Már a kifejezés is félrevezető: uniós fejlesztési források. Az EU e metaforában bővizű forrásként jelenik meg, amely megtermékenyíti szikkadt, kiaszott intézményeinket. Ezért nem árt emlékeztetni arra, hogy ez a forrás az adófizetők, köztük a hazai adófizetők zsebéből ered. Bízom benne, hogy hála a hazai pályázók kiváló felkészültségének, a magyar bürokrácia legendás rugalmasságának, kormányunk fejlesztési stratégiájának, mi, magyarok valóban nyertesei vagyunk az összeurópai újraelosztásnak. Hiszem, hogy az újra elosztott pénz oda kerül, ahol a legnagyobb szükség van rá, de mégis. Jó tudni, hogy nem kegyként kapjuk, hanem elvileg visszakapjuk. És amennyit nyerünk az üzleten, annyit el is vihet a többszintű döntéshozatal nehézkessége.
A döntéshozók és az érintettek közötti távolság növekedése még akkor is akadályozza a demokratikus részvételt a célkitűzés és az ellenőrzés folyamatában, ha az érdemi döntések a hazai minisztériumokban születnek. Ugyanis a hivatkozás a brüsszeli elvtársak elvárásaira elnémítja az okvetetlenkedő laikust, inunkba száll a civil kurázsi.
Unió adta, unió elvette, áldassák érte az unió neve. De már hogy fejlesztési? (Tudniillik a forrás.) Ahhoz jó volna tudnunk, hogy merre vezet a fejlődés útja. Sodródó külpolitikánk, jövőfelélő gazdaságpolitikánk, antiszolidáris társadalompolitikánk, nem létező foglalkoztatáspolitikánk, alapjaiban elhibázott oktatáspolitikánk tévútjait európai közreműködéssel finanszírozni, bizony, nem sok haszonnal kecsegtet. Étvágygerjesztőt a szorulásos betegnek!
De ha belegondolunk, támadhat még súlyosabb, elvi természetű kétségünk is eme "fejlesztési forrásokat" illetően. Mintha visszaköszönne új alakban, trendi, eurokonform álruhában az államszocializmus gazdaságtörténetéből jól ismert, úgynevezett puha költségvetési korlát tünetegyüttese. Ahol a kórokozó éppen a döntéshozók voluntarizmusát kiszolgáló források látszólagos ingyenessége volt. Semmire sincs pénz. Csak arra, amire mi akarjuk. Szépen kérjetek!
Egyszer már a fejlődés akadályának bizonyult Kelet-Közép-Európában az erőltetett - külső vagy elkülönített forrásokból finanszírozott - fejlesztés. A felfelé ívelő gazdasági mutatók bűvöletében egy hosszú korszakon át nem vettük észre (nem volt szabad észrevennünk), hogy a növekedés nem társadalmi-gazdasági erőforrásaink javuló minőségének, nem is jobb kihasználásuknak köszönhető, hanem a termelésbe vont kapacitások bővítésének - kerül, amibe kerül. Látva a mindent elborító, kétes hasznú informatikai beruházások, a semmilyen számítással alá nem támasztott metró- és autópálya-építések, a multiknak nyújtott kedvezmények, valamint a fejlesztési döntéseket nyomon követő iroda- és gépkocsipark-bővítések sorsát, lehetetlen nem gondolni arra, hogy fél évszázadon belül másodszor csapjuk be magunkat. Fejlődésnek könyveljük el a gazdaságtalan, extenzív növekedés eredményét.
Valamivel gyakorlatiasabban: Magyarországon ma - elemi működési és amortizációs költségeik fedezete híján - haldokló, rohamosan leépülő intézményeket ingerel, aláz porig és kényszerít pótcselekvésre az uniós fejlesztési forrásokért folyó verseny. Tisztességes fizetést nem adhatunk (a közoktatásban, az egészségügyben, a szociális szakmákban, a közművelődés területén), nélkülözhetetlen állások maradnak betöltetlen, alapfunkciók ellátatlan, ellenben dől a pénz olyan hardverekre és szoftverekre, tapasztalatcserére, minőségbiztosító rendszerekre, infrastruktúrafejlesztésre, amelyekre kizárólag azért pályázunk, hogy a pályázati cél teljesítésének lepapírozása után elcsenhessünk valamit valóságos tennivalóinkra. Ez kész őrület.
