Alább egy érdekes adalékot adunk közre a Magyar Polgár ellenzéki lapról, amelyet ugyan nem tekinthetünk az Erdélyi Polgár elődlapjának, de nem érdekes, hanem fontos is az ellenzékiségi hozzáállása, amiért igencsak hasznos adatokat tartalmaz és olvasásra serkentheti olvasóinkat is!
Nem idekapcsolható, de nem elhanyagolható, hogy csak az a kormányzás lehet sikeres, amelynek erős ellenzéke van! Igy lehet, hogy a mostani Fidesz kormánynak is "eszébe juthatott", hogy az ellenzéke gyenge, amiért kormánypénzeket kezd leosztani. Vajon népközösségünk szövetségi vezetőinek mikor "esik le a tantusz" ?
Talán ez is indokolhatja, hogy a polgári vezetéssel is leült tárgyalni(vagy csak szimpla gesztusként cselekedett a minap?)...
Mindezek ellenére nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a mai vezetők közül sokan kellene - az elődök példáját követve - az "ellenzékiekkel" is tárgyalniuk.
Ezen példákat követve nyugodtan leirható, hogy a polgári vezetésnek helyes az álláspontja, amikor kijelenti, hogy mindenkivel leül tárgyalni!
Nem idekapcsolható, de nem elhanyagolható, hogy csak az a kormányzás lehet sikeres, amelynek erős ellenzéke van! Igy lehet, hogy a mostani Fidesz kormánynak is "eszébe juthatott", hogy az ellenzéke gyenge, amiért kormánypénzeket kezd leosztani. Vajon népközösségünk szövetségi vezetőinek mikor "esik le a tantusz" ?
Talán ez is indokolhatja, hogy a polgári vezetéssel is leült tárgyalni(vagy csak szimpla gesztusként cselekedett a minap?)...
Mindezek ellenére nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a mai vezetők közül sokan kellene - az elődök példáját követve - az "ellenzékiekkel" is tárgyalniuk.
Ezen példákat követve nyugodtan leirható, hogy a polgári vezetésnek helyes az álláspontja, amikor kijelenti, hogy mindenkivel leül tárgyalni!
Az alábbi anyagot a MEK.OSZK.Hu alapján sikerült megtalálni s most közreadva az olvasóinknak is megmutajuk.
"A HÍRLAPIRODALOM REGIONÁLIS MEGOSZLÁSA
A vidéki sajtó történetében fontos szerepet töltött be három közép-keletmagyarországi város, Debrecen, Nagyvárad és Kolozsvár, továbbá két dél-magyarországi város, Arad és Temesvár. A városok e két csoportját a viszonylagos földrajzi közelség és a vasúthálózat gyors kiépülése mellett a társadalmi szerkezet hasonlósága, az olvasóközönség magas aránya, továbbá a baloldali ellenzéknek a sajtóviszonyok terén megmutatkozó aktivitása is egybekapcsolta.
E helyi politikai csoportok között gyakran együttműködés jött létre; az ellenzéki lapok közül a Debreczen, a Debreczeni Ellenőr, a nagyváradi Bihar, a kolozsvári Magyar Polgár csakúgy, mint a Deák-párti elveket követő debreceni Tisza vidék, a Nagyváradi Lapok vagy a kolozsvári Kelet saját álláspontjuk védelmében gyakran összefogtak egymással. Az egész régióra kiterjedő csatározások a helyi sajtónak élénkséget, mozgalmasságot adtak, a városok hazai viszonylatban jelentősnek mondható polgárosultsága pedig társadalmi hátteret, érdeklődő olvasóközönséget biztosított.
A városok (például Nagyvárad és Debrecen baloldali vagy Arad és Temesvár kormánypárti) közönsége egy-egy politikai lap kiadása érdekében gyakran együttműködött egymással.
A népszerű napilapok és hirdetési lapok sok esetben átlépték a városok és a vármegye határait, nemcsak helyi olvasóközönségre támaszkodtak, ezzel is kifejezve e régiók társadalmi és kulturális összefüggéseit.
A Kolozsvári Közlöny nem tudta helyét megtalálni az új viszonyok között. Részint azért, mert veszélyes versenytársa támadt a tartalmában gazdagabb, 1867-ben meginduló, balközépi-ellenzéki Magyar Polgárban. Az előfizetők átpártolásában megítélésünk szerint az is tükröződött, hogy a politizáló erdélyiek fokozatosan kiábrándultak abból a Deák-párti politikából, melyhez nagy reményeket, az egész országrész közeli felvirágzását fűzték. A közeli fellendülés helyett azonban még magának az uniónak a teljes végrehajtása is egyre késett.
Mutatja a politikai kiábrándulás folyamatát az {II-2-50.} a tény is, hogy míg 1867-ben a 75 erdélyi képviselő közül még csak öt volt ellenzéki, számuk az évek során több tucatra nőtt.
