyok.” Be kell látni, hogy ha az átlag német ilyet hall, akkor azt mondja, igaz , mi németek példát kell mutassunk. Ne felejtsük el, hogy a németségben még hetven év után is él a bűntudat a háború, a Holokauszt, a sok gazság miatt, amit a nácik elkövettek. Nekünk JÓNAK kell lenni, mert sokáig rosszak voltunk, ismételgették a háború után, és talán ez már benne van a német zsigerekben?
Persze sokan azért nem így gondolkoznak, főleg azért mert tudják, hogy honnan fúj a szél, ami már viharrá fokozódott. Mert a német azért nem hülye és látja, hogy itt a dolgok már teljesen össze-vissza kuszálódtak, most már ideje rendet csinálni . De még várnak. Mások, akik tudják az igazságot, de mégis hallgatnak, mert közel ülnek a húsos fazékhoz, és azt mondják, ne bolygassuk a dolgokat, mert a zűrzavar senkinek nem használ, főleg nem nekünk. Akik a leghatározottabban megmondják az igazságot, azok az aktív politikán kívül állók, vagy az ellenzék egy része, akik már régen várják Merkel távozását. A márciusi tartományi választásoktól sokan remélnek valami gyökeres fordulatot, én nem látok erre komoly esélyt.
A napokban olvastam a svájci „Zeit-Fragen” honlapján egy interjút a 73éves német politikussal Willy Wimmerrel, aki 33 évig volt mint CDU képviselő a Német Bundestag tagja, és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet Parlamenti Közgyűlésének volt alelnöke. – A Nato megöl minket, és ezt a német kormány hathatós támogatásával teszi – állítja a német politikus, és kifejti véleményét az oroszellenes amerikai politikáról. Az oroszok kénytelen biztonságpolitikai doktrínájukat megváltoztatni, mert erre kényszerítik őket. Hogy ez a jövőre nézve mit jelent, azt még senki nem tudja megjósolni. Wimmer emlékezet arra, hogy a hidegháború hivatalos befejezését az 1990 november 21-én Párizsi Charta az Új Európáért című okmány aláírástól számíthatjuk, melyet 34 állam és kormányfő ünnepélyesen aláírt. A résztvevők azon a napon befejezettnek látták a II. Világháború után elkezdődő európai szakadást, az ún." konfrontáció korszakát”, és ezzel jelezték a „Hidegháború” végét. A Charta kitér Európa új demokratikus korszakára – ami akkor kezdődött- a jövőre vonatkoztató célokat taglalja, és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet feladatait részletezi. Az aláírók kötelezték magukat a demokráciára, és az emberi jogok betartására.
Az eltelt 25 év alatt annyi minden igazságtalanság, viszály és véres összeütközés történt, hogy úgy látszik csak az aláírásokkal maradtunk, mert a Charta alapeszméje már füstbe ment.
Itt megjegyezném, hogy a Charta elődjét, már 1975-ben Helsinkiben „megalkották”. Akkortájt az enyhülés időszakáról beszélhettünk, és létrejött egy, a Kelet és Nyugat tárgyalási alapjának számítható, ún. Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet ( EBEÉ ) Ezt, akkor, 35 európai és észak-amerikai államfő szignálta. ( Egyik megállapodás sem ér semmit)
Visszatérve a német biztonságpolitikai szakértőhöz Wimmerhez, aki világosan felteszi a kérdést, miért hagyták ki az Új Európából az oroszokat? A kérdés logikus és hosszú-hosszú magyarázatra szolgál, de röviden talán így lehet megfogalmazni; Oroszország nem lehet része Európának, mert ez Amerikának nem tetszik, ez az Egyesült Államok külpolitikájába nem illeszthető be. Ezt a tényt vagy tudomásul vesszük, vagy megvétózzuk! De hol ?
