Útravaló kezdő ökopolitikusoknak
1. rész:
SEMMI KÜLÖNÖS... Szóval, mi is az az ökopolitika?
Semmi különös, tényleg. Mert nincs abban semmi különös, hogy az ember összhangot keres az élet rendje (az élőlény-közösségek életképességének, változatosságának és változékonyságának a fenntartása) és az emberi együttélés rendje között. Hogy nevén nevezi a pusztítást; nem haladásnak, hanem hanyatlásnak hívja, ha egy civilizáció fejlődésének természeti és szellemi alapjait éli fel – az utánunk jövő nemzedékek örökségét. Ez ellen tenni kell: az ökológiai politika a jelen és jövő nemzedékekért viselt felelősség politikája.
Ezt nevezik fenntartható fejlődésnek?
Nem. Ami ma zajlik a világban (a technológiai-gazdasági rendszerek, cégbirodalmak és pénzügyi hálózatok terjeszkedése, hatalmuk és teljesítményük növekedése) éppen azért nem nevezhető fejlődésnek, mert nem fenntartható módon működik. A tudományos haladás = növekvő jólét = növekvő egyéni szabadság modern ideológiája hatalmas eredményeket ért el, de a huszadik században egyre inkább e fejlődés árnyoldalai kerültek túlsúlyba: az erőszak és az elnyomás személytelen, látszólag semleges mechanizmusai. A tudás információvá silányult, beszűkült. A kultúra alkotásai többé nem nyújtanak mintát az értelmes együttélés számára, csupán “szórakozásunkat” szolgálják. A társadalom felett a gazdaság misztifikált “törvényszerűségei” uralkodnak. Gazdagok és szegények, képzettek és tudatlanok életlehetőségei között korábban elképzelhetetlen szakadék tátong. Az emberek többé nem hiszik, hogy sorsuk alakítására befolyással lehetnek. A közöny és a beletörődés vált uralkodóvá, a kétségbeesés lázadásai pedig egyre erőszakosabb, irracionálisabb formát öltenek.
A szegények számára mégis a gazdasági növekedés nyújt reményt – ők fogyasztani akarnak.
A “modernizáció” a nyomor korábban ismeretlen formáit terjesztette el a világban. A népesedési katasztrófa oka: a helyi kultúrák népességszabályozási mintáinak szétverése, a modern technológia terjesztése a reménytelenül szegény és elszegényedő országokban. A fejlődéssel és felzárkózással hitegetett országok szegényei egyre szegényebbek lesznek, miközben a nemzeti jövedelem egyre nő. Az erőltetett növekedésért ugyanis hatalmas árat fizetnek: a korábban bárki számára hozzáférhető közjavak, közszolgáltatások válnak elérhetetlenné – az egészséges élet, közösségi összetartozás nélkülözhetetlen természeti és kulturális feltételei. A rossz minőségű tömegtermékek és tömegesen igénybe vehető technológiai szolgáltatások fogyasztása silány kárpótlást kínál ezért. A globalizáció előnyeit a társadalmi elit élvezi, árát a szegények fizetik meg. Igazi kárvallottjai azonban a középrétegek, akiknek a helyzetét a globális piaci verseny tette tönkre: tudásuk leértékelődött, munkájuk feleslegessé vált, tulajdonukat elveszítették, társadalmi befolyásuk megszűnt.
Az ökológiai politika tehát jólét helyett fogyasztói önkorlátozást hirdet?
Ez egy közkeletű tévedés. A jólét értelmét keresi inkább. Akkor jó-e a lét, ha egyre több árut egyre rövidebb idő alatt használok el (alakítok hulladékká), vagy a technológia-függő életmód csak kiszolgáltatottságomat növeli? Szerintünk az az igazság, hogy manapság az emberek egyre rosszabbul bánnak egymással, környezetükkel, és elsősorban: önmagukkal. Mi egy gyengédebb, kíméletesebb bánásmódot ajánlunk. Ehhez azonban jobban meg kellene becsülnünk azt, amink van (természeti és szellemi örökségünket), felismerve, hogy az egészség, a biztonság, a kölcsönös megértésen alapuló együttműködés, a szolidaritás vagy a környezet épsége és szépsége sokkal fontosabb jóléti tényezők, mint az egyenkultúra árukínálata. Mi tehát ökológiai önmegvalósítást ígérünk, a technológiai-gazdasági fegyelem által ránk kényszerített önkorlátozás és függőség helyett.
