Orosz István írása
Amikor egy amerikai újságíró egyszer megkérdezte Gandhitól, hogy mit gondol a civilizációról, Gandhi azt válaszolta: -Az bizony remek ötlet lenne. Gandhi magatartásában két elem tunik meghatározónak: az egyik a vallásos értékek szekularizációjának szorgalmazása, a másik a modernizációs hatások kritikai átszurése a helyi civil autonómiákon.
Gandhi számára az ember és a társadalom vallásos illetve szekularizált megközelítése nem jelentett szükségképpen ellentétet. Az o fölfogásában a vallásos értékek szekularizálhatóak a spiritualitáson keresztül. A ’politika spiritualizálásán’ azt értette, hogy „a spiritualitás áthatja a mindennapi élet minden területét, beleértve a politikát is, és ennek kell az emberi élet alapját alkotnia”. A spirituálist olyan szubsztrátumnak tekintette, amely az egyéni élet valamennyi területét irányítja, és hangsúlyozta, hogy a vallásos értékek kifejezése elválaszthatatlan a kulturális, politikai és társadalmi értékek kifejezésétol. Gandhi a vallást és a vallásos identitást nem tekintette kizárólagosan egyéni, inpiduális tartománynak, de nem tekintette pusztán a társadalmi vagy politikai cselekvés kizárólagos alapjának, ösztönzojének sem.
Ebbol következoen Gandhi vallásfelfogása nem korlátozódott egyetlen adott vallási gyakorlatra vagy hiedelemkészletre, amelynek elveit szent szövegek tartalmazzák. Gandhi számára a vallás igen változatos lehetoségek forrása volt, egyszerre formája és tartalma a társadalmi, kulturális és politikai identitás kifejezésének. „Vallásfelfogása tehát mélyen ahistorikus, korlátok nélküli, antitradicionalista, antifundamentalista és liberális volt, és nem tett erofeszítéseket arra, hogy a szent szövegeket illetve vallási tradíciókat azok eredeti kontextusában, dogmatikusan értelmezze.” Ez a rugalmas és rendszertelen megközelítés lehetové tette Gandhi számára, hogy rendkívül különféle vallásos, kulturális és filozófiai hagyományokhoz kapcsolódjék, és úgy határozza meg a vallást, mint társadalmi, kulturális és politikai értékek kifejezodését.
Ez a beállítódás igen termékenynek bizonyulhat a civil cselekvés és a civil létezés számára egy olyan világban, ahol az emberiség túlnyomó többsége számára a vallásos értékek az emberi létezés magját jelentik.
A modernizáció hatásainak megszurése a civil autonómiákon keresztül
Gandhi ideális társadalmában a hagyomány, a politika, a gazdasági és a társadalmi viszonyok valamint az autonómia szorosan összefüggnek, ami azonban szerinte (a korabeli India tekintetében) csak igen múlékony módon állhat harmóniában a modernizációval. Azzal, hogy a kötelességek elsobbségét hangsúlyozta a jogokkal szemben, arra törekedett, hogy átalakítsa az egyéni és társadalmi közötti kapcsolat modern fogalmát. A modernizációt azért bírálta, mert az megszuntette „az emberek egymás iránti kötelességérzetét”, és olyan társadalmat szorgalmazott, ahol „az emberek közösségei ismerik egymást és törodnek egymással, és az egyes közösségek tagjai fölismerik, hogy mennyi mindennel adósai egymásnak.”
Gandhi megkérdojelezte a köz- és magánszféra modern elválasztását is, ahol az erkölcs a magánszférához tartozik, míg a gazdasági választás és a politikai szabadság a közszférához. Számára „a modernitás ígérete, hogy megszabadítja az embereket a tradicionális gyakorlatoktól, mindössze annyit jelentett, hogy ezen túl az emberek mind inkább láthatatlan és ismeretlen cselekvok hatásainak lesznek kitéve”. Megkérdojelezte a modernizáció által biztosított autonómia valódiságát, s ragaszkodott hozzá, hogy a modernizáció erkölcsi árát minden egyes esetben számítsuk be az általa esetlegesen biztosított újfajta autonómia költségeibe. Gandhi arra is állandóan emlékeztetett, hogy „a gazdaság nem csupán az emberek gazdasági szükségleteire van kihatással, hanem számos más egyéb nem-gazdasági szükségletre is”.[1]
Az ökopolitika és az emberi lépték
"A gonosz gyozelméhez nem kell más, csak hogy a jó emberek ne tegyenek semmit."
