2013. március 24.
Fotó Nikowitz Oszkár
Nikowitz Oszkár, Magyarország belgrádi nagykövete válaszolt a Večernje novostinak a Velika Ugarska bez pardona című cikkére, amelynek már maga a címe is súlyos vádaskodást tartalmaz, amikor aNagy-Magyarország, mindenre való tekintet nélkül üzenetet fogalmazza meg. A diplomata válaszcikkét a belgrádi lap mai számában közölte.A válasznak „Rado delimo Trijanon” címet adta (szó szerinti fordításban: Szívesen megosztjuk Trianont, de nyilván értsd: a trianoni tapasztalatot – a szerk.) Az alábbiakban ismertetjük Nikowitz Oszkár válaszát, a cikk végén pedig linkeljük a Večernje novostinak a reagálást kiváltó írását, amely a lap internetes kiadásában is megjelent múlt szombaton.
Az önök lapjának múlt vasárnapi számában megjelent egy cikk „Velika Ugarska bez pardona” (fordításban körülbelül: „Nagy-Magyarország, bocsánatkérés nélkül”) címmel. A cikk tüzet okád Magyarországra, de valótlanságoktól és rosszindulatú inszinuációktól hemzseg.
Az újságíró szerint a magyar politika központi törekvése a területi revízió, és a kormány már nem is rejti véka alá, hogy igényt tart szomszédos területekre, ugyanis el akarja törölni Trianon következményeit. Természetesen ezeket az állításokat egyetlen hiteles bizonyítékkal sem támasztja alá.
D. Petrović „történész” azt állítja - felidézve a háború előtti időszakot, amikor Magyarország valóban határrevízióra törekedett -, hogy „hasonló történet játszódik le 1991-től kezdve, amikor is Magyarország újra érdeklődést mutat szomszédos területek iránt”. M. Parović „történész” azt firtatja, hogy „vajon a szomszéd országokkal szemben támasztott leplezetlen igények csak a magyar politika célját képezik-e, vagy Budapest ehhez a projekthez zöld jelzést kapott valamely erősebb EU-országtól is?” Továbbá: „A magyar kormány nyíltan tudtára adja valamennyi szomszédjának, hogy nem fogadja el a Trianoni béke következményeit.” Krestić akadémikus számára pedig az a tény, hogy a magyarok a Vajdaságra a „Délvidék” kifejezést használják, „világosan jelzik Magyarország területi aspirációit”.
Itt azonnal oszlassunk el egy tévedést: ez a földrajzi elnevezés a 19. század közepe óta használatos, elsősorban a sajtóban, hagyományosan mindarra, ami ennek a területnek a közigazgatási, néprajzi, történelmi, lakossági, kulturális és nyelvi viszonyaira vonatkozik. Aktuálpolitikai összefüggésben mindig a „Vajdaság” szót használjuk. Az akadémikus úr következtetése tehát felszínes és téves. A magyar nyelvterület nem változott meg (lényegesen) az államhatárok változásával, változatlan maradt tehát mindaz, ami a kultúrára, nyelvre és identitásra tartozik: a vajdasági magyarok továbbra is a magyar nyelvterület „déli vidékét” képezik. Gondolkodjanak el egy kicsit: vajon a szerbek megszűntek szerbeknek lenni csak azért, mert a határok átmentek a fejük felett, és egy szép napon Szerbián kívül találták magukat?
Egyetlen négyzetcentiméter területet sem akarunk „vissza”. Trianon következményeit egyetlen módon tudjuk meghaladni (és ezt a tapasztalatot szívesen megosztjuk mindenkivel, akiknek ma hozzánk hasonlóan el kell szenvedniük a területi egység elvesztését): meg kell őrizni a nemzet szellemi egységét (a nyelvet, a kultúrát, a hagyományokat), ezen kívül pedig olyan jó viszonyt kell kiépíteni a szomszédokkal, hogy közösen biztosíthassuk a határon kívül élő honfitársaink megmaradását és prosperálását.
Van-e morzsányi realitás a mögött az állítás mögött, hogy Magyarország el akarja szakítani a Vajdaságot, ahol a lakosságnak alig 14%-a magyar? Tisztességes dolog-e azt sugallni, hogy a Vajdaság vizionált „szecessziója” mögött Magyarország áll, és aztán úgy beállítani az itteni magyar pártoknak a magyar többségű önkormányzatok társulására való igényét, mint ami Szerbia területi egységét veszélyezteti? Mindezt akkor, amikor Szerbia maga is a szerb opstinák „asszociációjára” (=társulására – a szerk.) törekszik Észak-Koszovóban? (Ami iránt a magyarok egyébként teljes megértéssel viseltetnek)!
Rövid válaszra kaptam lehetőséget, muszáj kategorikusan fogalmaznom: az önök cikke a szerkesztőség előítéleteiről és rosszindulatáról tanúskodik. Hogyan lehetne másként értelmezni ugyanis a cikkük alcímét: „Megismétlődik-e az a helyzet, amely 1941-ben a térségben véres határváltozásokkal járt?”
Ez, uraim, gyalázat, mondhatni háborús uszítás. Háborút emlegetni és a szellemével riogatni, amikor arra semmi ok? Ellenséget kreálni, amikor nincs? És mindezt akkor, amikor a Magyarország és Szerbia viszonya történelmileg a lehető legjobb, felívelő szakaszban van? Amikor mindkét ország intenzíven dolgozik az őszinte megbékélésen, azon, hogy szélesítsük, és minden téren fűzzük szorosabbra kapcsolatainkat?
Paranoiások mindkét oldalon vannak. Magyarországon (a cikkükben hivatkozott – a szerk.) sem a Jobbik, sem a teljesen jelentéktelen „64 vármegye” mozgalom nem áll közel a kormányhoz. Látom, Szerbiában kap sajtóteret az, aki sértegetni akar.
Večernje novosti: Velika Ugarska bez pardona (2013. március 16.)