A Kolozsvári Közlöny már a kiegyezést követőévben megpróbált kitörni az állandó kormányt-támogatás kényszeréből. Szerkesztője megkísérelte, hogy a kormány bizonytalan és egyre népszerűtlenebb politikai gyakorlatától elhatárolja magát; „lapunk nem kormánylap, sőt még lekötelezett pártlap sem, mert minket nem a jobboldali párt alapított meg és tart fenn, hanem Erdély intelligentiája”. (Kolozsvári Közlöny. 1868. március 10.) Előfizetőinek száma mégis csökkent; nagy kiadói deficittel és mindössze kétszáz előfizetővel lépett az 1871-es esztendőbe.
Tulajdonos-szerkesztőjének támogatást kellett keresnie. Kezdetben az erdélyi katolikus autonómia szerveződésének vitáihoz kapcsolódva bocsátotta lapját a klérus rendelkezésére, majd amikor az autonómia egyelőre lekerült a napirendről, az időközben fél íven, hetente háromszor reggel és háromszor este megjelenő, tehát napilappá váló kiadvánnyal a várospolitikai harcokba kapcsolódott be.
Kolozsvár közéletét a hetvenes években ugyanis a városi igazgatás évekig húzódó újjászervezése foglalkoztatta. Két párt alakult; a „40-esek” pártja, mely protestáns színezetű volt s élén Nagy Péter református püspök állott, és a „36-osok” pártja, katolikus színezettel, Simon Elek dúsgazdag ügyvéd, a későbbi polgármester vezetésével. Sándor János tengődő lapjával az utóbbiak szolgálatába állt, s így valójában arra kényszerült, hogy egy városi rovat kedvéért deficites lapot tartson fenn. Az ekkor már egész íven megjelenő újság nem is tartalmazott mást, mint igen szellősen elhelyezett hirdetéseket s némi, a laptársaktól kiollózott híranyagot. (A „40-esek” orgánuma az 1871-ben frissiben alapított Kelet lett, a Magyar Polgár pedig a „36-osokkal” rokonszenvezett.) A Kolozsvári Közlönyön nem segített a helyi szubvenció sem.
A szerkesztő még megírhatta utolsó kétszáz előfizetőjének „leleplezéseit” pártfogóinak viselt dolgairól, de lapját végül 1873 szeptemberében be kellett szüntetnie.
A balközép erdélyi lapja, a Magyar Polgár 1867 márciusában indult. Nem volt könnyű dolga, hiszen Erdélyben még évekig az abszolutizmus kori sajtórendszabályok maradtak érvényben. Az elkészült lapot kihordás előtt be kellett mutatni, s a hatóságok utasítására több alkalommal újra kellett nyomni, még a perbefogást sem kerülhette el. Pedig politikai állásfoglalásaiban korántsem a Magyar Újsághoz, hanem inkább A Honhoz hasonlított.
Tartalmát, rovatait tekintve vitathatatlanul az ország legjobb vidéki politikai lapja volt, sőt a fővárosi lapokkal is állta a versenyt, mivel nem azok utánzására törekedett. Programját sikerrel valósította meg. Pesten sokak idézték, s Erdélyben e lapnak volt a legtöbb előfizetője, sok olvasója volt Romániában, járatta Kossuth is. Táviratok, megyei és városi tudósítások, levelezés és közgazdaság alkotta a „helyi” részt, „Mi újság túl a Királyhágón?” rovatcím alá foglalták a magyarországi és európai híranyagot egyaránt. Állandó– és színvonalas – vezércikk és tárca gazdagította a lapot.
A balközépi politikai sajtóban különösen ritka öntudatos polgári hangvétel, amely a szerkesztésben és a hangvételben is érvényesült, elsősorban a {II-2-51.} tulajdonos-szerkesztő, K. Papp Miklós érdeme. (A szerkesztés jellemzőjeként még megemlíthetjük, hogy a Magyar Polgár 1872-től nemcsak hátoldalán, hanem első oldalán is reklámokat hozott. A magyar sajtóban páratlan újítást feltehetően a Times inspirálta.)
K. Papp Miklós örmény kereskedő családból származott, kereskedő, nyomdatulajdonos, kiadó, politikus, városi vezető és történész volt egy személyben – s egyik foglalatosságában sem tekinthetjük műkedvelőnek. Értékes történeti forrásokat tárt fel és adott ki Történeti Lapok című forráskiadó folyóiratában, amelyet 1875-től a Magyar Polgár mellékleteként küldött széjjel.
A szerkesztésben Mátray Ernő, a kitűnő publicista volt a segítőtársa, rajtuk kívül Molnár Antal, Herman Ottó, Pestről Hegedüs Sándor írták a vezércikkeket.
