Kövér Lászlónak a magyar parlament elnökének Marosvásárhelyen elmondott ünnepi beszéde

Tisztelt Székely Nemzeti Tanács!
Tisztelt Elnök Asszony, Elnök Urak!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Honfitársaim, kedves marosvásárhelyi magyarok!

Engedjék meg, hogy egy kortalannak tekinthető idézettel kezdjem mondandómat:
„A magyar nemzet – mely életképességéről és hatalmáról csak most ad a legfényesebb bizonyítványt – nem létezőnek nyilváníttatott; a magyar alkotmány – mely ezredév viharjaival viharjaival daczola – egy tollvonással megsemmisítettnek modatott, az édes anyanyelv – melyen Petőfi világraszólólag beszélt – kitiltatott a hazából,…. A győzők nyomában kullogók szabad prédájára dobatott oda úgy a nemzeti, mint a magánvagyon; a hivatalok mindenfelől szedett-vedett sehonaiakkal, (…) Ezek bűnbarlanggá aljasíták a hivatalos helyiségeket és a törvénytermeket; betolakodtak a családok szentélyébe, …, letépték a falakról az áldozatok vérével szentesített ereklyéket, a nemzet által tiszteltek képeit; elvitték a családi ős fegyvereket, kitépték az árvák és özvegyek kezéből az imakönyveket, melyekbe ezek a nemzet szentjeinek képeit, vagy mártír-övéiknek valamely emlékét rejtegették.”
Nem azért kortalanok Orbán Balázs imént idézett szavai, - amelyek Székelyföld leírásának Marosvásárhelyről szóló részéből valók – mert nem találni történelmünkben oly időt, melyre ráillene, hanem ellenkezőleg, túlságosan is gyakoriak és kísértetiesen ismerősek a korszakok, melyekre igazak a szavak. Amikor Orbán Balázs ezen szavait írta, akkor itt, Marosvásárhelyt, a Postaréten, csak egy jeltelen sírhalma volt a hősöknek. Az emlékoszlopot huszonegy évvel a kivégzés, és kilenc ével a kiegyezés után állították. Az oldalára márványba metszett, szintén kortalan, azaz mának is szóló üzenettel:
„Törvényes, szabad és független nemzeti állás Intő szobra legyen honfi, e drága jel itt!”
Amit Önök, székely testvéreim ma akarnak, igényelnek a maguk, és szülőföldjük számára, éppen ez a törvényes, szabad és független nemzeti állás.
A modern, európai autonómiák is a törvény, a jog szilárd alapján teremtik meg számos európai őshonos nemzeti közösség számára a szabadság intézményeit, hogy saját nemzeti hagyományaiknak megfelelően szervezzék meg a maguk életét.
Volt nemzeti történelmünknek egy olyan, nem is távoli korszaka, amikor egy idegen hatalom – ismét Orbán Balázs szavaival élve - „kaputos proletár seregének söpredéke” – eladta Önöket, az Önök szüleit a nemzetközösség jelszavával, s azzal a soha ki nem mondott, de hallgatólagosan annál mételyezőbben terjesztett hazugsággal, hogy a jószomszédi viszonynak az ára a határon túli nemzetrészek beolvasztása. S hogy teljes legyen a hasonlóság a Bach korszakkal, mindeközben otthon, a szűkebb hazában „bűnbarlanggá aljasíták a hivatalos helyiségeket és a törvénytermeket” és letépték a falakról „a nemzet által tiszteltek képeit”.
Kedves barátaim! A tavaly tavasszal bekövetkezett nemzetpolitikai fordulat óta javult Magyarország és Románia viszonya, közös célokat tudtunk megfogalmazni, miközben a határokon átívelő nemzeti összetartozás törvényei is megszülettek, cáfolatául az imént felidézett múltbéli hazugságnak, hogy csak Önökről lemondva lehet jószomszédi viszonyt építeni és ápolni. Magyarország miniszterelnöke mondta ki a szót, s nincs okotok kételkedni benne: Magyarország mostani kormánya a jövőben sem fogja a nemzetpolitikai célokat külpolitikai érdekeknek alárendelni.

Tisztelt Honfitársaim!

