Rövíden a rabszolgaságról

Hazánk gazdasági színterén való mozgolódások arra késztettek, hogy ne hagyjam szó nélkül mint erdélyi és romániai polgár , azt a jövőképet, amit burkoltan, de biztos kezekkel , szorgosan kialakítanak honatyáink bőrszíntől és nemzetiségtől függetlenül.
A Maslow piramis alá kényszeríteni a népet igencsak lehet, és kis időbe telik, ez még nem baj. De ami rémületes az a passzivitás, a megalkuvás, amit népünk második énjeként magára öltött.
A média, a mindennapos harcban a túlélésért, igencsak , felőrölte népközösségünk akaratát tenni vágyását. Ez sem gond.
Valaki egyszer egy beszélgetés során azt mondta nekem, hogy ,, ma-holnap már unokáink megélhetési lehetőségeit is feléljük,, Ez megint nem gond. És mégis, van egy nagyon nagy gond!
Fiataljaink, de már öregeink is a világ minden részén keresik a túlélés lehetőségeit. Közöttük voltam én is. Végig jártam - kis ideig - ezt az utat. De hazajöttem, mert rájöttem valamire. Ember társaim, akikkel együtt éltem abban a messzi országban, s akik a világ minden részéből származtak hazajövetelemkor, úgy engedtek utamra, hogy ,,mikor friss hazai levegőt szívok, mikor esik az eső, mikor zöldellő környezetünkön legeltetem a szemem, mikor vizet nem a csapból iszom, akkor gondoljak rájuk és sajnáljam őket”.
Nekem volt hova hazajönnöm, de rövidesen, a fent említett passzivitás miatt az elszármazottak nagy részének már nem lesz hova hazajönnie. Pedig nekik is haza kell majd jönniük, mert a nincstelenséget, a rabságot csak a hazádban lehet kibírni, mert csak a ,,haza”, a miénk. ahol mi határozzuk el, hogy mit és meddig bírunk ki! De ha idegen földön vagy rabszolga azon nem lehet változtatni! A legnagyobb gond a rabszolgaságban az a megaláztatás, ami tudományosan bizonyított tény, hogy az emberi lény hosszútávon nem bírja ki.
Még csak annyit, egy darabig a távoli Dubai-ban éltem. Urbán Imola