A főmunkatárs Jakab Elek történész névvel írott cikkekkel inkább csak a tárcarovatot gazdagította, P. Szathmáry Károly „Fővárosi Levelek”-kel jelentkezett, Moldován Gergely a román sajtó állandó szemlerovatát írta.
1869 végén már ezer előfizetője volt a Magyar Polgárnak, s a szerkesztői üzenetek rovatából is kitűnően különösen sokan olvasták a közeli kereskedővárosokban, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben, Szamosújvárt. 1870-ben a porosz – francia háború kitörésével Erdélyben is fokozódott a hírlapok iránti érdeklődés, ettől kezdve az eddig hetente háromszor kiadott Magyar Polgár délutánonként naponta megjelent. „Lapunk a legelső magyar napilap ezen elszigetelt kis országrészben” – hirdették büszkén.
K. Papp Miklós napilapját egy önmagában is figyelemre méltó, hetente megjelenő néplappal, az 1873. január 5-én először kiadott Jónás Lapjával társította.
Vállalkozását támogatták a baloldali-ellenzéki képviselők, így Tisza Kálmán is; Bartha Miklós, Orbán Balázs, Szentiványi Árpád, Ugron Gábor beléptek rendes munkatársai közé.
A Jónás Lapja a Magyar Polgárt egészítette ki; a választóközönség azon szegényebb, kevésbé művelt rétegét kívánta informálni, amely kívül esett a napilapok hatókörén, hiszen nem tartozott azok előfizetőinek táborába.
1871-től, mint már említettük, egyetlen helyi versenytársa volt csupán a Magyar Polgárnak, ez pedig a városi politika egyik pártjának orgánumaként megindított s korszakunk végéig fennmaradó Kelet.
A Kelet hamar túltekintett a város határain, a kormány és a kormánypárt támogatására vállalkozott; és nem állíthatta magáról szerkesztője, Szász Béla, hogy könnyű dolga lett volna.
Amikor elkezdte működését, ellenfele, a Magyar Polgár már népszerűsége csúcsán állt, Deák-párti laptársai viszont sorra csődbe jutottak; a kormány politikájának támogatása nem volt túl jó ajánló levél az erdélyi közvélemény előtt. Ennek ellenére a Kelet Erdély közéletében éveken keresztül jelen tudott lenni. Meg-megújuló heves támadások sorozatát zúdította a parlamenti ellenzékre. A legkevesebb, amivel az ellenzéket vádolta, az volt, hogy megzavarja a békés, alkotó munkát.
Amikor a baloldali Magyar Polgár a kormányt bírálta, mert halogatja Erdély közigazgatási reformját, azzal utasította vissza, hogy „reformmunkálatainkhoz a baloldal nem járul hozzá cselekvőleg, gáncsol és rosszall mindent, ha Erdélyben még van valami {II-2-52.} rendezetlen állapotban, annak nagyrészben maga a baloldal az oka”. (Kelet. 1871. január 21.) Ezek a kiélezett viták, melyek általában is jellemezték a vidéki lapokat, logikusan következtek az adott körülményekből, ugyanis a mindinkább kormányellenessé váló erdélyi közhangulatot csak rendkívül radikális hangvétellel lehetett egy mérsékelten kormányt támogató hírlapi programnak megnyerni. A választott taktika sikeresnek bizonyult.
A Kelet az első negyedév után büszkén állíthatta, hogy az eltelt rövid idő alatt Kolozsvár egyik legnagyobb példányszámban megjelenő lapjává lépett elő.
A Keletnek az biztosított olvasói hátteret, hogy a közönség jelentős része nem tekintette kormányképesnek az ellenzéket. Emellett mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Erdély reformját csak egy országos kezdeményezés részeként, a kormány támogatásával hajthatják végre. De a Kelet sem rejtette véka alá a kormány erdélyi politikája miatt érzett csalódását és rosszallását. A megjelenését követő év nyarán már arról panaszkodott, hogy sem a kormány, sem a pártok nem foglalkoznak kellő figyelemmel az erdélyi viszonyok rendezésével, pedig „jogot szerzénk arra, hogy a haza, gyógyírul a nehéz harcban nyert sebekre, velünk a béke áldásait, az eljött jobb idők örömeit éreztesse”. (Kelet. 1872. augusztus 29.)
Az erdélyi sajtó híven követte az országos politika irányváltozásait. Figyelemre méltó viszont az a sajátossága, ahogyan felkarolta és erősítette a speciális, korántsem annyira államjogi, mint inkább a gazdasági-társadalmi elégedetlenségből fakadó erdélyi ellenzékiséget.
Az 1875-ös pártfúzió éppen idejében jött ahhoz, hogy ezt a növekvő ellenzékiséget levezesse. Mindkét irányzat sajtója örömmel és reménykedve köszöntötte a pártfúziót, Tisza Kálmán miniszterelnökségét."