Az ökológiai politika a közösségekre hivatkozik. Miben különbözik ez a közelmúlt kollektivista kísérleteitől, vagy éppen a hagyományos társadalmak kényszerközösségeitől?
A humánökológia együttéléstan. Az ember emberként – személyként – csak kapcsolataiban létezik. A kapcsolat emberhez méltó formája a kölcsönös megértésen és elismerésen alapuló önkéntes társulás. Ez az alapelv. Mindaz, ami a politikában, a társadalomban, a technológia fejlődésében ezt szolgálja, az jó. Mindaz, ami ezt akadályozza, rossz. Az ilyen társulások nem készen kapottak, nem kötelezőek, de általában a közös hagyomány talaján tudnak csak kibontakozni. Nem elvont történelmi kategóriák, politikai programok jegyében kreálják őket, ebben különböznek a szocialista kísérletektől. És nem az egyenlőség elvén alapulnak, mert az emberek inkább különbözni szeretnek. Létüket önmaguk és egymás számára az teszi értékessé, amiben különböznek egymástól. A társadalmi együttélés alapja a mennyiségi összefüggésekre visszavezethetetlen minőségi különbségek kölcsönös tisztelete.
Korunk tömegtársadalmai nem kedveznek az ilyen közösségeknek? Nem utópia mindez?
Korunk tömegtársadalmait utópiák nevében hozták létre. A szocialista utópia (igazságos elosztás) a bürokrácia diktatúrájához vezetett, a liberális utópia (szabad verseny, az egyéni választások függetlensége) a személytelen gazdasági mechanizmusoknak való kiszolgáltatottságot és az egyének elmagányosodását tette elviselhetetlenné. Az “ökológiai épelméjűség” (Balassa Péter) vagy ökológiai realizmus nem a fejlődés megoldó képletéből vezeti le a jó társadalmat, hanem az értelmes ember, a társas lény természetéből. Ez nem “igazságos” osztozkodást kíván elsősorban, hanem érdemi részvételt a közös sorsunkat érintő döntésekben. Nem a kereskedelem szabadságát tartja mindennél előbbre valónak, hanem a társulásét, mert az ember csak társai között, társai segítségével lehet szabad. És nem akar semmit létrehozni, legfeljebb megőrizni. Megőrizni az emberhez méltó együttélés kereteit. S mivel ezek maguk is sokfélék lehetnek, megőrizni az életformák gazdag sokféleségét, melyek magukban hordozzák az előírhatatlan és előre láthatatlan változatok, azaz a megújulás biztosítékát. Ezért nem lehet röviden megmondani, hogy mi is az az ökológiai politika. Ez azonban nem gyengeségünk, ez az erőnk
A minőség-központúság konzervatív, a szolidaritás szociáldemokrata, a szabadság és az emberi méltóság védelme liberális alapelv. Hogyan helyezzük el az ökológiai politikát a modern politikai gondolkodás nagy irányzatai között?
A három együtt képezi a modern hagyományt, melyet az ökológiai politika nem tagad meg, hanem saját értékeivel szembesít egy válságos korban. Az ökológiai politika ott kezdődik, ahol a bal- és jobboldaliság értelme véget ér. A modernizáció “baloldali” volt, de ennek a baloldali – jogkiterjesztő, egyenlősítő, individualista – modernizációnak a tartalékai kimerültek, ellentmondásai egyre inkább kiütköztek. A modern politikai-gazdasági rend fennmaradását a huszadik században már nem a növekvő igazságosság biztosította, hanem a fogyasztás ígérete és propagandája: az emberiség természeti és kulturális örökségének felélése. A kommunizmusból a konzumizmus valósult meg.