Tovább mélyíti a szakadékot a fejlesztési és működési források között az az egyszerű, de eddig figyelmen kívül hagyott összefüggés, hogy az új fejlesztések nyomán rendszerint megnövekednek az adott terület vagy ágazat működési költségei, így a gyarapodás folytonos elszegényedéssel jár, amit csak újabb fejlesztési pénzek megszerzésével és eltérítésével lehet ellensúlyozni. Így zajlik az országos fejlesztési pilótajáték, magán- és közszereplők, for- és nonprofit szervezetek részvételével.
A pénzek eltérítésének útját vizsgálva azonban úgy találjuk, hogy a fejlesztéseknek vannak nettó nyertesei. Egyrészt minden uniós fejlesztés körül, mint eső után a gomba, elszaporodnak a pályáztatásból, pályázatírásból és -figyelésből, elszámolásból, kijárásból és odaítélésből élők. Sok kicsi sokra megy: hihetetlenül sokba kerül újdonsült eurokráciánk kistafírozása. Másrészt bármi legyen is a pályázati cél, a sikeres pályázat költségvetésében zömmel olyan berendezések, építmények és utazások szerepelnek, amelyek többségét nemzetközi informatikai, elektronikai, közlekedési stb. cégektől kell beszerezni. Magyarán: a támogatás nagyobbik része visszafolyik oda, ahonnan jött. Gondoljátok meg, proletárok (pardon: kedvezményezettek)!
Az eddigiekből talán kitűnt, hogy számomra nem az a fő kérdés, hogy mire költjük az uniós forrásokat, hanem hogy hogyan. Mégis, ha a támogatásért versengő ágazatok és programok között rangsort kellene felállítanom, az alábbi okoskodásból indulnék ki. Részvételünk az uniós újraelosztásban részét képezi a szakértők többsége szerint túlzott mértékű hazai újraelosztásnak. Természetesen nem az újraelosztás nagyságrendje túlzott, hanem a nemzeti jövedelem alacsony, és még alacsonyabb az itthon maradó része. Minél alacsonyabb, a közszegénység annál több terhet ró az államra, azaz növekszik az újraelosztásra nehezedő nyomás, miközben egyre kevésbé van mit elosztani. Ezért éles különbséget tennék kétféle fejlesztés között.
Az egyik fajta további közkiadásokat gerjeszt. Legjobb példa erre az olyan beruházásoknak nyújtott támogatás, amelyek fokozott környezetterheléssel vagy a hazai vállalkozásoknak a hazai piacról való kiszorulásával, következésképp a munkanélküliség növekedésével járnak. De idesorolnám a fedezetlen működési költségekkel járó vagy további elkerülhetetlen infrastrukturális igényeket gerjesztő fejlesztéseket is. Továbbá azokat, ahol fejlesztés címén munkakultúrát "váltanak ki" műszaki berendezésekkel, mondjuk iskolabuszra költenek, hogy elbocsáthassák a helyi iskola pedagógusait. Ilyen célokra egy vasat se adnék.
A másik fajta fejlesztés a közkiadások csökkenését, vagy a helyi kulturális és természeti források teljesítőképességének tartós növekedését ígéri. Ilyen a betegségmegelőzés, a környezetvédelem, energiatakarékosság, szakképzés, közoktatás, tudományos kutatás stb. Ha volna egy csöpp eszünk, kizárólag ezekre költenénk.
De talán még ennél is fontosabb a pályázatok léptéke. Itt nagyon is bejön a korában már említett forrásmetafora. A fejlesztési források hatása tényleg olyan, mint az öntözésé: akkor a leghatékonyabbak, ha szinte csepegtetik őket, és a legközelebb viszik a veteményhez. Ellenben minél nagyobb egységekben érkezik, annál nagyobb a veszteség, a pocsékolás. Ehhez képest az uniós gyakorlat a nagy összegű pályázatokat, a nagy léptékű beruházásokat részesíti előnyben, és a kicsiket vagy formálisan kizárja, vagy esélytelenné teszi. Érthetetlennek kellene mondanunk ezt az eljárást, ha nem értenénk a bürokrácia logikáját. Kisszámú, nagy összegű pályázat = kevesebb gond, látványosabb eredmény, jobb píár. S a nagy pályázatok nyertesei éppen a tőkeerős, politikailag befolyásos társadalmi szereplők lesznek. Végül, de nem utolsósorban, a nagy összegek kis részleteinek felhasználása gyakorlatilag ellenőrizhetetlen. Sokan élnek ebből, s a pártok választási kampányának finanszírozására is jut szépen belőle.
A szerző író, politológus