Edmund Burke)
Gandhi tehát mindenhol, minden síkon, az élet minden szegletében az emberi léptéket kereste, mert az ember csak azért vállalhat felelosséget, ami arányos hozzá, ahogy azt József Attila is szerette volna: „egy világot, amely arányos hozzám”. És van-e annál nagyobb baj világunkkal, hogy nem arányos, hogy nem emberi léptéku?
Ha a közéletet nézzük: nem azt látjuk-e, hogy mértéktelenül elrugaszkodott megnyilvánulások reagálnak mértéktelenül elrugaszkodott megnyilvánulásokra?
Ha a mindennapi kultúrát: nem sértodött, agyonfrusztrált honfitársainkba ütközünk-e nap mint nap az utcán, a villamoson, a metrón, és szó szerint ütközünk, testtel, fizikailag, mert a másik tekintetbevétele nem szokás?
Ha a tömegkultúrát: nem a minden rendu és rangú szélsoségek féktelen tobzódása virul-e, szégyentelenül?
Ha az oktatást: nem a tanári hivatás, az iskola mértéktelen elszegényedése, elsivárosodása zajlik-e éppen?
Ha a társadalompolitikát: nem az elviselhetetlen társadalmi különbségek kialakulása jellemezte-e az elmúlt évtized gazdasági folyamatait?
Ha az igazságszolgáltatást: elítéltek-e bárkit is komoly politikai vagy gazdasági mulasztásért, bunért széles e hazában a rendszerváltozás óta?
Ha a médiát: van-e legalább egyetlen, független, a mértékadó, kiegyensúlyozott, színvonalas tájékoztatást rendszeresen muvelo napilapunk? Van-e a köz érdekeit kelloképpen szolgáló közszolgálati rádiónk és televíziónk?
Ha a környezetünket: hány elhanyagolt épület, parlagon maradt termőföld, haldokló erdő, szennyezett folyóvíz vár emberi gondoskodásra?
Az emberi lépték kialakítása, helyreállítása, megorzése és ápolása mindennapi teendo. Ha van az ökopolitikának alapelve, ez az. Hiszen a görög ’oikosz’ szó házat, háztartást jelent, az otthonát építo, megélhetésérol tudatosan gondoskodó lény élohelyét. Tesszük is ezt persze, ám többnyire és általában csupán a magunk javára. Házunk táját csinosítgatjuk, kertjeinket gondozzuk, autónkat suvickoljuk. S közben a világ körülöttünk lebomlik. Az utak lassan járhatatlanok a kátyúk és a forgalom miatt, a parlagfu elborítja az országot, a megtermelt gabonát nincs hová elhelyezni, és az érettségi tételeket ellopják a gyerekeink elol. A másik háza tája már nem a mi dolgunk.
Mutogatni pedig egymásra mutogatunk. Mindig a másik a hibás, mindig a másiknak kellene lépni, alkalmazkodni, kitérni, visszavonulni, belátni, bocsánatot kérni. Alázat nélküli világ.
Az emberi lépték elso feltétele az alázat. Gandhi tudta ezt. De tudjuk-e mi is? Tudjuk-e, hogy a változás mi magunk vagyunk, mi magunk lehetünk? Tudunk-e hinni benne? Jövonk és gyermekeink jövoje ezen az egyszeru hiten múlik. Ami választás kérdése. Tudjuk-e az emberi léptéket választani?
--------------------------------------------------------------------------------
[1] Abdullahi An-Na’im: Religion and Global Civil Society címu írása alapján (Global Civil Society 2002, Oxford University Press, 2002. pp. 55-77.)
