Dabis Attila 2013.02.22.
Örömmel vettem tudomásul, hogy a székely zászlóval kapcsolatban tanúsított román magatartás elérte a nemzetközi sajtónyilvánosság ingerküszöbét is. A svájci Neue Zürcher Zeitung, a német ARD vagy épp a török Hürriyet mellett a Spiegel Online is hosszasan elemezte a közelmúlt romániai eseményeit. Ez utóbbi írás a magyarul és románul is beszélõ publicista, Keno Verseck tollából származik, akinek észrevételei meglátásom szerint korrekciót igényelnek.
A Spiegel-cikk megemlíti, hogy diplomáciai válság alakult ki Magyarország és Románia között egy egyszerû „szövetdarab”, a székely zászló kapcsán. E „kisszerû vita” az utóbbi évek „legsúlyosabb diplomáciai konfliktusává” vált a két ország viszonyában, amely a kilencvenes évek közepe óta folyamatosan normalizálódott. A konfliktust az váltotta ki, hogy Kovászna megye új prefektusa, Dumitru Marinescu sepsiszentgyörgyi január 28-i beiktatásakor eltávolíttatta a ceremónia helyszínérõl a székely zászlót. Néhány nappal késõbb, február 2-án Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár „szimbolikus agressziónak” nevezte az esetet, és annak beszüntetésére szólította fel a román kormányt. Ezt a megnyilvánulást minõsítette aztán Victor Ponta, Románia miniszterelnöke „az ország belügyeibe való beavatkozásnak”. A Spiegel-cikk megemlíti továbbá, hogy a „nacionalista hisztéria” közepette egyik országban sem hallani „túl sok józan hangot”, ami azzal magyarázható, hogy a konfliktus „hasznára van a kormányoknak a választási kampányban”, így „nemigen várható, hogy a zászlóháború egyhamar véget ér”. Egyik oldalon áll az Orbán-kormány, amely a szociális rendszerben véghezvitt „tarvágásai” miatt odahaza egyre népszerûtlenebb, ezért „nacionalista paternalizmusával” igyekszik a határon túli magyarok támogató szavazatát megnyerni. Másik oldalon a Ponta-kabinet, amely olyan közigazgatási reformot tervez végrehajtani a közeljövõben, amelyben a jelenlegi 41 közigazgatási egységet, köztük a túlnyomó többségben magyarok lakta hármat 8 nagyrégióvá alakítaná át, „megfosztva ezáltal a magyar kisebbséget számtalan jogától”. Eddig az emlékeztetõ.
Nem célom felsorolni a kisebbségvédelemmel foglalkozó összes olyan nemzetközi dokumentumot, melyek végrehajtására Románia sikertelenül vállalt kötelezettséget. A jogsérelem tényét ugyanis a Spiegel-cikk sem vonta kétségbe, nehéz is lett volna. Felsorolok viszont néhányat – a teljesség igénye nélkül – az elmúlt évek hasonló precedenseibõl. A Székelyföld északnyugati részében fekvõ Makfalva község önkormányzatának épületére 2009 decemberében került fel elõször a székely zászló. Az eseményt 2010 januárjában rendõrségi meghallgatás, majd ügyészségi vizsgálat követte, valamint a Maros megyei alprefektusnak a zászló eltávolítására vonatkozó felszólítása. Az alprefektus nem tudott ugyan konkrét jogszabályra hivatkozni, ami tiltaná a székely jelkép nyilvános használatát, megjegyezte viszont, hogy amit a törvény nem tilt, azt nem feltétlenül engedélyezi. A témát érintõ romániai szabályozás, így mindenekelõtt az 1994. évi 75. törvény, mindössze arról rendelkezik, hogy a román zászlót kötelezõen ki kell helyezni a közintézményekre, más államok lobogói pedig csak ünnepek, illetve rendezvények alkalmával tûzhetõk ki. E rendelkezések tehát a székely zászló használatával kapcsolatban nem nyújtanak orientációs pontot.
Ez volt az elsõ hatósági eljárás a székely zászló ügyében, amelyet az illetékes ügyészség 2010. augusztus 10-i határozatában zárt le, megállapítva, hogy a székely zászló egy történelmi közösség jelképének számít, használata nem ütközik törvénybe. A precedens értékû döntés azonban nem hagyott mély nyomot Kovászna megye korábbi prefektusában, Codrin Munteanuban, aki 2012 októberében az Uzon község polgármesteri hivatalára kifüggesztett székely zászló eltávolítása ügyében elõször bírósághoz fordult, majd körlevélben szólította fel a megye valamennyi polgármesterét, hogy vegyék le a polgármesteri hivatalokról a székely zászlót. A kormánybiztos úgy fogalmazott, hogy az uzoni községháza homlokzatára kitûzött zászló egy nem létezõ entitást (!) szimbolizál, és épp annyira törvénytelen, mintha egy futballklub vagy autógyár zászlóját tennék ki a községházára.