A hidegháború tartott egy picinyke lélegzetnyi szünetet, de egy pár éve már egy új hidegháborút észlelünk magunk körül, és félő, hogy ebből még igazi háború is lehet.
Az egyre kiéleződő amerikai-orosz szembenállást nem az oroszok provokálták, ezt Európában mindenki tudja, akinek van egy kis sütnivalója. Az oroszok rengeteget szenvedtek az utóbbi 100 évben, ezt is illik tudni. A szovjet hatalmat lehet továbbra, és visszamenőleg is utálni, de minden történész tudja, hogy a kommunizmust, a szocializmust nem az oroszok találták ki, ezt ŐK importként kapták. A 70 éves szovjet diktatúra elsősorban nekünk Kelet-Európa népeinek hozott szomorú évtizedeket, a Nyugat, és főleg Amerika ezt a korszakot nagyon ügyesen átvészelte. Mi szenvedtünk, ők fejlődtek. Hát most, miután ránk kényszerítettek egy inkább undorító, mint kellemes „vadkapitalista” rendszert, most még azt is akarják, hogy támogassuk őket „világhódító” igyekezetükben. Köszönjük, ebből nem kérünk.
De a németek sem akarnak, minden ok nélkül, az oroszok ellen fordulni. A német nép hasonló kálvárián ment keresztül mint orosz szomszédjaik. A náci diktatúra szerencsére csak 12 évig tartott, nem hetvenig, mint a kommunizmus, de a II. Világháború teljesen tönkretette az országot, és a náci bűnökért még a második, harmadik generációnak is szenvedni kell.( Ezért nem mernek sokan most tiltakozni az iszlám felől tornyosuló veszély ellen). A németek, az oroszokhoz hasonlóan, békében, nyugodtságban akarnak élni, és természetesnek veszik – vennék- az európai népek együttműködését, még a régi „ellenségekkel” is.
Szerencsére Európa még nem veszett el, még van remény, hogy felébredünk a rémálomból. De ehhez a német politika átértékelése szükséges, Németország ereje nélkül nincs egységes Európa. Ezt sokan tudják, és sok a bátor politikus, publicista és közéleti szereplő, aki megmondja az igazat.
Sokszorosítani kellene, hogy mindenki olvashassa, amit a német biztonsági szakértő, már legalább két éve állít. Még 2014-ben a „Freie Welt”(Szabad Világ) német kiadásában megjelentett interjúban, Wimmer határozottan kijelenti: – A közös európai otthon ideálja- ha egyáltalán lett volna valami alapja- abban a pillanatban megsemmisült amint a NATO csapatok felsorakoztak az orosz határon.-és hozzáteszi,: – Több, mint egy évtizeden át, Moszkva egy szót sem szólt a NATO terjeszkedés miatt, ma azonban minden megváltozik".
Ha összegezném a német politikus véleményét, így fogalmaznék:- Az amerikaiak mindenféle eszközt felhasználnak, hogy megszerezzék Oroszország természeti kincseit. Ha ez nem megy gazdasági eszközökkel, akkor jöhet egy háború. A gazdasági térdre kényszerítés eszközei: az izoláció, az olajárak csökkentése, valuta manipulációk. A katonai beavatkozás feltételeit lassan kell előkészíteni, és ehhez szüksége van Amerikának a kelet-európai országokra, és természetesen Németországra.
A többit már nem is kell magyarázni, mindenki, aki figyeli az eseményeket látja , hogy mi történik. Az sem véletlen, most 2106 elején, hogy a NATO- hirtelen- segítséget ajánl fel az európai migráns problémában, és hadihajót küld a görög vizekre, és Kelet-Európa NATO tagországaiba pedig csapaterősítéseket rendel el.
Wimmer már akkor, 2014 végén megjegyzi, hogy az események folytatása sokban azon múlik, hogy a kelet-európai országok mennyiben hajlandók-e elfogadni ezt az alávetett helyzetet, amiben a nyugati politikusok egyszerű felvonulási területnek kezelik a térségi országokat.