Miért állítjátok, hogy újrakezdeni csak “kicsiben” és “helyben” lehet? Miért a kicsi a szép?
Nem a kicsi a szép, hanem az emberi lépték: mert mindennek mértéke az ember: egyedül neki adatott meg, hogy a világot érteni igyekezzen, és e tudás jegyében alakítsa sorsát. Egyszersmind élő lények vagyunk: az “emberi mérték” nem kerülhet ellentmondásba a természet (a saját természetünk) rendjével. Az olyan politika, amely a személyességet, a kölcsönös megértésen és elismerésen alapuló együttműködést állítja a középpontba, ragaszkodni fog a “helyi” közösségekhez. Csak olyan társadalomban valósulhat meg, amely a közösségek közösségeként működik: ahol a döntések az érintettek érdemi részvételén, közös mérlegelésen alapulnak (deliberatív demokrácia), és nem pusztán szavazatok összeszámlálásán (többségi demokrácia). Ahhoz pedig, hogy ezek egymással szót értsenek, egy nyelvet kell beszélniük, és a döntési jogosítványoknak olyan szintre kell kerülniük, ahol az érintettek kompetensek és ténylegesen tapasztalják érintettségüket. A politikai részvétel elve méret-függő, a hatalom demokratikus ellenőrzése, illetve a részvétel a döntésekben országos, de különösen nemzetek feletti szinteken puszta formalitás.
A globalizáció és az európai integráció ellen beszéltek?
Nem. A globalizáció visszafordíthatatlan történelmi folyamat. Meg kell és meg lehet találni ennek keretei között, tehát a kölcsönös függés globális világában az emberi léptékű közösségek helyét, szuverenitásuk biztosítékait. Nem szükségszerű, hogy az új, globalizált világot a hódító nomád birodalmakra emlékeztető cégbirodalmak, láthatatlan hálózatok uralják, valamint az ő akaratukat kiszolgáló nemzetek feletti bürokrácia.
Ami az európai egységet illeti: Európa szellemi értelemben mindig is egységes volt. Ennek az egységnek az alapja azonban éppen a sokféleség, az aránylag kicsiny politikai-kulturális egységek önrendelkezése és párbeszéde. Ehhez a hagyományhoz a horizontális együttműködés erősítése illik, nem egy európai szuperállam erőltetése.
Európában ma ugyanolyan konfliktus van kibontakozóban, mint Észak-Amerikában a 19. század hatvanas éveiben: unionisták és konföderalisták állnak szemközt. A konföderalisták oldalán a helyünk.
2. rész: MI A KÜLÖNBSÉG?
“A párt a parlamenti rendszer nagy erkölcstelensége, bűnszövetkezet a mandátumszerzésre, szerződés a mindent támogatásra vagy mindent szabotálásra, pecsét a szájra, egyenruha a véleményre.”
Németh László: A reform
Azért, hogy a kölcsönös kímélet és tisztelet emberi léptékű – ahogy ma mondják: fenntartható – társadalma egyszer majd valósággá váljon, és a megsebzett bolygó gyógyítása, a saját természetét megtagadó emberiség gyógyulása megkezdődhessen, az ökológiai politika elkötelezettjeinek meggyőződésüket politikai értelemben választhatóvá kell tenni.
Ezért az Élőlánc pártként jegyezteti be magát, és jelölteket állít a 2006-os országgyűlési és helyhatósági választásokon. Minden egyéb tekintetben különbözik a létező pártoktól.
