2013.05.27.
Pár éve, egy Belső-ázsiai utazásom előkészítésekor, amikor minden ötletből kifogytam, és minden ismeretségem csődöt mondott, küldtem egy levelet Erőss Zsoltnak. Tudtam, hogy mint az első magyar „hópárduc”, őneki vannak az általam kutatott régiókban kapcsolatemberei, barátai. Pár nap múlva levélben küldte a kért címeket, telefonszámokat, elérhetőségeket. Sok sikert kívánt, és azzal búcsúzott: „Keleten barátok között fogsz mozogni, de azért vigyázz mindig magadra, világjáró székely”. Közép-ázsiai ismerősei azt mondták róla „elpusztíthatatlan ember, de nem azért, mert az Istenek kegyeltje, hanem azért, mert a céljai olyanok, hogy azokért sok-sok évet kell élni”.
Pár éve én is láttam a nagybetűs Hegyet. Sikkim északi részén, azon a bizonyos hajnalon pillantottam meg a Hó öt kincsét, Kancsendzsöngát... egy olyan nap hajnalán, amikor az elme megvilágosodott, a tudat és a lélek kitisztult a látványtól. Akkor még nem tudtam, hogy fogom látni azt a hegypárkányt is, amely alatt a legnagyobb székely utazók egyike alussza immár örök álmát. Akkor még nem tudtam, hogy Csoma Sándor teste és lelke mellett Erőss Zsolté is örökre ott marad a Himalája bércein.
Hogy mekkora a veszteség? Felbecsülhetetlen. Hisz’ nem minden nemzet büszkélkedhet olyan Hópárduccal, mint amilyen Ő volt, a mi székely hópárducunk. Hogy hány ország lobogója járta meg a nagy nyolcezres himalájai hegycsúcsokat, azt nem tudom, de azt igen, hogy Erőss Zsoltnál mindig volt egy kis székely zászló, amit ott fent a magasban, ahol mindannyiunknál közelebb volt Csaba királyfihoz, elővett, és büszkén magához szorított...
Járd békében az utadat a Csillagösvényen, Hópárduc! Karda Zoltán, világutazó, Székely Hírmondó