A megoldás szerinte csak akkor lehetséges;- ha a kelet-európai országok lerázzák magukról az elmúlt 25 év atlantista politikáját.
Tudjuk, hogy sok minden a németektől függ. Egy gazdaságilag legyengített Németország viszont csak amerikai segítséggel tud az Unió vezető állama maradjon. Az Unió és benne a nagy és erős Németország, az amerikai külpolitikának csak eszköze,és egy nagyon erős, önálló gazdaságú és önálló politikát folytató Uniót nem támogatnak . Ezt tudván, nem is kell csodálkozni, hogy miért van ma annyi megoldatlan probléma EURÓPÁBAN. Semmi nem történt véletlenül.
De az amerikaiak ezt nem is titkolják, sőt, hangoztatják. Már leírtam egy párszor a magyar származású Georg Friedmann az amerikai Stratfor Intézet (elemző és hírszerző cég) vezetőjének véleményeit. Az első még a 2007-ben megjelent, A következő 100 év című könyvében olvasható: „a retorikai szempontoktól eltekintve, az Egyesült Államoknak nem fűződik túlnyomó érdeke az eurázsiai békéhez”. Hosszabb távon pedig egyenesen azt valószínűsíti, hogy „az Egyesült Államok és Oroszország közötti ütközéseket egy nagyszabású háború követi majd, amelyet az Egyesült Államok és az eurázsiai nemzetek koalíciója főként a világűrben fog megvívni”. Nemrégiben egy interjúban pedig ezt mondta: „az első és a második világháborúk, majd a hidegháború idejében is az amerikai külpolitika számára a Németország és Oroszország közötti kapcsolatok alakulása volt igen fontos. E két ország egymással szövetkezve az egyetlen olyan hatalmat képezheti, amely veszélyt jelenthet számunkra. Éppen ezért elsőrendű érdekünk annak biztosítása, hogy ez a szövetség ne jöjjön létre”.
Ennél világosabban nem lehet fogalmazni, csak azt nem értem, hogy ezt a „ szakvéleményt” miért nem sugározza a német televizó, legalább tízszer egy nap. Igazi reklám tengerentúli barátainkról.
A német politika gyökeres megváltozására rövid időn belül nem lehet számítani, mert a Merkel kancellár körül csoportosuló erők még ragaszkodnak hatalmi pozíciójukhoz. A márciusi választásokban sokan bíznak, de. ahogy már említettem. ez nem hozhat lényeges hatalmi változást, mert a kormányzó pártokat csak megszorítani lehet, de nem leváltani. Valami egészen más kellene történjen, ami a német politika irányvonalát megváltoztathatná, és ez a valami, még egyelőre ismeretlen a képletben.
Amitől sajnos félni lehet, az egy olyan radikális reakció, ami elsősorban az ország keleti részén erős szélsőjobboldali szervezetek részéről egyáltalán nem kizárt. Amíg a nyugati részen élő németek, a beözönlő migránsok miatt, egyelőre nem látják veszélyeztetve életszínvonalukat, addig az „oszik” minden egyes idegenben konkurenst vélnek, hiszen a munkanélküliség, ami különben nem vészes, keleten kétszer olyan magas, mint a nyugati részen. Angela Merkel, és a liberális politikusok nagy terve, pedig, hogy majd a bevándorlók pótolják a keletről-nyugatra vándorló német fiatalok helyét, csődöt ígér, mert nincs befogadási készség, és szíriai , vagy iraki kecskepásztorokkal nehéz német ipart fejleszteni.
A német politika tévelygése még sok gondot okozhat Európának, de reméljük, hogy a józan ész politikája legyőzi a „ funkcionális” politikai analfabetizmust.
Hollai Hehs Ottó, Németország
A cíkk, a budapesti, KAPU folyóirat, februári számában jelent meg.
