2013.05.21.
Hazajöttünk
Ereszkedem lefelé az úton. Bágyasztó fáradtság telepedett a végtagjaimra, komótosan, ráérősen következnek az egymás utáni lépések. Élményeim tarsolya dugig tömve. A Hargita fölött eltűnő nap nyomait vizsgálom a fantasztikus felhőkreációkban, de ma már többé a táj szépsége nem tud izgatni. Menet közben helyezem el a fényképezőgépet a pihenőhelyévé kinevezett táskába. Ennyi felvételt, szinte egyhuzamban még soha nem készítettem. Az elsőn egy szekeret pakolnak, az utolsón templomkapun fordulnak kifelé, egy nyírfakereszttel és sok zászlóval az emberek. Gyergyóiak – Alfalu, Csomafalva, Újfalu, Szentmiklós önkéntes küldöttei és egy bátor csoport Magyarországról. Azért bátrak mert ők negyven napot és több száz kilométert tudnak a talpuk alatt. A többiek, mi olyan félszázat és két napot. De micsoda két napot! Pünkösd csütörtökének reggelén indultunk a gyergyóalfalvi templom előtt, több mint száz és harmincan a búcsú elsőnek tudott keresztaljával.
Ahogyan haladtunk át a falvakon – Gyergyócsomafalva, Gyergyóújfalu volt a menetirány – szaporodtunk. Vaslábon a vasúti híd után már több mint kétszázan gyalogoltunk. Legelöl természetesen a alfalviak frissen felszentelt, világoskék, aranyos zászlója haladt. Rajta a Boldogságos Szűz Mária képe, hátul a tatárlaki sok ezer éves lelet, rovásírásos felirattal. A felszentelés előtt, az idén nyolcszáz éves templom lépcsőin a búcsú fő mindenese, Balázs József – tanár úr, festő, Jóska „bácsi” – tartott előzetest, útmutatót és felvilágosítást. Nagyon is szükség volt erre, hiszen ennyien egy kereszt alatt nemigen indultak Alfaluból Csíksomlyóra. Mindannyiunk Jóskája a továbbiakban is szóvivő, szónok, ének és ima kezdeményező volt. A gálfalvi-katorzsai emlékműnél, a csíkkarcfalvi templomban, a madéfalvi emlékműnél, a karcfalvi és csíktaplocai szállás elosztásoknál és a csíksomlyói kegytemplomnál is. Csodálatos időben, felhős ég alatt, de szárazon haladtunk az első nap, úton, országúton, erdő közötti hagyományos átjárón, kacskaringós völgyekben Felcsík felé.
Másnap nagyrészt aszfalt szőnyeges országúton közeledtünk a székelyek szent helye felé. Meghatott helybéliek figyelték zarándokutunkat, szemüveges, kendős nénik és járni tanuló gyerekek egyaránt integettek. Két mankóval támaszkodó bácsi, reszkető lábakon állt fel a padról és vetett keresztet. Alfalvi, borzonti, csomafalvi, gyergyószentmiklósi katolikus zászlót, nemzeti színű, erdélyi, „régi” és „újabb” székely, gyergyószentmiklósi gimnáziumi lobogót fújt a szél. Keresztek, gyerek zászlók, mogyorófa és csiszolt zarándokbotok, számos szalaggal díszített vándorbot...szóval volt amit szemrevételezni a hosszan kígyózó, hármas sorban haladó keresztalján. Mellettünk elhaladó személygépkocsik, hatalmas teherszállítók dudáltak, utasok kézmozdulatokkal üdvözöltek. Az elől haladó csengők üteme adta a tempót, a rózsafűzerek az erőt.
„Ó én édes Jóistenem...” hangzott el az utunk alatt többször is a pentaton dallam. A legmeghatóbban mégis a kegytemplom előtt szólalt meg ez az ének, a gyülekező tömegben sokan morzsoltak el könnyeket. Fülhallgatós nagytata állt be közénk egy fénykép erejéig, majd amikor a zászlók elmozdultak a templomajtó felé, kedvesen, tipikus határon túli kiejtéssel megkérdezte: „Ugye maguk csángók kedveseim?”. Rendes székely humorérzékkel vettem a lapot, elvégre keveset mi is fürdőzhettünk moldovai és gyimesi testvéreink hírnevében. A keresztaljánk zarándokainak feliratozott ruhadarabjáról könnyen lehetett leolvasni miszerint az illető „a 800 éves gyergyóalfalvi templom” híve vagy „100 % csomafalvi” de ahhoz kell jól látni is. Túl vagyunk két áldott napon, aminek a hangulatát a zsibvásárosok növekvő tömege sem tudta kiradírozni belőlem. Ennek a hatása alatt írom ezeket a sorokat és ugyanúgy tennék pontot is napra, holnap búcsú szentmise előtt. Elvégre: „Hazajöttünk, megáldott a Csíksomlyói Szűz Mária!”. Török Zoltán
