Minden ember a maga
nemében kincs, s a felejtés bűn. Az átlagember szintjén is. Pedig néha még
kimagasló személyiségek, írók, művészek, tudósok is kikopnak a köztudatból. A
kollektív emlékezet ugyanis olykor fölöttébb szelektív. Ha nincs a család, az
utódok, akik felfrissítsék, akik áldozatokat is vállalva ápolják szerettük
emlékét, az értékek a felejtés homályába veszhetnek. Az Ipó-hagyatékot ilyen
veszély nem fenyegeti. Hiszen nem csak példaértékű, de egyenesen megható az a
szeretetteljes gondoskodás, az a fáradtságot nem ismerő odaadás, ahogyan az
Ipó család, s különösképpen az immár szintén elhunyt legidősebb fiú, László és
leánya, Ildikó Imola viseltetett és viseltetik az apa, nagyapa id. Ipó László
székelykeresztúri festőművész örökségéhez.
A mintegy tízezer lakosú székely
kisváros leghűségesebb festője – negyvenkilenc évet töltött megszakítás nélkül
választott városában – 1911-ben született Felsőboldogfalván. Korán árvaságra
jutott, mindössze három éves volt, amikor édesapja elesett a háborúban.
Bevallása szerint a sors elvette tőle a boldog gyermekkort, a hazaváró szülői
otthont, a felsőbb iskolai végzettség lehetőségét. „De talán felsőbb iskola
volt, amikor az éhségtől az utcán összeestem, hogy fűtetlen, bérelt szobában,
fagyott ujjakkal festettem, lettem az emberlélek sokszínű világának imádója”–
írja visszaemlékezéseiben. S bár túl nagy vagyonra később sem tett szert,
boldog ember volt. Hiszen amit gyermekkorában nélkülöznie kellett, a családi
fészek melegét, azzal a sors később busásan kárpótolta. Kiegyensúlyozott,
harmonikus légkörben élt és alkothatott, imádott gyermekei s gyönyörűséges
felesége, „örök madonnája” társaságában. Ők voltak a legbecsesebb kincsei: a
négy gyermek, a hűsé- ges társ s persze született adottsága, a művészet iránti
vonzalma, amely bensőséges, színekben gazdag képi beszéd formájá- ban öltött
testet. Tehetségére korán felfigyelt tanítóképzőbeli tanára, Daday Gerő
festőművész, akitől a rajzolás minden csínját-bínját elsajátította, hogy aztán
Vass Albert műhelyében ismerkedjen meg részletesebben az olajfestés
technikájával, Ács Ferenctől pedig a portréfestés fortélyait lesse el. S
mentorai közé tartozott a művészettörténész festő, Pattantyús Károly is. 
Első
önálló kiállítását 25 éves korában, 1936-ban, Székelykeresztúron rendezte meg,
majd Segesvár, Medgyes, Marosvásárhely következett. A negyvenes évek elején
Kolozsváron arat sikert munkáival, többek között megfesti a Protestáns
Teológia jeles professzorainak arcképét és megnyeri az Orvosi Egyetem
képzőművészeti pályázatát. De amint ő maga is megjegyezte, sosem „csak” az
arcot festette. Hiszen az emberi lélek, a belső értékek, erények, szépségek
kiváló ismerője volt. Ilyenformán portréi egyben sajátos lélektérképek is,
amelyekből a valósághű, precíz műgonddal kivitelezett, jellegzetes formajegyek
mellett, az egyén belső világa, karaktere is kiviláglik. Portréinak nem egy
alanyához erkölcsi, szellemi, világnézeti azonosság, nem ritkán baráti,
esetenként tanítványi kapcsolat fűzte.