Amikor gyertyákat gyújtunk a székely vértanúknak, amikor tetteiket felidézzük, akkor azt is ki kell mondani, a székelyek a vesztett csaták, vesztett háborúk, elbukott forradalmak után, az utolsó utáni pillanatban is próbálták Magyarország, a magyar nemzet balszerencséjének kerekét visszafordítani. A Székely Nemzeti Tanács létrehozása 1918-ban, a székely hadosztály példamutatása, Gábor Áron harangokból öntött ágyúi, vagy Horváth Károly, Török János, Gálfy Mihály és a Sepsiszentgyörgyön kivégzett Váradi József és Bartalis Ferenc vértanúságot vállaló bátorsága, egyszerre szól a sajátos székely méltóságról és küzdeni tudásról, a hűségről a magyar haza, a magyar nemzet iránt. Jókai és Petőfi elfogultságig fokozott szeretete a székelyek iránt csak ennek fényében érthető meg, hiszen ők éppen a magyar hazafiság zászlóvivőit látták az önök őseiben. A magyar nemzedékeken átívelő sorsközösség jegyében fogalmazom meg ezeket a gondolatokat, hiszen az öntevékenyen megszervezett székelyföldi népszavazáson a negyedmilliónyi, autonómiára leadott szavazat is jelzi, a székelyek ma élő nemzedéke is tudja mi a dolga, amikor közössége számára „törvényes, szabad és független nemzeti állást” akar teremteni.
Tud élni a jog és demokrácia kínálta lehetőséggel, és a huszonegyedik századi Európa kihívásaira a hagyományainak is megfelelő, de egyben korszerű válaszokat tud adni.
Azért támogatja Magyarország, a magyar állam az erdélyi magyarság, a székelység autonómiatörekvését, mert amit Önök akarnak, az jogszerű, célszerű és korszerű. Az a szerves fejlődésbe ágyazódik, az következik a múltból, de következik a jövő, a megmaradás parancsából is. Ez a nemzet érdeke, de mindenekfölött a mindannyiunk életét meghatározó és irányító gondviselő Isten akarata is.
Ajánljuk minden politikus és – felekezetre tekintet nélkül – minden keresztény ember figyelmébe a második Vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója szavait:
„Ha a földi valóságok autonómiáján az értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről lépésre föl kell ismernie, alkalmaznia és rendeznie kell, akkor az autonómia követelése erkölcsileg teljesen kifogástalan; amit nemcsak korunk emberei igényelnek, hanem a Teremtő akaratának is megfelel.”
A nemzetben gondolkodó magyaroknak bízniuk kell egymásban, bíznunk kell a nemzetpolitikai fordulat sikerében. Soha nem szabad feledniük, hogy minden magyar felelős minden magyarért, és akkor a különböző viszonyok között élő magyar közösségek sorsa úgy fordulhat jobbra, hogy begyógyulnak a történelem okozta sebek, és mindeközben – ha a Jóisten is úgy akarja – nem ellenségekre, hanem szövetségesekre, barátokra lelünk szerte Európában.

Tisztelt Székely Nemzeti Tanács !
Tisztelt Elnök úr!
Kedves Barátaim!

Különös kegye a sorsnak, hogy itt és most Önökkel, Veletek lehetek.
A magyar állam és a magyar nemzet újjáépítése kezdetén, a Nemzeti Összetartozásról szóló törvény elfogadása után és nemzetünk új Alaptörvényének elfogadása küszöbén, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, éppen a szívemhez közel álló közösség képviselőitől, Gábor Áron nevét viselő díjban részesülni: számomra életre szóló megtiszteltetés és élmény. Engedjék meg, hogy mindannyiunknak erőt és kitartást adó üzenetként itt, Erdély szívében, felidézzem felvidéki magyar sorstársaink mártírpolitikusának, Esterházy Jánosnak – akinek 110. születési évfordulója éppen hétfőn, március 14-én lesz – ma is minden szavában időszerű magyar hitvallását:
„Végtelenül komoly és rendkívül súlyos időket élünk, amelyekben fokozott a felelősségük Istenünkkel, nemzetünkkel, családunkkal, utódainkkal és magunkkal szemben. De vállaljuk ezt a felelősséget. Nem fogunk sem megtörni, sem helytelen utakra tévedni, nem fogunk összeütközésbe kerülni sem az isteni, sem az emberi törvényekkel, mert rendületlen a bizalmunk és hitünk az isteni igazságban. Bízzunk a magunk erejében és emelt fővel hirdethetjük, hogy lelkiismeretünk tiszta, becsületünk érintetlen, nem vétettünk senki ellen, és csak azokat a jogokat követeljük, amelyek feltétlenül megilletnek bennünket”.

Kedves Barátaim!

Az Önök által ma nekem ítélt Gábor Áron díjat nem mint csekély érdemeim túlzó elismerését tekintem (mint illene), hanem mint a jövőre vonatkozó Kötelezvényt, az Önök bizalmát pedig lehetőségeim és legjobb tudásom szerint a jövőben is igyekszem megszolgálni.
Köszönöm!