Burus-Siklódi Botondnak, az RMPSZ elnökének a temetési szertartáson elhangzott beszéde
„Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”
Az értelmünk már felfogta a megmásíthatatlant, de a lelkünk még sokáig nem tud majd beletörődni a kényszerű elválásba: barátunk, kollégánk, vezetőtársunk eltávozásába.
A halál mindig szomorú valóság, de még fájdalmasabb, ha olyan embertől kell búcsút venni, akit nagyon szerettünk, aki értünk, közösségünkért élt.
Tisztelt Gyászoló Család!
Tisztelt Gyászoló Közösség!
Kedves Dönci!
A „sohatöbbé” küszöbén elcsuklik a hang: az ember, a kolléga, a barát és bajtárs reménytelenül keresi a vigasztaló, a méltató szavakat. Értelmünk, szívünk-lelkünk lázongni, tiltakozni próbál a szomorú valóval, de azt meg nem változtathatja. Fájdalmas tehetetlenségünkben közös élményeink emlékszilánkjaiból próbáljuk összerakni arcod karakteres vonásait, folytonosan cikázó és szikrázó gondolataidat, örökmozgó, mentorodra, elődödre – néhai Bíró Istvánra emlékeztető, a felvállalt ügyért szenvedélyesen égő, lobogó, kutató-teremtő, harcoló egész lényedet és életpályádat.
Nem kell szó a beszédhez… mert az, aki voltál, az, amit tettél-alkottál, ahogy bemérted múltunk szabta jövendőnket, az ékes bizonysága annak, hogy nem magadnak születtél, hanem nekünk: közvagyonnak. Fáradtságot nem ismerő tevékenységed közösségvállalás, terveid jövőépítés, szavad biztatás, életed igaz emberi élet volt. Nem féltél, de annál torokszorítóbban féltetted a jövendőt a székely-magyar gyermekek sorsában. Gyökéreresztő voltál, mert nem teher, nem egyszerű munka volt számodra az oktatásügyért elkötelezett sorsod viselése, hanem szárnyakat adó nemes hivatás, amit megfizetni, de még csak jutalmazni sem lehet… csak példádat követni tisztelettel, szeretettel… és emlékedhez hűséggel ragaszkodni.
Választhattál volna könnyebb, jövedelmezőbb életet, de teremtőbbet semmiképp! Ezt Te is tudtad, érezted lelked legmélyén, de minden egyébnél erősebb volt Benned a szülőfölded, néped ügye iránti elkötelezettség, ezért mondtál igent a felkérésekre, kihívásokra, ezért maradtál velünk, nekünk.
Az alkotó-teremtő életről így ír Ady Endre:
„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek!”…
Balzac meg imigyen:
„Az ember két, ösztönösen végrehajtott tevékenységgel meríti ki önmagát, ezek létének forrásait szárítják ki. Két szó fejezi ki a halál e két okának valamennyi formáját: Akarni és Bírni… Az Akarás fölperzsel, a Bírás tönkretesz…, a Tudás azonban folytonosan nyugalmat biztosít…”
Dönci! Te bátor voltál: akartál, bírtál és tudtál!
Akartál- a Bíró István-i hagyatékhoz híven Házat, szellemi hajlékot magyar ajkú pedagógusainknak, mely tudással vértezi fel őket,
Bírtál- harcolva küzdve küzdeni álmod, jogos közös álmunk megvalósításáért,
Tudva tudtad- hogy a szellem otthona kohója lehet ezernyi teremtő gondolatnak, építő szándéknak, mely majd sokat szenvedett székely-magyar népünk értelmének televényében milliónyi sarjat hajt.
Drága Barátunk, Kedves Dönci!
A Te földi életpályád – mily fájdalmasan nehéz kimondani! – derékba törve végeztetett be. De befejezetlenségében is maradandó és további munkára kötelező örökséget testáltál ránk. Példád helytállásra kötelez, ugyanakkor arra biztat, hogy akarjunk, higgyünk és bízzunk. Te számunkra már felfoghatatlan dimenziókból adsz erőt, és féltő, vigyázó tekintettel figyeled lépteinket. Mi, itt maradottak, örökre magunkba zártuk kedves mosolyodat, szemed szikrázó csillogását, mindennapjaid kis és nagy vívódásait és örömeit.
„Magyarul küzdöttél a világ ellen,
minden szavadban igaz, könnycseppes fény,
bölényes, ősöktől örökölt remény,
becsület vagy, követendő jellem.
Hűségőrző, aggódó és bolyongó
könnyed nélkül az élet üres,
kongó lelked már velünk van,
s kopni nem fog neved”
Őszinte fájdalommal, ám csöndes megnyugvással búcsúzunk Tőled.
A második otthonodnak számító Teleki Oktatási Központ, a csíkszeredai Országos Információs Iroda munkatársai, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Országos Elnöksége Közép-Erdélyen át a Partium, Bánát és Máramarostól a Székelyföldig, a hazai és Kárpát-medencei pedagógusok ezrei, külhoni Testvérszervezeteink, egri, soproni, békéscsabai, budapesti és debreceni közös barátaink, az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza és sok-sok szakmai bajtársunk nevében koporsódnál egy végső köszönetet mondok a kitartó munkáért, a sok-sok fáradozásért, a bátorságért, az ügyszeretetért.
Köszönjük Neked Szövetség- és Ház-építő munkásságodat, elkötelezettségedet, barátságodat!
Még néhány perc, és sírhanttá domborulnak a fagyos, néma rögök, s örökre magába fogad a Szülőföld, melyből vétettél.
Isten adjon békét Neked, – nekünk Isten adjon példát Benned, Általad, dolgozz tovább emlékedben bennünk, általunk, hogy rövidre szabott Életed-szántotta barázdákból a biztosabb jövendő vetése kelhessen!
Most a néma főhajtás ideje van, amiképp Márai Sándor írja:
„Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.”
Isten Veled Dönci, nyugodj csendesen!
