2013.05.25.
Kedves olvasó, felhívom a figyelmed, hogy a következő irományt bár az Erőss Zsolt tragédiája ihlette, csak kis mértékben szól az ő személyéről. Sokkal inkább szól egy olyan társadalmunkban fellelhető jelenségről mely megfosztja az embert az egyéniségé- től, egy másolatot, egy utánzatot csinálva belőle. Az alábbi sorok által kiváltott esetleges ellenérzések a társadalmilag programo- zott elmeállapot legtermészetesebb reakciói.
Vessünk csak egy pillantást Erőss Zsolt drámájára egy másik, egy kevésbé népszerű, a főáramú hírportálok által nem túl gyak- ran használt szemszögből is. Szóval, ki is ölte meg őt, az ünnepelt hegymászót? Közvetlen módon, mondhatjuk, hogy a hegy, a magasság, a hideg és az oxigén hiánya. Viszont nem lehetünk olyan vakok, hogy ne lássuk, hogy közvetett módon mi öltük meg őt: én, te, ő, mi, ti ők. Már valamennyire hozzászoktam, de mégis folyamatosan lehangol az a vak elfogultság, az a felszínesség, mely ömlik a főáramú médiából, mely elveszik a részletekben, és folyamatosan szemet huny a lényegi dolgok felett. Gyenge ez a hang, kicsi ez a billentyűzet, hogy sokan hallják és lássák, hogy az egész tragédiának van egy másik oldala is, melyet nem akarunk észrevenni.
Erőss Zsolt egy olyan fickó volt, aki a 99.99 százalékkal ellentétben merte azt csinálni, amit a szíve diktált, volt lelki ereje a saját útját járni egy olyan világban ahol minden eszközzel arra ösztönöznek, hogy légy te is olyan, mint a hős, légy te is olyan, mint a sztár, légy te is sikeres, légy te is olyan, amilyen a bácsi és a néni a magazinok címlapján. Kétség nem fér ahhoz, hogy a hegyek, a mászás, a természet fontos részét képezték a hegymászó életútjának. De mint tudjuk, az életutakon vannak elágazások, ahol néha nem árt irányt változtatni, a momentum feltételei függvényében.
Úgy látom, hogy a mi hegymászónk, nem tudott irányt változtatni valamiért. Valami hajtotta, valami taszította hátulról, hogy meghódítsa a 10. nyolcezer feletti csúcsot is. Lássuk csak, mi lehetett ez a hajtóerő, ez a mozgatórugó, mely fél lábon is felvitte őt a formai világ tetejére? Úgy érzem, volt ott más is, mint a hegyek szeretete.
Aki a szabad gondolatokat olvassa, az tudja, hogy az általános kiindulópont az, hogy semmi nincs véletlenül, nem hiszünk az áltudományos, a darwinista igazságokban, nem nézzük annyira ügyefogyottnak világunk teremtőjét, hogy elhiggyük róla azt, hogy egy olyan világot tudott csak kovácsolni, melyben a dolgok csak úgy véletlenül történnek, egymástól teljesen függetlenül. Ha már annyi hitünk nincs mint a mustármag, mellyel hegyeket mozdíthatnánk, legalább egy annyi bizalommal megtisztelhetjük őt és az ő művét, hogy elfogadjuk, hogy egy csodálatos, mindent átható REND tartja össze ezt a világot melyben hiba nincs, legfeljebb csak annyi, hogy lekorlátozott, földhözragadt elménkkel, nem vagyunk képesek mindent megérteni. Az egy másik kérdés, hogy nem is nagyon törekszünk rá, mert beérjük azzal, hogy minden százezer helyett egy gondolkodik, egy dönt, egy „vállalja a felelősséget" (legalábbis látszólag).
Néhány évvel ezelőtt hegymászónk egy lavina következtében elveszítette az egyik lábát, ami persze szenzációnak számított, és az újságírók addig ugráltak körülötte, míg egy szerény saját útját járó emberből egy ünnepelt sztár lett, egy példakép, egy hős, egy bálvány. Lehet, hogy ez az eset számára egy útkereszteződés volt, ahol dönthetett volna úgy is, hogy egyet, a változatosság kedvéért irányt változtat, és megnézi, mit kínál még számára a földi lét a hegymászáson kívül. De szegénynek gyakorlatilag nem is igazán volt lehetősége ezen gondolkodni, mert jöttek a sztárcsinálók, a hőscsinálók, a bálványcsinálók, akiktől saját bevallása szerint egy időben nem sok nyugta volt. Televíziók, rádiók, újságok, magazinok, stb.
Beindult a hősgyártás, a bálványgyártás folyamata. Jött a pénz is, jött a műláb és a bátorítás, hogy ezt nem kell feladni, fél lábon is lehet Himaláját mászni. Az, hogy nemrég egy barátját is elveszítette az Anapurnán, egy második útelágazás, egy második figyelmeztetés lehetett volna számára, hogy most már előbb vagy utóbb ő következik.
Szegény feje! Nem volt ő sem jobb sem rosszabb mint te vagy én, de a bálványozás következtében, úgy igazából meg sem fordulhatott a fejében, hogy abbahagyja a csúcsok meghódításának sorozatát, és átfordítsa tekintetét a belső csúcsokra, melyeket korábban talán nem volt alkalma szemügyre venni. Egy előadásán megkérdeztem tőle, hogy a lába elvesztésén kívül hozott-e valamit a baleset, nem-e gondolja, hogy mostantól talán jó lenne más csúcsok felé kacsintgatni. A válasza az volt, hogy nem. Ekkor már szinte nyilvánvaló volt számomra, hogy egy még életben levő hőssel beszélgetek.