A pártpolitikusok természetesnek találják, hogy céljuk a lehető legtöbb szavazat megszerzése bármi áron, ezért fő tevékenységük a választók elcsábítása. A tömegpártok mindenkinek mindent ígérnek, viselkedésük, programjuk, gazdálkodásuk a propaganda, a médiasiker igényeihez igazodik. Az Élőlánc ezzel szemben csak azoknak a szavazatára számít, akik céljainkat megismerve és megértve belénk helyezik bizalmukat. Egyetlen szavazót sem akarunk elcsábítani, legfeljebb meggyőzni érveinkkel. Célunk nem a szavazatok maximalizálása, hanem nyilvános befolyásunk növelése, a társadalom felelősségtudatának felébresztése, egy szemléleti fordulat előkészítése. Ehhez azonban rendelkeznünk kell azokkal az eszközökkel, amelyek ma a közéletet ellenőrző pártok kiváltságai.
A tömegpártoknak nincsenek céljaik, hatalmukat a népszerűségük vagy hitelezőik szempontjából kedvező intézkedések végrehajtására használják. Az Élőlánc programja az ökológiai politika elveiből következik, a törvényhozás és a végrehajtó hatalom eszközeit arra használja, hogy ennek megfelelő változásokat kezdeményezzen a társadalomban.
A mai pártok pénzen vásárolják a tömegbefolyásolás eszközeit, befolyásukat szavazatokra váltják, a szavazatokon szerzett hatalmat hitelezőik kielégítésére fordítják. Így lesz a politika világszerte üzleti érdekek kiszolgálójává. Az Élőlánc adományokat elfogad, de semmiféle ellenszolgáltatásra nem kapható. Nem reklámozza magát, hanem élő kapcsolatokat épít.
A huszadik században a pártok hatalmas üzemmé változtak, amely a hivatásos politikusok és a belőlük élő vagy rajtuk élősködő specialisták és kliensek sokaságát tartja el. Az Élőlánc e tekintetben a tizenkilencedik századi pártokra hasonlít: akik a lánchoz csatlakoznak, önkéntesként, legfeljebb másodállásban politizálnak. Nem is kívánják emiatt teljesen feladni hivatásukat, civil életformájukat. Nem céljuk a professzionalizálódás. (A minőségi, azaz profi politikai munka annál inkább.) Munkájukhoz szükségük lesz apparátusra, de nem érdekük ennek felduzzasztása, és nem fenyegeti őket a veszély, hogy az apparátus átveszi a hatalmat az önkéntesek felett.
A világ nagy pártjai kivétel nélkül bolsevizmusban szenvednek: egy kisebbség irányítja őket, a többség látszólagos akaratából. Ezért belterjesek – a pártok vezetői többet foglalkoznak vetélytársaik semlegesítésével és a tagság manipulálásával, mint az ország és a világ problémáival. Az Élőlánc elvbarátok közösségeként alakul. Akik csatlakoznak, ezekhez az elvekhez és ehhez a baráti körhöz csatlakoznak. A szervezet intézményesülő munkamegosztása és döntési eljárásai lehetőleg kerülik a többségi szavazást a közös mérlegelés és konszenzuskeresés javára. Ahol végképp nincs egyetértés, mindenki a saját lelkiismeretét követi. Munkacsoportjai, képviselői és tisztségviselői, helyi csoportjai, amíg a közösség vissza nem hívja őket megbízatásukból, széleskörű önállóságot élveznek a maguk területén.
A médiasikerre törekvő pártok “felépítik” vezéreiket, a pártot nyilvánosan megjelenítő személyt, aki a választott tisztségviselőknek ugyanolyan hivatalfőnöke, mint az apparátusnak. Az Élőlánc vezetői szorgalmuk, tudásuk, tekintélyük folytán választódnak ki (és cserélődnek) a közös munka során. Elsősorban az alapítóknak felelősek, akikkel egy közös, kockázatos vállalkozásba kezdtek, ennek tehát minden lépéséről számadással tartoznak társaiknak. Minden döntés az alapítók és a hozzájuk csatlakozók nyilvánossága elé vihető és ott felülbírálható. A lánchoz az alapítók vagy az általuk megbízott vezetőség jóváhagyása alapján lehet csatlakozni.
Te magad légy a változás!
