Ha egy nemes fa néhány évig nem hoz gyümölcsöt, az nem nagy baj. Ha hajszálgyökerei leérnek az éltető talajvízig, akkor majd hoz termést és a fa is életben marad. Így van ez egy nép életében is. Ha elveszti gyökereit, múlt-tudatát, akkor elpusztul, ha múltjából táplálkozik, életben marad.
Csodálatos egység és gazdag múlt nyílik meg az ember szeme előtt, ha képes összerakni a mozaik-kockákat.
Valami hiányzik a mai Magyar emberből: a tartás, az egészséges büszkeség. Magyarország, amely másfél ezer évvel ezelőtt magas kultúrával, írásbeliséggel, magas szintű földművességgel, saját nyelvvel és sajátos testalkattal jelent meg Európában, ez nevezhető csodának, ítélhető másságnak vagy vitalitásnak, de mindenképpen ismerni, értékelni és becsülni kell.
Ha végignézzük őstörténetünket és történelmünket, azt kell mondanunk, hogy a magyarság története folyamán egyetlen ellenségét legyőzni nem tudta-de mindet túlélte. Hol vannak a kazárok, a besenyők, a tatárok, a törökök, hol van a Monarchia vagy a Nagy-Szovjetúnió? Sehol!
De mi magyarok 15 milliónyian itt vagyunk az indo-európai és szláv tengerben, Európa szívében a Kárpát medencében. Múltunkat illetően ma még mindig a Habsburg Monarchia idejének ideológiai szintjén vagyunk. Hajszálgyökereinket elvagdosták, amelyek a nedvességet szívják a talajvízből, de főgyökereink még megvannak.
A népek őserdejében csak akkor van helyünk, ha a gyökereinket elrendeztük és a mélybe az éltető talajvízig leeresztettük. Csakis így tudjuk átvészelni nehézségeinket.
Ipolyi Arnold ugyanerről így vélekedik:
"Az a nemzet, amelyik emlékeit veszni hagyja, az a saját síremlékét készíti, és az vesztesége az egész emberiségnek".