Miért kellett neki a tizedik nyolcezres is? Azt leszámítva, hogy a hegyek szerelmese volt, nem kizárt, hogy azért is gyűjtött, mert ő akkora már egy bálvány volt, egy hős, egy példakép, akit emberek ezrei követtek, akinek már meg kellett felelni a róla alkotott képnek. Természetesen azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy avatott példakép státuszában cselekedeteivel a nemzeti büszkeséget is erősítenie kellett.
Ő volt az első magyar, az első székely, az első gyergyói, az első csíki, aki meghódította az Everestet. Ő volt az első magyar, aki féllábon is meghódította a nyolc ezreseket. A többiről én nem nagyon tudok, mert nem követtem az életútját. De nem is az a lényeg. Hanem az, hogy hőst csináltak belőle. Felhasználták őt arra, hogy elhitessék másokkal is, hogy mindenkinek ezt kell tenni, mindenkinek harcolni, küzdeni, versengeni kell az első helyért, a trófeákért, a babérkoszorúkért. Ilyenkor egy időre a kereszténység nagy tanítója szavait is elfeledjük, melyek kihangsúlyozzák, hogy az elsőkből utolsók, és az utolsókból elsők lesznek, aki nagy akar lenni az kicsi lesz, és fordítva.
A Zsolt személyét felhasználva a média a harciasságot, az akaratosságot, a versengést bálványozta, idealizálta egy hamis, földhözragadt, materialista értékrendet ültetve be az önismerettől és önértékeléstől megfosztott egyszerű ember fejébe. De ugyanezt tették az összes sztárral. Bábuként használták és mai napig is használják őket a versenyszellemre, harciasságra, anyagi értékekre épülő társadalom színpadán, hogy elhitessék a nyájjal, hogy ők is attól lesznek értékesek, ha életfogytiglan küzdenek, harcolnak, versenyeznek egymással az első helyért, a trófeákért. Ez a legbriliánsabb, ugyanakkor a legalattomosabb eszköze annak, hogy az ember figyelmét eltereljék az önvaló megismeréséről, a bennünk rejlő értékek, isteni erő felfedezéséről. Továbbá ezekkel az eszközökkel annak megértésének a lehetőségétől is megfosztják a hétköznapi halandót, hogy minden egyes személy már elve elsőnek születik egyediségében, és nincs szüksége neki arra, hogy hősöket, bálványokat utánozzon, másoljon.
Koldusokkal van tele ez a világ, kik az idők folyamán teljesen elszakadtak az igaz forrástól, elvesztették az önismeretüket, ekképp el az önértékelésüket is. Sztárokra, hősökre, bálványokra van szükségük, akikkel azonosulhatnak. Bálványaikkal annyira egyé válnak képzeletben, hogy harcolni, viaskodni, veszekedni képesek felebarátaikkal, hogy megvédjék bálványaik nevét. Egy ember minél inkább megfosztja önmagát az önismeret, önértékelés lehetőségétől, annál több példaképre, hősre, bálványra van szüksége, és annál alkalmasabb arra, hogy felhasználják őt a háborúra, a harcra, az emberi és eszmei bálványok megvédésére.
Kedves barátom, ha mostanig nem tetted, fogjál neki most, kezdd el az önvizsgálatot, tárd fel belső világod, fedezd fel származásod, indulj el a saját utadon, mert ha nem teszed, megfosztod önmagadat az „újjászületés", az ébredés lehetőségétől, csak egy másolat maradsz életed végéig, kinek bálványokra, hősökre, sztárokra, példaképekre van szüksége, hogy megmondják neki, hogyan kell élni. Az, hogy ezeket a sorokat olvasod, annak bizonyítéka, hogy még nem késő, de nem várhatsz már sokáig, mert nem tudhatod, hogy mikor veszíted el örökre az igazi születés lehetőségét, melyért a földre jöttél.
Tisztán láthatjuk, hogy a bálványozás egyik legkönyörtelenebb gyilkosság, mely kétirányú: megöli a bálványozót, ki a bálvány hamis, mesterséges fényétől megvakítva, nem ismeri fel önmagát, és megöli a bálványt, kit az imádat által gerjesztett hiúság foszt meg a lelki kiteljesedés lehetőségétől, és a fizikai élettől egyaránt. Ha nem hagyjuk abba a bálványimádást, ami nem egyértelműen a szobrok imádatáról szól, hanem a rajtunk kívülálló tárgyak, emberek és eszmék imádatát is magába foglalja, gyilkolni fogunk az idők végezetéig.
A magyar hírportálok legtöbbje sajnálkozva számolt be Zsolt tragédiájáról, ami kissé nevetséges, ugyanis Zsolt jól van, ő ennél szebb halált talán nem is választhatott volna magának, de nekünk, akik itt maradtunk és új bálványokat, új példaképeket és új hősöket gyártunk hosszú és göröngyös utat kell még bejárnunk.
Erőss Zsoltot, a szeretett hegymászót, akinek volt bátorsága hosszú időn keresztül a nyáj útja helyett a saját útját járni, sikeresen kivégeztük a tudatlanság, a vakság, a materialista, a versenyszellemre épülő istentelen világ oltárán!
Jöhet a következő áldozat! blue Szabad Gondolat