Az 1944-es történelmi fordulat után
visszatért Székelykeresztúrra, amelyhez 1991-ben bekövetkezett haláláig mindvégig
hűséges maradt. És hűséges maradt ahhoz a miliőhöz is, amiből jött és ahhoz a
realista stílushoz, amit mestereitől elsajátított. Nem akart minden áron
újítani, nem akarta minden áron megreformálni a művészetet, nem akarta
sarkaiból kifordítani a világot. Egyszerűen csak a maga sajátos belső
látásával, érzelmileg átélve, lélekben feldolgozta és képileg lereagálta
mindazt, amit környezete, a maga teljességével, embereivel, élővilágával, tájaival nyújtott számára, az ember és a művész számára. Képpé formálta mindazt
amit látott, tapasztalt, érzett és megérzett. Tette pedig ezt a maga
tisztességes, becsülettel elsajátított és a legapróbb részletekig kiművelt
művészi eszközeivel és őszinte megérzéseivel. De úgy, hogy önmagából is
nyújtott valamit a befogadónak. Jelesül azt a szeretetet, olykor egyenesen
áhítatot, amit ábrázolata tárgya iránt érzett. Melegséggel telített,
bensőséges, színekben pompázó ragyogó tájak, falusi életképek, emberközpontú
zsánerképek és karakteres portrék (Tompa László, Gyallay Papp Sándor, György
Dénes) gazdagítják életművét. Rendkívül termékeny festő volt, de szerencsére
futotta erejéből, hiszen a festésből kellett eltartania népes családját. Így
aztán megrendelésre is dolgozott, s a neves emberek portréi mellett meganynyi
székelykeresztúri egyszerű polgár arcképét is megfestette. Festői nyelvezete
igényes, de közérthető. Az egyszerűség nála vezérelvvé nőtte ki magát. Nem
akart kibújni önmagából, sajátjainak festett, azt és úgy, amit és ahogyan látta
és érezte. Alkatilag, származásilag is közel állt a egyszerű székely emberhez,
nem véletlen tehát, hogy életképeiben oly gyakran jelení- ti meg
tevékenységüket, gondjaikat, örömeiket. Avatott lélekbúvárként alakos
kompozíciók hosszú sorával adózik az emberi lélek sajátosságait, mélységeit is
felvillantó tematikának (Székely tehetség, Vadászmese, Csemeték, A táltos
kecske, Két világ, A fáradt kaszás, Új ember születik, Dr. Molnár István munka
közben). Aminthogy imádott családja, felesége, gyermekei, unokái is főhelyen
szerepelnek, és önarcképei is számottevőek, beszédesek. A mesterségbeli
tudással készült, valóságból ihletődött, s azt szeretettel, melegséggel visszaadó,
realista képek tetszetősek, közérthetőek. Nem véletlen tehát, hogy munkái széles körben visszhangra találtak. Hiszen a nagyérdeműnek festett
szívvel-lélekkel, legjobb tudása szerint. Meggyőződése volt, hogy alkotásai a
befogadó által válnak teljessé. Ezt igazolja ez a jelenlegi, látványos
kiállítás is, amit az Ipó László Alapítvány elnöke Ipó Ildikó Imola, nagyapja
életművének legjobb ismerője rendezett. A meghatározott tematika, a székely
eredet, lelkiség és sajátosságok mentén válogatott Ipó-festmények a műélvezet
mellett egy csöppnyi székelyföldi hangulatot is becsempésztek Kolozsvárra. A
művész 1991-ben bekövetkezett halálát követően geológus fia, ifj. Ipó László
1994-ben édesapja emlékének szentelt, kolozsvári és budapesti fiókokkal rendelkező
alapítványt hozott létre, amelynek működtetését leányának, Ildikónak hagyta
örökül. Az alapítvány sikeres tevékenységét igazolják az Ipó László
Emléknapok valamint a festő alkotásaiból rendezett emlékkiállítások sora. Ifj.
Ipó László fáradtságos munkával annak a háznak a tulajdonosait is felkutatta,
ahol az Ipó család 49 évig bérben lakott, és megvásárolta, egy leendő emlékház
létesítése céljából. A neves szobrászművész és jó barát Hunyadi László
készítette dombormű és emléktábla jelzi a nemes szándékot. De emléktábla került
a mű- vész ajándékaként létrejött, 30 Ipó-festményből álló, múzeumbeli képtár
falára is. S a székelykeresztúri születésű Gyallay Papp Sándor költő és Márkos
András hegedűművész emlékét idéző emléktáblák is az alapítványnak köszönhetően készültek el. Egyébként maga Ipó László is tehetséges zenész volt, a
székelykeresztúri filharmónia első hegedűse valamint hegedűkészítő mester, s a
versírás sem állt távol tőle. Sokoldalúsága, munkabírása, emberi és művészi
érdemei immár örök kincsként vonulnak be kultúra kedvelő-tisztelő közösségünk
emlékezetébe. Kolozsvár, a művész egykori sikereinek városa, Magyarország
Főkonzulátusának jóvoltából és az Ipó László Alapítvány közreműködésével
ismét szélesre tárhatta kapuit a székelykeresztúri festő előtt.
Elhangzott
2017. szeptember 19- én, Kolozsváron, Magyarország Főkonzulátusának
rendezvénytermében, a kiállítás megnyitóján.
