Chirmiciu András 2012. november 02.,
November elsején, a gyertyafénybe úszó temetőkben összeszorul az ember szíve. Szinte minden síron ott egy gyertya, virágszál, vagy koszorú, az emberek nem feledkeznek meg elhunyt szeretteikről, tisztelettel róják le kegyeletüket emlékük előtt. A sírok általában gondozottak, szépen feldíszítve.
Még azoknál is találni egy gyertyát vagy virágot, akiknek nincsenek hozzátartozói, vagy nem Déván élnek. Például a református temetőben lévő hat német katona vaskeresztes sírján is gyertya és virágkoszorú. Fiatalok voltak, egyikük sem volt 30 éves, amikor elesett a háborúban. Családjaik talán soha sem tudták meg, hogy Erdély földjében alusszák örök álmukat. Éppen ezért lélekemelő látni, hogy november elsején a kegyelet és az emberi méltóság jele nem kerüli el emléküket. Soha, hiszen minden évben, november elsején gyertyafény világítja felvirágozott sírjukat.
A román katonai temetőben is sok a koszorú, néhány nappal korábban, október 25-én, a román hadsereg napján helyzeték el. Kérdéses azonban, ha ama ünnepség nem lenne olyan közel a halottak napjához, ugyanolyan díszes lenne-e a temető.
A tőszomszédságában lévő szovjet katonai temetőben viszont még véletlenül sem találni gyertyát, vagy virágot, koszorúról nem is beszélve. Az emberi méltóság nem jutott el hozzájuk. Most sem, az előző években sem.
Akárcsak német ellenségeik, a szovjet katonák is emberek voltak, akik nem önszántukból harcoltak a történelem legnagyobb mészárlásában, a második világháborúban, s akiket szeretteik ugyanúgy siratták-siratják, mint bárkit bárhol a világon.
Kétségtelen, a Vörös Hadsereg a kommunizmus óriási szörnyét hozta ránk, a halottak napján sírjukra elhelyezet virágszál, a meggyújtott gyertya mégsem politikai állásfoglalás. A kegyelet nem az eszmének, vagy a társadalmi rendszernek szól, hanem az elesett fiataloknak. Embereknek.
Ez már magában elég kellene hogy legyen a dévai önkormányzat számára, tudomásom szerint a szovjet katonai temető az önkormányzathoz tartozik. Ha az emberiességről megfeledkeznek, a kölcsönösség mégis jobb belátásra kellene ösztönözze a városvezetést. Mert az orosz sztyeppén rengeteg román katona alussza örök álmát, németek, magyarok, olaszok és más nemzetek fiai mellett. Névtelen sírokban, hozzátartozóik talán nem is tudnak róluk. S bizony nekik is ugyanúgy kijár a kegyelet, a virág és a gyertya. Melyeket nyilván csak az egykori ellenség helyezheti el a sírokra. Évtizedekkel a nagy világégés után, túl a mai politikai nézeteltéréseken, az emberi méltóság jeleként. Mondhatni minimális elvárás. De vajon ellehet-e várni a másiktól, azt, amit, például, Déván nem tesznek meg, holott még a kölcsönösség elve nélkül is kötelezően meg kellene tenni. Emberiességből, ahogy a helyi magyarság teszi a német katonák vaskeresztes sírjával.
November elsején a gyertyafények lángja elárasztja a várost. Ragyogása vajon megvilágít-e minden emberi lelket?
