Szobrot avatunk. A magam részéről kirántott kardjukkal harciasain feszítő hadvezéreknél és ujjukkal valamiféle elsöprendő ellenfél felé mutató államférfiaknál mindig jobban kedveltem a szellem embereiről készült szobrokat. Tudósok, írók, művészek és szentek szobrait. Ezért örülök, hogy nem egy bronzuniformisba öntött katona, hanem egy író szobrának leleplezése alkalmából kértek föl e beszédre. Habár különös véletlen, hogy Liviu Rebreanu katona is lehetett volna, pontosabban katona volt.
E század legelején a soproni katonai iskolában, majd a budapesti katonai akadémián tanult. 1906-tól honvéd hadnagyként két évet szolgált Gyulán, itt írta első elbeszéléseit, akkor még magyarul. Ne minősítsük ezt a tényt semmilyen oldalon semmilyen előjellel, tekintsük egyszerűen érdekes kuriózumnak egy sok nemzetet összefogó monarchikus birodalomban. Legyen elég, hogy Rebreanu később, miután otthagyta a katonai pályát, a huszadik századi román irodalom nagy alkotóművésze lett.
Elsősorban elbeszélőként, aki első korszakában Mikszáth hatása alatt írt, egy Mikszáth-regényt le is fordított, a Gavallérok-at. Később, az első világháború megrázkódtatása után, ez a hangfekvés változott, keményebb lett és kritikusabb.
A háború élményét Katasztrófa című novelláskötetében foglalta össze. Az 1922-cs Akasztottak erdeje egy közös hadseregbeli román katonatiszt vívódását boncolja, az állampolgári kötelesség és a nemzeti érzés konfliktusát, s a népeket egymással szembefordító háborúk ellen tiltakozik.
Majd 1932-ben publikálja valószínűleg főművének tekinthető regényét, az 1907-es parasztfelkelés tragikus krónikáját, a Lázadás-t.
Emellett szerkesztő volt, publicista, az írószövetség vezetője, akadémikus, és négy évig a bukaresti Nemzeti Színház igazgatója.
Méltó tehát, hogy itt, Gyulán, ahová élete egy része kötődött, szobor emlékeztessen rá. Fontosnak érzem ezt a szoboravatást, és nem csupán azért, mert egy kiváló román író emlékének áldozunk vele. Fontosnak érzem a történelmi pillanatot.
Egy újabb, reményt keltő pillanatát a felismerésnek, hogy mi, románok és magyarok, megváltoztathatatlanul arra vagyunk predesztinálva, hogy együtt éljünk. Régi szomszédokként ugyanazon Kárpát-medencében, melyben az évszázadok mozgása és a közös - hangsúlyozom: közös! - történelem természetes keveredést hozott létre.
De hát mi a baj ebben?
Én éppen ezt találom pompásnak. Mert a változatosság és a népek keveredésének remekműve ez a régió, büszke lehet rá a biológiai kombinációk sorát az emberi fajba programozó Úristen, és büszke lehet magára az itt élő népek mindegyike, hogy nem törődve a nemzeti fajtisztasággal, mely amúgy sem létezik, nem törődve félművelt ideológusokkal és hordószónokokkal, keresztül-kasul ölelgeti egymást és termékenyül.
Éppen ezért e Kárpát-medence népessége sajátosan és világszerte elismerten: tehetséges. Az itt élő nemzetek és nemzetiségek tehetségeivel tele van szórva a nagyvilág.
Vagyis a steril nemzet hagymázas rögeszméje sehol nem olyan abszurdum, mint éppen itt. Ki merészelheti e jótékonyan agyonkeveredett Közép-Európában azt állítani magáról, hogy ő az igazi és színtiszta magyar, román, horvát, cseh vagy szlovák vagy osztrák? Hiszen - hogy csak a magunk portáján söpörjek - tele vagyunk Petőfikkel, József Attilákkal, Radnóti Miklósokkal. Egy szerb, egy félromán, egy zsidó: és a magyar irodalom géniuszai! Kit érdekel itt a vérségi kérdés?
A mai és főként a készülő Európában elképzelhetetlen, hogy egy országban bárki a nemzethez tartozóbbnak jelentse ki magát vagy a maga csoportját másoknál. A civilizált polgári társadalmakban a jog egyszerűen állampolgárság kérdése. Azt is mondhatnám: adólap kérdése. Aki adójával befizet az ország működtetésébe, annak joga van véleményt mondani arról, milyen országot szeretne. Melyben nincs nemzetebb nemzet. Hanem demokrácia van, pluralizmus van, és szabad választás van.
A nép, akire a szónokok előszeretettel szeretnek hivatkozni, jól tudja ezt. A népek, ha békén hagyják, ha nem uszítják őket, ha nem használják alantas manőverek eszközeként, remekül megvannak egymással, a vegyes lakosságú tájakon is. Szomszédolnak, udvarolnak, házasodnak, keverednek. És mind fütyül arra, hogy steril nemzetet nemz-e kedvese ölében.
Mindkét oldalon el kell felejtenünk az agyonbabusgatott sérelmek kronológiáját. Ki mikor kezdte és kinek van több sérelme nemzeti tarisznyájában.
Ha egyszer a történelem összesodort és összezárt bennünket, legyünk legalább praktikusak.
A jó szomszédság ugyanis sokkal egyszerűbb, kellemesebb és kifizetődőbb, mint a rossz. Miért legyen két nép együttélése istenverte átok, amikor lehet istenadta öröm is? Az egyszerű ember erre a természetes pragmatizmusra sokkal inkább kapható, mintsem a politikusok általában gondolják.
Liviu Rebreanu gyulai emléktáblájának és szobrának leleplezése, a szándék és a gesztus ezért több tehát, mint adózás egy nagy író emlékének. Lehet nemzeti kéznyújtás is, egy gyanakvás nélküli, barátságos jövő közös kapujában.
Az egyik legnagyobb magyar, a román nép dalait és kiváló román barátokat gyűjtő Bartók Béla szellemében tiszta szívből kívánom, hogy így legyen!
(Élet és Irodalom 1993. március 20. Elhangzott a magyar és a román külügyminiszter gyulai találkozóján.)
(Görgey-retro-tárca sorozatunkban a történelmi helyzet ismétlődésére való gyanakvással közlünk néhány írást az író évtizedekkel ezelőtt megjelent írásaiból.) Görgey Gábor
Megjegyzés
A vastag betűs részek, az Erdélyi Polgár szerk. kiemelése.