Ebbe a hagyományba illeszkedik bele a Spiegel-cikkben említett sepsiszentgyörgyi eset is, amelyet Háromszék mellett a másik székely megye, Hargita prefektusa, Adrian Jean Andrei azóta tovább fokozott. 2012. február 11-én ugyanis hivatalos közleményben szólította fel a megye polgármestereit, hogy távolítsák el településükön a közintézményekrõl a székely zászlót. E méltatlan eseménysor hosszas történetében idén februárban fordult elõ elsõ alkalommal, hogy a magyar diplomácia is állást foglalt a külügyi államtitkár révén. Németh Zsolt nemcsak azt jelezte, hogy a magyar kormány határozottan elvárja a román kormányzattól az erdélyi magyar közösség elleni szimbolikus agresszió beszüntetését, hanem arra is buzdította a magyarországi önkormányzatokat, hogy szolidaritásuk jeleként tûzzék ki a székely zászlót saját hivatalaik homlokzatára. Egyre szaporodik azon önkormányzatok száma, amelyek eleget tesznek a felhívásnak, nem csak Magyarországon, hanem immár Szlovákiában is, és nem azért, mert politikai érdekük fûzõdne ehhez. Mint ahogy a magyar kormánynak sem érdeke a konfliktusgerjesztés, fõleg nem egy kétharmados többséggel rendelkezõ román kormánnyal szemben, kockáztatva ezzel, hogy a Ponta-kabinet esetleg adminisztratív szankciókat foganatosít a Romániában élõ román-magyar kettõs állampolgárok ellen, nehezítve, vagy akár ellehetetlenítve ezzel, hogy a 2014-ben esedékes magyarországi parlamenti választások alkalmával éljenek szavazati jogukkal – mint ahogy az történt Szlovákia esetében. Ezt pedig, ugyebár, nem engedhetné meg magának egy olyan kormány, amely Keno Verseck szavaival élve „valamennyi magyar politikai képviselõjének tartja magát, beleértve a határon túl élõket is”.
Egyik oldalon tehát egy államhatalom nyílt és folytatólagosan elkövetett jogsértése áll, a másikon pedig egy államtitkári nyilatkozat és csöndes szolidaritás azon önkormányzatok részérõl, amelyek kitûzték hivatalaikra a székely zászlót. Rejtély számomra, hogyan képes Keno Verseck ezeket az egymástól érzékelhetõ távolságban lévõ megnyilvánulásokat a „nacionalista hisztéria” azonos szintjére helyezni, amelyek kölcsönösen „nélkülözik a józan hangokat”.
Az okok helyett azonban érdemesebb inkább megvizsgálni eme értelmezési keret következményeit. Ha ez a konfliktus nem több két kelet-európai ország „diplomáciai ütésváltásánál”, akkor Nyugat-Európának ezzel az üggyel más teendõje már nincs is, mint elhelyezni azt a problematikus fiatal demokráciák sajnálatos gyermekbetegségeit tartalmazó polc legalsó fiókjába. Már megint a gyanús Kelet-Európa. Lapozzunk. Ez a differenciálatlan reflex számtalanszor visszaköszönt már, amikor Székelyföld autonómiatörekvéseit népszerûsítendõ külföldön jártunk. Még az európai politikai paletta legrelevánsabb szereplõi esetében is gyakori jelenség, hogy semmit sem tudnak a székelység helyzetérõl, ad absurdum létezésérõl, valamint arról, hogy Románia miként kezeli a kisebbségekkel kapcsolatban tett nemzetközi kötelezettségvállalásait.
Kedves Keno Verseck, tisztelt Spiegel! Tekintsék ezt a levelet meghívásnak a március 10-én Marosvásárhelyen megrendezendõ autonómiatüntetésre. Jöjjenek el és tudósítsanak arról, hogyan lobog a székely zászló, jelképezve nemcsak a székely népet, de a területi autonómia kivívását célzó évtizedes, békés törekvését is. Az autonómia, ahogyan Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete is utalt rá, a helyi közösség követelése. A kisebbségek joga vagy épp jogfosztása ugyanakkor nem kizárólag helyi vagy tagállami ügy, hanem a nemzetközi közösség egészét érintõ morális kérdés. Tûzzék ki épp ezért önök is a székely zászlót hivatalaikra, intézményeikre – vagy akár csak otthonuk egy pontjára!
A szerző politológus, a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottja 
